Az ötvenet nemrég betöltő apa és a még mindig csak huszonéves fiú népes fúvószenekarával tehát valóban a Lajta-parti kisvárosba látogat, éppen e sorok írójának szülővárosába, amelynek amúgy nem is a Friss Fesztivál a legkomolyabb hagyományokra visszatekintő rendezvénye, és ennek megfelelően a magyar mezőny hasonszőrű rendezvényei közül sem emelkedik ki.



A helyi, kétségkívül finom és nem mellesleg kristálytiszta csapvizet palackozó társaság által szponzorált, belépőjegy nélkül látogatható fesztivál szervezőit mindenesetre dicséret illeti a neves vendég meghívásáért. Az viszont már nehezebben érthető, hogy a húzónév még a balkáni rezesbanda érkezése ellenére is Korda György, aki neje, Balázs Klári társaságában egy egész életműkoncerttel készült a jeles alkalomra.

Az ő esetében minden koncert életműkoncert, mondhatnánk rosszmájúan, kettőnél több dalt amúgy is kevesen ismernek tőle, de végül meggyőzőnek bizonyul az érv, hogy mindenki Gyuri bácsija már akkor Táncdalfesztivált nyert, amikor a bőven kiskorú Boban valószínűleg még meg sem ízlelhette a sligovicát (szerbhorvát nyelven šljivovica, a rend kedvéért), hacsak nem itatta a délszláv szilvapárlattal a muzsikus apa, vagy a szintén zenész nagyapa.



A Wittmann Antal parkba már a pünkösdvasárnapi rézfúvós buli előtt kilátogatunk – a szombati nap sztárvendége a szombathelyi Ocho Macho. Kellemesen lüktető reggae-vel és lendületes skával, lokálpatriotizmusról árulkodó (Savaria Kingston Town), politizáló (Ez itten kérem egy élhető ország), magyar példakép előtt tisztelgő (Pancho! Pancho!), spanyolul beszélő (El mundo fantastico) és rádiós slágerként önálló életet élő dalokkal (Jó nekem).

Az itt-ott fellelhető eredetiség mellett azonban jókora Manu Chao-utánérzéssel is, mert a francia-spanyol zenésztől nemcsak konkrét feldolgozások és bejátszások hangzanak el, de még a színpadi megjelenést is érezhetően ő ihlette. Közben konstatáljuk, hogy a különböző kézműves sörök, illetve a nem kevésbé minőségi borok ára meglehetősen borsos, ahogy az ínycsiklandó ételeké is. A sör azért így is elmaradhatatlan fesztiválkellék.



A szittya pita pedig már csak a neve miatt is megér egy próbát: a féltucatnyi opció közül a betyárosat választjuk, naná, és ha az ár-érték arány nem is nyűgöz le bennünket, legalább jóllakunk. Amíg a mosonmagyaróvári feldolgozás-zenekarok egyike, a Hen House pakolja szívbaj nélkül egymás mellé Deák Bill és a Maroon 5 szerzeményeit, megtudjuk, hogy a párszáz méterre lévő Faház klubba még ilyenkor is belépőt szednek, mintegy megszokásból, komoly alternatívát mégsem nyújtva. 

Másnap a Boban i Marko Marković Orkestar mintegy másfél órás csúszással kezd. Amíg a koncertre várunk, a Lajta Park Hotelben dolgozó ismerősünk huppan le az asztalunk mellé és meséli, hogy a Szerbiából érkező zenekar tucatnyi tagja, illetve a hozzájuk tartozó személyzet napok óta náluk lakik, és remekül érzi magát, bár nemzetközi nyelveken alig beszél valamelyikük.



Ez a végül mégiscsak elkezdődő koncerten is bebizonyosodik: a főleg szerb és csak néhol angol, na meg a becsületből megtanult rövid magyar mondatokon túl nem kell hosszú sztorikat végighallgatnunk. Hosszú számokat azonban igen, amit viszont nem bánunk, mert éppen ezért jöttünk.

A színpadon tehát tizenketten tartózkodnak: a két éneklő-trombitáló, fehér ingben feszítő Marković mellett további hat, nagyjából egységesen kékbe öltözött fúvós, kiegészülve három dobossal és egy tangóharmonikással.



A Kusturica-filmek zeneszerzőjével, Goran Bregović-csal, vagy hogy magyar vonatkozást is említsünk, Lajkó Félixszel is együtt dolgozó Boban Marković egy kicsit mintha háttérbe szorulna, legalábbis a showman-szerepet tekintve, az ugyanis inkább az ifjú titán, Marko reszortja. Ami azonban a zenét illeti, apa és fia egyaránt hozza azt a virtuóz játékot, ami Európa-szerte elismertté tette őket.

És ami azért is izgalmas, mert a szerb cigányzene mellett a török dallamoktól a klezmerig sok minden keveredik benne. Elhangzik például a tradicionális héber dalnak számító Hava Nagila, és természetesen a balkáni klasszikusok, az Ederlezi és a Bubamara is. Ezeket pedig nemcsak Szerbiában, de itthon is ismeri gyakorlatilag mindenki.



Ezekkel egyetemben a közönség színpadhoz közelebb húzódó része pozitívan reagál minden egyéb nótára is, ami elhangzik, és még a koncert után is vidámat lalalázik, egészen a következő műsorszámig, ami nem más, mint a már említett helyi csapvíz palackozását a jeles magyar történelmi események és különböző hungarikumok felvonultatásával és nem kevés pátosszal ünneplő lézershow.

Aztán egy másik helyi rendezvényzenekar, a Flört játszik Bikini- és Edda-feldolgozásokat, tisztességgel lenyomva a bulit szinte közönség nélkül is. Mert szép lassan hazaszállingózik a tömeg, amely a balkáni rezesekre volt kíváncsi. Korda Gyuri és Balázs Klári fellépésén még több néző lesz, jósolja valaki, de ennek ellenére úgy döntünk, a pünkösd hétfő legyen inkább a pihenésé.