Készülvén a JAK-táborban [a]http://prae.hu/prae/programs.php?pid=998[text]„Bulvár és irodalom” címmel tartandó beszélgetésünkre,[/a] örömmel vetettem rá magam a Médiacápák címmel frissen kiadott könyvre, krimire, mely a honi médiavilágban játszódik, és azt vártam, hogy a bulvár, azaz a népszerűséget hajszoló, izgalmakra építő szegmens működésével is össze tudom majd szedni a gondolataimat.

Bár kriminek neveztem a Médiacápákat, akár kalandregény is lehetne, sőt, utazási regény is, hiszen egy (hazánkból elszakadt) amerikai próbál meg televíziót indítva életben maradni Budapesten. Tartalmi oldalról közelítve akár egy Kohlhaas Mihály-féle történetről is beszélhetnénk, bár itt nem csupán igazságkeresésről van szó, hisz a főszereplő ellen elkövetett bűnök előtt ő már szintén kisebb bűnökre – korunk(?) szokásainak megfelelően megvesztegetésre - adja a fejét. A könyv sztoriját maga a főszereplő mondja el (mintegy összefoglalja a 3/4-e táján) egy minisztériumi főosztályvezetőnek: „Hónapokig vártam a televízióm sugárzási engedélyére. Ez alatt megpróbáltak lebuktatni, mint egy korrupciós ügy szereplőjét. Hullát csempésztek a bérelt házamba, hátha lecsukathatnak. Aztán elraboltak, majd helyettem egy közeli munkatársamat felrobbantották az autómban. Mindezek alatt számtalan életveszélyes fenyegetéseket (sic!) kaptam telefonon. Aztán négy perccel azután, hogy a kocsim felrobbant, a Bizottság elnöke levette a napirendről az én engedélykérelmemet, mondván, elhunytam (…) A hatóság nem tud engem megvédeni, sőt úgy tűnik, nem is akar. (…) Két médiacsoportosulás vezetőit javasolnám egy kicsit „megkaparni”, a nyomozást köztük folytatni. (…) Gondolom, ennyit elvárhatok a magyar hatóságoktól, ha több tízmillió dollár értékben szeretnék itt befektetni.” (301-302.) A történet végét természetesen nem mesélem el.

Egy további regényfajtának szintén joggal nevezhetnénk a Médiacápákat, mégpedig kulcsregénynek: a kötet egyes szereplőit megfeleltethetjük a valóság bulvármédiából ismert, vagy a média világában feltűnő szereplőknek. És itt valóban elértünk a bulvár és irodalom határára. A megfeleltetésekben ugyanis szerepet játszhat a poétika is, azaz a betűcsere: nem kizárt például, hogy a Tom Fargo névre hallgató főhős egyik modellje a szintén külföldről származó Árpa Attila lehetett, aki Argo címmel rendezett filmet, melyből egy ’F’ betű hozzátoldásával máris Fargo keletkezik. Másik hasonlóság, hogy ennek a filmnek a reklámozásához [a]http://www.blikk.hu/cikk.php?cikk=13826[text]Árpa hajléktalanoknak osztogatott Argo feliratú pólót[/a], míg Tom Fargo egyik bizalmasa egy felemelt hajléktalan lesz. Apja szintén a médiában dolgozik, ugyanúgy, mint Árpa Attila esetében az apa, Árpa Joshi. Mivel a két Árpa egy ideig két különböző kereskedelmi csatornánál töltött be vezető tisztséget, idézhetjük is a Médiacápák egyik, nem a főszereplőre, Fargóra vonatkozó mondatát: „apja-lánya az ellenkező televíziónál töltött be stratégiai pozíciót, majd a vasárnapi ebédnél eldumcsiztak a szupertitkos műsortervekről”. (61)

Szintén a betűcserét használja a nevét egy ideig i-vel író meteorológuslány esete, aki „felkarolása után” hirtelen y-ra tér át – a könyvbéli név Lídia/Lydia. (A név egyébként a „játék” fogalmával kapcsolódik össze, s így máris a játékos, betűcserés értelmezésekre, megfejtési próbálkozásokra ösztönöz.) További betűcsere, hogy HTC-nek hívják az egyik kereskedelmi televíziót, ami ugye a THC – tetrahidro-cannabiol, vagyis a marihuána hatóanyagának rövidítésének a betűit tartalmazza. Utalás ez a hátsó borítón is említett drogra, ami jelen van a média világában.

Bár jó játék azon eltöprengeni, hogy ki kivel mit csinált, akár azzal megspékelve, hogy hányszor, a kulcsregényként való olvasást több minden akadályozza. Vannak olyan események, amelyek bármily tájékozottak is legyünk a pletykalapok világában, nem feleltethetők meg annak a szöveguniverzumnak, illetve szereplőinek. Egyes cselekmények esetleg csak olyan módszerekre utalnak, melyekhez hasonlóak vannak a valóságban-bulvárújságírásban, esetleg egy-egy megtörtént sztorit úgy mesél el a könyv, hogy lényeges elemeket változtat meg, deformál – így biztosítja a fikcionalitás jelenlétét, és nem mellesleg kiadója a törvény előtti büntethetőségét is. Nem véletlen, hogy a hátsó borítón olvasható a szokásos szöveg, miszerint „A könyvben szereplő személyek és események a képzelet szülöttei, bármely valós személyhez vagy eseményhez való hasonlóság a véletlennek köszönhető.” Deformált valóság a Médiacápák valósága, mely egyszerű alapelveken nyugvó másodlagos valóságot hoz létre, méghozzá a pletykalapok, pletykaműsorok tartalmára építve.

A valóság/fikciónál maradva:az olvasó a média működéséről is megtudhat néhány érdekesebb dolgot - honi jellegzetességet éppúgy, mint nemzetközi trendet. A programinggal kapcsolatban például azt, hogy messze nem a néző kiszolgálása egy csatorna elsőrendű célja. Hasonló műsorokat készítenek ugyanarra az időre csak azért, hogy „a nézők véletlenül se lássák mindkettőt, hanem választásra kényszerítsék őket.” (308) A bulvármédia összehangolt, érdekvezérelt kézi irányításáról szólnak azok a passzusok, amikor a tévécsatornák összehangolt lejárató hadjáratot indítanak Tom Fargo ellen.

A nyelv tudatos használatára az is utal a betűcserék mellett, amikor egy hatalmát ismerő ember egy közmondásnak csak a felét mondja el, hisz a körülötte lebzselők amúgy is kiegészítik a másik felével: „A médiáról nem volt nagy véleménnyel, legalábbis nem annak fenyegető erejéről. Nem is félt tőle annyira, mint azt „odalent” hitték. „A karaván halad”, szokta idézni Bakonyi az ismert közmondás második részét, mindig csak a másodikat, hagyva, hogy akinek mondta, maga tegye eléje az első részét a kutyáról. Vagyis arról a személyről, csoportról, médiáról vagy bármiről, ami hiába hallatja a hangját, a dolgok rendületlenül mennek tovább a maguk útján. Főleg úgy, ahogy ő, Bakonyi elképzelte.” (224.) Ez a módszer feltételezi a szereplők, valamint az olvasók közmondásokra vonatkozó közös tudását – persze nem túl bonyolult közmondással érhető csak el hatás a bulvár világában.

A könyv szerzőjének neve is a bulvár-, illetve a ponyvavilágba röpít bennünket: a Miranda Miller névről ugyanúgy ordít, hogy álnév, mint a Leslie L. Lawrence-ről. Ennek az olvasói sznobéria mellett az a magyarázata is lehet, hogy a magyar olvasó előtt a külföldi csengésű név hitelesítő erővel bírhat – e tekintetben tehát a fikcióról épp a valóságra, hitelességre irányítja a figyelmet.

Nem szabad azonban azt hinni, hogy a könyv szerzője megújította a regénynyelvet, és a bulvárt a „magas irodalommal” olyan sikerrel házasította, amire az irodalomban még soha nem volt példa. A Médiacápák nem tört erre a magaslatra, csak szórakoztatni akart, a magyar valóságban játszódó történetekkel. És az emberek nagy többsége nem tud állandóan Kantot olvasni – többek közt erre épít a bulvár és a ponyva. Ezt az igényt elégítik ki a következőhöz hasonló „mondatok”: „Hallották egymás szívdobogását, benne voltak a másik aurájában, és ez egyszerre volt jó és fontos érzés.” (298)

Miranda Miller: Médiacápák. Media Lumina. 2007. 380 oldal