Vilcsek Béla: A kritika válsága
A válság kritikája
 
A kritika válságban van. Válságban volt mindig. Ez a természete. A kritika válságáról úgy évtizedenként zajos viták robbannak ki az irodalmi lapok hasábjain és különféle tudományos tanácskozásokon. A résztvevőknek általában még olyan alapkérdésekben sem sikerült egyezségre jutniuk, hogy mi a kritika célja, feladata, funkciója, egyáltalán kiről, miről és kihez szól a kritika. Végül is elmondható, a kritikaviták eredménytelenségének oka sem másban keresendő, mint a kritika természetében. A kritika ugyanis sajátosan átmeneti, köztes műfaj. Az együttmunkálkodás sikerességéhez az értelmező legfeljebb hozzájárulni képes. Feltéve, hogy kérdései és állításai meghallgatásra találnak.



Rott József: Áldozatot akartatok
 
– Lenyelte a nyelvét – mondta, vagy inkább akarta mondani Ödön, mert alig lehetett érteni szavát. – Semmi kárt nem tett benne a fa, de amint a hátára esett...

– Fel kell metszeni a gégéjét – habogta Fényes elvékonyodó szájszéjjel. – Vedd elő a bicskát!

Ödön belesápadt a gondolatba. Mindjárt tudtam, hogy képtelenek lesznek a beavatkozásra. Fényes a szavak embere, Ödön meg... gyáva ahhoz, hogy valakinek indulat nélkül elvágja a torkát. Szájhős, mint a társa.
Elvettem Ödöntől a bicskát.
Amikor idáig jutott a főerdész, ismét dörömbölni kezdett a szívem. Megrohantak az emlékek. Újra átéltem, ahogy a kitáguló pupillám felé rohan az összezsugorodó világ, és vele együtt az egyre sűrűsödő félelem és fájdalom formájában a felismerés: a léted foglya vagy...! Ha nem tudsz megbékélni magaddal, a világgal sem lehetsz békességben. Elpusztítod hát magadban az így megtagadott világot. Miképpen képtelen önmaga teljes elfogadására Fényes és Ödön is, akikkel kényszerűen összekötöttem az életemet, ám akik a döntő pillanatban a hátukat mutatták nekem.

Már tudom, hogy a rémület ölt meg akkor. A felismerés fájdalma. Azóta sem merek beszélni a tapasztalatomról. Csak a torkom forradását tapintom meg olykor, hogy elhiggyem: valóban jártam ott.



Petőcz András: Az Egészen Kicsi Kis Létező és egyéb történetek
 
Egy napon, váratlanul, találkoztam az Egészen Kicsi Kis Létezővel.

Erről írok ebben a könyvben. Erről a találkozásról.

"Szóval, néztem a hajót, meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány. (...)

December volt, hideg.
– Nézem a sárkányokat – mondja.
– A sárkányokat? – kérdezem.
– Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket.
Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak.

A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött (...).

– Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? – kérdeztem.

– Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok (...).

Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást.
Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deule partján, a zsilipelő hajókat figyelve" (Petőcz András).


 
Suhai Pál: Bábeli adottságok
 
E könyv címe a szerző korábbi levélesszé-gyűjteménye, a Bábeli adományok folytatását ígéri. "Bábel" értelme ­Suhai számára nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten a nyelvek "összezavarásával", a többnyelvűséggel lehetőséget is adott: a párbeszéd, a szóértés lehetőségét. A kinyilatkoztatás eme olvasatával Suhai mintha birtokába jutott volna valami titoknak, amiből (a beszélgetés létteremtő funkciójából) írásai formáját, a levélesszé műfaját is eredezteti. (Levelezéseit, dialogikus gondolatfutamait, logikai levezetéseit.) E kötetében azonban, szemben az előzővel, a dialógus elvi lehetőségeinél nagyobb hangsúlyt helyez ezek mindenkori feltételeire: az "adottságokra". Többnyire az irodalmi, de néha akár a politikai közeg szemléjével is. Fenntartva ugyanakkor a kapcsolatok megtartásának és építésének eredendő törekvését, melyet esetenként a választott műfaj fiktív terének bemutatásával is szemléltetni óhajt. Egyik költőbarátjának írja: "Ami [...] a mikesi utalás [...] kérdését, a fiktív levél műfaji problémáját illeti, elfogadom megjegyzésed, hogy bábeli leveleim nem rodostóiak (!). Vagyis tényleg nem fiktív levelek. De csak félig (nem azok). Próbáld csak ki – írj ilyen igénnyel misszilis leveleket, s meglátod, fiktív levelek lesznek nyomban. Valahogy szárnyára kapja őket a szél. Az anyag írói alakítást szenved. Egyszerre csak észreveszed, hogy készséges eszközök mondandód kifejezésére. Sőt mi több, azt is (észreveszed), hogy van mondandód. Mondandód támad. El is küldheted, az ezen már semmit nem tud változtatni. Ha néhány ilyet írsz, már gereblyézheted is őket össze. Én így jártam. Nem akartam semmi ilyesmit – történt ez velem. [...] Most is csak pár köszönő szót szerettem volna illedelmesen elrebegni, s lám, mi lett, mi lesz belőle."



Kelecsényi László: Fekete napló
 
Ülsz a parton, nézed a vizet.
 
A tükörsima, a hullámos és néha viharos tavat.
 
Nézzük, amíg lehet.
 
Aztán elmegyünk. Mind elmegyünk innen.



Toót-Holló Tamás: Gördül a kő
 
Ahogy a tizenkét kőműves emelte falakkal a magos Déva vára is az egekig ért egyszer, úgy érkezik el újfent az egekig Toót-Holló Tamás kőmisztérium-trilógiája is. A Gördül a kő című regény már a harmadik a kövekkel gördülő és zendülő regények sorában, s ennek ünnepéül egyszerre három rendbéli úton is az égbe tart.
Az égbe tart a történet legelőbb azzal, hogy a sárkányokat megzabolázó garabonciások látják, nem úgy van most, mint volt régen: mert nem az a Nap süt az égen. De látják már az Esthajnalcsillagot. Hétfejű sárkány lován van a nyeregkápa alatt. Látják már a Holdat. Kilencfejű sárkány lován van a szügyellő alatt. Látják már a Napot. Tizenkétfejű sárkány lován van a homlokszíj alatt. S amit észrevesznek, azért az igaz fényért bármit meg is tesznek. Bejárják hát az  Égitestszabadítók örök útját, hogy amiként a földön már a kő kövön marad, s a háromkövű malom is igazgyöngyöt járhat, végül szabad Nap járjon már a hét égen. Szabad Hold keljen fel a hét ég rejtekében. Szabad legyen már az Esthajnalcsillag is az igaz fények derengésében.

Az égbe tart a történet aztán azzal is, hogy ezzel a regénnyel nemcsak a magyar folklórban híven megőrzött Garabonciás Könyv meghívása válik teljessé a magunk valóságába, hanem a könyvet megismerő garabonciás előttünk is kinyitja a könyvet: hogy ezzel nekünk is azt üzenje, amit a könyv üzen neki. Hogy menjünk fel. Mert a Garabonciás Könyve kész arra, hogy felvigyen a hét magas égbe. Hogy felvigyen a Világlátó Bérc legtetejére. S hozzá még egy tündérrel közösen átélt szerelem megélésének és elfelejtésének hamuszürke végvidékére.
Égbe tart a regény legvégül pedig azzal, hogy a történetet elmesélő garabonciásnak végül a fejére kerül a szüntelen teremtés tojáshéjkoronája, hogy a tojás héja alatt megkoronázva is szakadatlanul ott derengjen majd benne a tojás valaha volt fehérje és a tojás valaha volt aranya. Ezt a szakadatlan derengést pedig onnan kapja ajándékba, ahol az Ég mennyezetei, a Kárpát-medence festett kazettás templomi mennyezetei vezetik őt képről képre – mígnem bevégzi a garabonciások a folklórhagyományban szintén híven megőrzött tizenkettő és még egy iskoláját: a Nap útját és a Hold útját.

Ezen az élők elevenségével és a holtak örökségével megtett, a csillagvilág előbb aranyló, aztán ezüstös fényével megszórt úton esik aztán úgy, hogy a szüntelen keletkezés koronájával avatott király tiszteletére madarak szállnak fel hát szárnyak nélkül, s fára ülnek hát lábak nélkül. Hogy jöjjön egy király Napkeletről. Aki mind megeszi szája nélkül.

A három rendbéli égi út tisztességét megadván felmegy hát a király is, de nem a tetejetlen fa magasába, hanem egy torony hetedik magasságába, hogy ott aztán az élő és haló víz forrásának csordogálásával teljes csobbanásban is csak javában megmártózzon. De ez már nem a Kő Misztériumának jelenléte, hanem a Forrás Könyvének hírül adása. Toót-Holló Tamás újabb trilógiájának, a királyok beavatási útjával tudós könyveknek a sorát is csak nyitatlanul nyitva.



Ónody Éva: Idegen csillagok alatt
Tizenhárom emigráns
 
Újabb kötetem jeles emigráns személyiségeknek szentelem, akikről már korábban, az 1980-as évek elejétől, esetleg az 1970-esek végén is írtam. Az ő sorsukban kicsit tetten érhető az anyaországi, a hazai magyarság helyzete is, hiszen innen kényszerültek elmenni, más hazát keresni. (Találunk-e párhuzamot sokak mai nyugatnak indulásával? Gondoljunk tán ebbe is bele.) Az itthoniak, a mi nemzedékünk, s még az előttünk és utánunk jövők is, megszenvedték a rendszert – például a kitaszítottságot, azt a helyzetet, amely szerint mi sem igen leltük honunkat a hazában. Csakhogy általában nem az életünket kockáztattuk, csupán a szabadságunkat orozták el tőlünk és a félelem uralta az életünket. Ők a második világháború utáni menekültek vagy az ’56-os forradalom emigránsai, akik a politikai üldöztetés vagy a kötél általi halál elől menekültek Magyarországról. Pontosabban disszidáltak. Hiszen itthon csak így szóltak róluk a hivatalosságok. Emigránsok csak az 1990-es változások után lettek.

Ők a tizenhárom jeles személy, akiket több mint negyven éves újságírói munkásságomból emeltem ki – Ausztriától Ausztráliáig futottak, és az itthoni társadalom különböző rétegeiből kellett útnak indulniuk. A befogadó ország menekültjeiként pedig egytől-egyig bizonyítottak, valakikké váltak, megbecsült, értékes állampolgárai lettek második otthonuknak. S tegyük hozzá: bármely földrészre vetette is őket a sorsuk, hasznára váltak az anyaországnak is (Ónody Éva).



Elek Tibor: Irodalom és nemzeti közösség
Válogatott és új esszék (1984–2014)
 
Ez a kötet válogatás az elmúlt három évtizedben írott esszéimből, esszészerű írásaimból – az irodalom és a nemzet közössége, az irodalom és nemzet önismerete összefüggéseit szem előtt tartva. A 3×13 hosszabb-rövidebb írás nemcsak az elmúlt évtizedek irodalmába, számos jeles alkotójának életművébe nyújt bepillantást, de a nemzeti közösség szempontjából fontos közéleti, politikai kérdésekre is reflektál. Az irodalmi és/vagy közéleti folyamatok, jelenségek, a művek és életművek vizsgálata során mindig a megismerésük, megértésük és a tárgyilagos elemzésük, felmutatásuk vágya motivált. Most pedig nyilvánvalóan üzenni is szeretnék ezzel az összeállítással. Hogy ki(k)nek? Ennek a megfejtését (is) a kedves Olvasóra bízom, de annyit elárulok: egy-egy írás önmagában nem ad(hat) megnyugtató választ. Tudom, hogy egyszerre naiv és nagyképű, idealista és már-már anakronisztikus ez az üzenő szándék.
Mégis, mi mást tehetnék én?



Juhász Anikó: Istenem, Duinóban a sirályok...
 
Tagadhatatlan, hogy ebben a verseskötetben is ott lélegeznek az elhagyott, ám mégis elhagyhatatlan városok (Budapest, Kecskemét, Szeged, Duinó, Madrid, Salamanca...). S ott a meggyfaerdő, mely egyszerre véres és édes-savanykás ízeket rejtő. Ott a Föld pora és Isten szeme. Ott vannak a sirályokat maguk fölött tudó és olykor elveszítő tengerek. Ott a haza történelme és időtlensége – s mindez úgy, ahogy bennünk egyszer csak összegomolyodik, majd mégis szétszálazódik. A most kiadásra kerülő verseskötet hangulatában, vershangjában, tartalmi vonatkozásban is több szálon kötődik a közelmúltban publikált, irodalmi pályázatokon díjazott vagy kiemelt versesköteteimhez (Üvegfalak, bádogtetők, Budapest, Napkút Kiadó, 2012; Kék repkények, bukott angyalok, Budapest, Napkút Kiadó, 2012). Jóval szélesebb teret kapnak azonban a korábban csak érintőlegesen színre vitt témák. Így például a szerelemhez, az együttléthez, a szétváláshoz, a hazához, a hétköznapi utcák világához fűződő érzések, és persze jelentős hányadban mindaz, aminek megvan a maga filozófiainyomatéka is: a mód, ahogy általában bejárjuk, belakjuk a tér-időt, valamint a hit szükségességének és mirevalóságának soha ki nem kopó kérdőjelei és válaszkísérletei. S itt-ott – megnevezve vagy utalásszerűen – hangot kap a bennem erősebb szellemi rezonanciát ébreszteni képes alkotókról való gondolkodás is. E személyek: Rainer Maria Rilke, Federico García Lorca, József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Paul Celan, Ingeborg Bachmann és egy zeneszerző, Liszt Ferenc.



Varga Imre: Játék Vénusz dombján
 
Díszes társaság gyűlt össze Vénusz dombján. Lampionok, fáklyák alatt, bokrok között a karneváli forgatag, amelyben feltűnik többek közt a Casanovának öltözött Újházy Jakab, kinek kabátzsebéből a pálos rendi Verseghy Ferenc Első egyesülés című vers-kézirata kandikál elő. S itt a hírhedett nőcsábásszal egyik szeretője, a kasztrált Bellino, avagy Teresa Lanti – aki mosócédulákra írogatja tömör létbölcseleti töredékeit, s ez a forgatagban nekünk fölöttébb mulatságos. Vagy mégsem? S: itt van/nak sziámi ikerként: Berda József Attila egy malackodó szonettbe öltözve. Feltűnik eme álarcos keringőzésben Vajda János, most karján a feleség, Bartos Róza, Rosamunda, aki sértett hitvesként kiteregeti verseiben a családi szennyest. S itt látható továbbá Vivian a varázsló Merlinnel, majd egy (névtelen) sámán a szellemlánnyal. Gyakorolnak éppen. Akárcsak a klaviatúrán ugráló lény, kit a könyv szerzője bennfentesen zongoralánynak nevez. S egy kísértet nyakában lógva: Czóbel Minka, ugyanis rövid időre medalionná változtatták. Itt látható a mitológiai Mars és e kötet dombjának névadója: Vénusz – most éppen elválaszthatatlan párként Vörösmarty vers-ritmusára táncikálnak-civakodnak; továbbá maskarás hőse e könyvnek Rím Erik és egy verses levéllel James Joyce. És még sokan mások. A svédasztalon meg: anagrammák, haikuk. Tessék, tessék!
*
Lehet-e olyan vonzó egy szövegtest, hogy csupán a bal fülét megpillantva az egészre rögtön ráóhajtunk? Hogy már a fültől bizsereg, meredezik, csalánzik, izgul, gerjed, fellobban, remeg a kandi olvasó. Vagy önfeledten hahotázik Vénusz dombján, noha a völgy odalent teli koponyával. Van a kötetben, ami fülként túl elvont lenne. Részlet. Darabka. Fülecske. Fülke. Cimpa. Fülbevaló. Merthogy tizenhétszótag. Más idézet meg idétlenül csengne itt. Vagy épp hogy magamutogató lenne. Akkor hát lógjon itt jobb híján Casanova szeretőjének, Teresának tulajdonított cédula:
 
Nem az voltam aki hogy én
lehessek. Hogy maradjak mégis én
cserélek ruhát társat testet.



Csontos János: Karnevál
(Tárcák, 2011–2014)
 
Huzamosabb pauza után Csontos János 2011 októberében tért vissza a rendszeres jegyzetíráshoz a Magyar Nemzet igényes Hétvégi Magazinjába, a Makovecz és kora című nekrológgal. Ezután indított heti–kétheti rovatának, a Karneválnak a címválasztása leplezetlen hódolat Hamvas Béla életműve előtt, utalással Karnevál című regényére. A szerző korábbi Magyar Nemzet-es sorozataihoz (Kétezer leütés, Polgári kaszinó, Szabad Európa) képest ezekben a darabokban nem annyira a publicisztika politikummal átitatott válfaját művelte, hanem a honi irodalmi tárca dús hagyományát elevenítette fel, amelynek személyre szabott változatát más korábbi szériáiban (Ezüstkor, Europa Nova) kísérletezte ki. Ezek az írások jól körülhatárolhatóan három témakörbe sorolhatók. Az egyik az "emberiségirodalom", amely a végletesen "földönjáró" XXI. századi szellemiség közegében korszerűtlennek tetszik ugyan, ám a tollforgató e vállalt korszerűtlenségét megbocsátó humorba és iróniába pácolja. Foglalkozik a szinte elfeledett űrkutatás mítoszával csakúgy, mint a világvégevárással vagy az alternatív létmagyarázatokkal. A másik témakörben a művészet – azon belül is elsősorban kedvenc területei: az irodalom és az építészet – jelenségeihez fűz szubjektív lábjegyzeteket. A harmadik témacsoport – hiszen mégiscsak literátorról van szó – a személyes szféra: a saját élet és a barátok közegének az a szelete, ami még a nyilvánosságra tartozik. A tárcasorozat 2014 februárjában zárult. Két és fél év termése ebben a kötetben megszületésük sorrendjében olvasható.



Hargitai Gyula: Lelkemben sas ragyog
 
Hargitai (Haitsch) Gyula 1956. február 16-án született Budapesten, művelt, jogvégzett felmenőkkel rendelkező családban. Az irodalom, a költészet iránti érdeklődése már középiskolás korában megmutatkozott, ver­seit különböző lapok közölték. Pályáját Keresztury Dezső segítette. Kiteljesedésre, érésre azonban már nem volt ideje, 1982 januárjában, nem sokkal születésnapja előtt tragikus körülmények között meghalt. Halála után három válogatás jelent meg verseiből: Fehér lobogás (1988), Pogány rekviem (1989), Válogatott versek (2011). Kiadtak egy gyermekverseket tartalmazó kötetet is (2010). Ez a kötet válogatás a három kötetből, és a megjelent ismertetések szövegét foglalja össze.

Befejezésül érdemes felidézni Keresztury Dezső a Fehér lobogás című kötet végén megjelent utószavának befejező mondatait: "Komoly ígéret volt, túl korán törött össze. Nagy kár érte. De a töredék is, ami megmaradt utána, érdemes rá, hogy megbecsüljük."



Pálfi Ágnes: Mőbiusz
Válogatott és új versek (1967–2002)
 
"Pálfi Ágnes szinte programszerűen elfogulatlan ... azon kevesek egyike, akik élményeik kortársai tudnak lenni, akik közvetlenül, és nem emlékeik, esztétikai prekoncepciók torzító tükrén keresztül szólnak" – Ferenczi László ezekkel a szavakkal vezette be a húsz éves költőnő első verseit (Napjaink, 1972 december). Első kötetét (Napéj, Kráter, 1989), mely az Írószövetség nívójutalmában részesült, Bodor Béla méltatta az ÉS-ben. Azóta három verseskötete jelent meg: Angyalgyökér, Kráter, 1994; Ím~hol az ember, Kráter, 1998; Hétrét, Magyar Napló, 2003. Olyan neves irodalmárok írtak róluk elemző kritikát, illetve áttekintő összegzést, mint Kabdebó Lóránt (Magyar Hírlap, 1992) és Csűrös Miklós (Magyar Napló, 2003).

Pálfi Ágnes jelen kötete egészében olyan "létösszegző" vállalkozás, mely hitelesen tudósít napjaink középgenerációjának több évtizedes tapasztalatairól, a női valóságérzékelés alakulástörténetéről. Olyan figyelemre méltó teljesítmény, mely – költői erényein túl – mint kordokumentum is joggal számíthat a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére.



Bakonyi Péter: Mulatós zsoltár
 
"Milyen legyen ez a pár sor? – kérdeztem Kiadótól. – A szerző írja önmagáról, vagy a szerzőről írja önmaga? Vagyis az író legyen fontosabb, vagy az ember?" "Te ezt szét tudod választani?" – kérdezett vissza Kiadó. "De még mennyire! Jobban, mint ahogy az élet eddig is szétválasztotta" – feleltem. "Hát akkor azt írd, ami neked fontosabb!" – ajánlotta Kiadó. "Megfogadnám, ha el tudnám dönteni, könyvreklám legyen vagy ars poetica? Pszichoanalízis vagy műelemzés?" "Tudod, mit? – zárta le Kiadó. – Írd meg, miért kezdtél negyven év után újra verseket írni!" "Ez az! – köszöntem meg az ötletet –, hiszen ez fog össze alkotót és állampolgárt, és így világos a válasz is: a nyugdíj- kiegészítés miatt!" Kiadó bólintott, és egy régi mondatot idézett szülő­falum költőjétől: "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban."

Valójában nem tudom, mért kezdtem el megint. Lehetne anyám kedvéért, tenném is, de már hiába. A gyerekem meg még csak "legó-meséket" olvas, jövője tervezhetetlen. Időközben az osztályharc is megszűnt, a vers tehát nemigen lenne már katonája, de még küldönce se. Magamnak írok? Ugyan, ha így volna, hogy tudtam volna hallgatni ennyi éven át? A barátaimnak? Arra már ott az internet. Bár biztos ami biztos, rávettem őket, hogy a tőlem kapott dedikált kötet mellé vásároljanak meg még egyet a rokonaik, cimboráik részére. Ha egy üzlet megindul... De hát mit adok én el nekik? Papírt és nyomdafestéket? A könyvárral az messze túl van fizetve. Talán munkaórát? Akkor a szerző éhbérért dolgozott, mint a többi közmunkás. Gondolatokat? Azzal meg csak kiárusítom az önbecsülésemet, mint a méla Tempefői. Regénynél világos az egész, a regény a mesék folytatása a születéstől a halálig. De a vers más: a vers az első ordítás folytatása a halálig...


 
Baley Endre: Nyámnyila Nyúl és a Bűvös Bubák
avagy hogy tanuljunk meg újra gali-galiul
 
– Pipijja, pipijja!
– Mi az, ki az? – riadt fel Nyámnyila, és azonmód kereket oldott volna, ha Ememem meg nem ragadja a lábát és csendre nem inti.
– Csssst! – suttogta. – Nincs semmi vész, csak maradj csendben!

Nyámnyila remegett, de már nem akart elszaladni.
– Mi ez a hang? – kérdezte.
– Sára beszél álmában. Felváltva motyog két szót, amit értek is – igaz, nem tudom, mit jelent –, meg egy csomó másikat, amiből viszont egy kukkot sem értek.

– Pipijja, parisszija! Merköszömbevolnuzséte turemölé, pepejenci – motyogta újra Sára álmában.
– Szerintem érthető. Azt mondja, mert köszön be volna húsétel a túra mellé a Jenő apukája – brillírozott Nyámnyila.
– Mi van? Hogy kinek az apukája?
– Én beszélem ezt a nyelvet.
– Persze. Én is. Teve teveljeveseven mevegbovolovonduvultávál?
– Mi van a tevével? Nem értem, amit mondasz.
– Pedig ugyanolyan halandzsanyelv, mint amit te beszéltél az előbb.
– Én? Dehogy! – válaszolt nevetve Nyámnyila. – De inkább hallgassuk, hátha megértjük!
– Pipijja, pipijja!



P. Papp Zoltán: Rétegrend
 
P. Papp Zoltán egyszavas kötetcímei mindig többértelműek. A Rétegrendre mondhatnám: többrétegűek. A szó alapjelentése ugyanis azt az építkezési módot fedi, amely művelet során valamely kisebb-nagyobb tárgy létrejön: a rétegek szigorúan meghatározott rendben követik egymást. P. Papp verseskötete is rétegről rétegre épül: a költő élete tárul fel bennük, és szilárd alapjuk az a társadalmi közeg, amelyre támaszkodik.

P. Papp vérbeli költő, a költészet minden eszközét bravúrosan használja. Alliterációi pompásak: ott írja őket, ahol hangsúlyosan szeretné felhívni a figyelmet mondandójára; él a szójáték lehetőségével is, még argóval is dúsítva a humoros hatást. Népdalszerű, ahol a szerelem szépségét és egyszerűségét akarja megénekelni a századok óta belénk ivódott képekkel, ritmusokkal.

E költő közösségi embernek született, és akként is él. Egyik cikluscíme –Hívójel – mindnyájunkhoz szól, akik szavát megértjük, gondolatait átgondolva elfogadjuk, és örömmel olvassuk verseit (Szepes Erika ajánló soraiból).



Sánta Ferenc-album
 
Sánta Ferenc (1927–2008) munkásságában, ebben a mintegy ezeroldalnyi alkotásban egy írói világ teljessége mutatkozik meg. Egyszerre korhoz kötötten és az örök emberi értékekre figyelve. A huszadik század ötvenes-hatvanas éveinek jeles műveiből nagyon sok megfakult mára. Sánta Ferenc legjobb elbeszélései és a regényei azonban kiállták az idő próbáját. A művek ma is foglalkoztatják az újabb befogadókat.

Az országos, majd nemzetközi hírűvé vált alkotó a hetvenes évektől nem publikált újabb műveket. Ennek a nyilvánosság előtti csöndnek lényegében ugyanaz az alkotás-lélektani magyarázata, mint a pályát indító megszólalásnak.



Berecz Ágnes Gabriella: Teleírt hársfalevél
 
Nagycenken járva minden turista megtekinti a kastélyban a Széchenyi István életművét bemutató gazdag kiállításokat, ám kevesen tudják, hogy a szemközti, szintén muzeális értéket képviselő, monumentális hársfasor is egy lenyűgöző műalkotást rejt. Ennek a történetét dolgozza fel ez a szép­irodalom és a szórakoztató ismeretterjesztés mezsgyéjén járó regény.
 
A szerelem az mindig szerelem. De biztos ez? A különböző korokban ugyanazt élik meg az emberek mikor szerelmesek? Milyen világ lehetett az, amikor a szerelemnek semmi köze nem volt a házassághoz, mégis tökéletes harmóniában éltek a házas felek? Milyen szerelmi gyönyöröket és tragédiákat láthattak a nagycenki 240 éves matuzsálemfák? Vajon ki álmodta meg és miért ültette ezt a közel három kilométer hosszú hársfasort?  Milyenek lehettek az akkori emberek és vajon miben hasonlítunk rájuk illetve különbözünk tőlük? Ezek a kérdések foglalkoztatják a mű főszereplőjét, miközben egy forró, júliusi napon turistaként járja be a kultúrtörténeti kincseket rejtő helyszínt. Az érzelmei a séta során összekapcsolódnak két alig ismert Széchenyi-házaspár sorsával. A hársfasor titkai után kutatva válik számára a hely a szerelem szentélyévé, ezt szeretné megmutatni távollévő kedvesének. 
 
A gazdagon illusztrált kötet remélhetőleg közelebb hozza az olvasó szívéhez Nagycenket.



Kelemen Lajos: Tovább a történet
 
Formát ölt – és elavul: íme, az alkotás alapritmusa. E szemet szúróan egyszerű lüktetés valójában egy reménytelen, komplikált és szakadatlan összecsatolási kísérletnek falaz: az időbeni keresi az örökkévalót.

Amikor a természet elpusztít magából egy darabot, egésze tervét valósítja meg: újjászületik.

Fölfedezni a valóságot szétszórtságában: ha ez cél lehet az alkotó számára, csonka isten ő, aki sosem kitellő műve fölött mereng. Ugyan mit is értene a természetből, amely mind különb s különb erőfeszítésekre hajlandó az egész érdekében! A természet valódi bensősége az, hogy igaz. Ha szép, hát szép, ez csak ráadás. Üzenete új és régi egyszerre, és amilyen szép, ugyanolyan kérlelhetetlen; benne, vele pusztulva is muszáj az újjászületésre fogadni.

Tovább a történet.
 
(A szerző Egy fiatalember a Nyugatból című esszéjének részlete)



Prágai Tamás: Veller
 
1993. december 12-én hosszan tartó betegség után meghalt Antall József. Az MTV Walt Disney Kacsa­meséit szórja, Dagobert bácsi az asztalon ugrál, amikor elsötétül a képernyő, és gyászzenét kezd közvetíteni az éter.

Arnold Sobriewicz kutató antropológus a postást figyeli: a Vihar téri legénylakás ablakából a gangos udvaron keresztül a kapualjban elhelyezett postaládákra látni. Megérkezik végre a kutatói ösztöndíjról szóló értesítés?

Egy Kereszt néven ismert hajléktalan a Leviatán nevű alternatív pincehelyiség lépcsősorának tetején elveszíti egyensúlyát, végigzuhan a meredek lejárón és hatalmas homlokával bezúzza a padlót borító járólapot. Kereszt a világvége apostola – de a világvége dátumára vonatkozó, az inka naptáron alapuló számításai hibásak. A járólapon kirajzolódó mintára hamarosan a Kis-Mezopotámia nevet ragasztják a Leviatán vendégei.
Satya, akiről igazából senki sem tudja, hogy kicsoda, egy ebet bíz a mi Arnoldunkra – "néhány percre csak", mint mondja. Az ugató jószágot Vellernek nevezi. A kutya nevére nem hallgat, ám nyomban hozzálát, hogy rendet tegyen Sobriewicz lakásában.
Jules, vagyis Kocsis Gyula ’56 után hagyja el az országot, "világkarrierjét" textilkereskedőként alapozza meg, előbb a Sadonex, majd a Mazonex termékeivel járva e szürke porgolyót, a Földet. 1993. december 13-án hazatér, és a mi Arnoldunk legénylakásában rendezkedik be; időnként megsétáltatja a kutyát.

Welsényi Heléna boldogságát a házasság révében, a mi Arnoldunk oldalán képzeli el, miután kimarad a menstruációja. A hír hamarosan és nyilvánvaló módon álhírnek bizonyul, és Helénke elviharzik a Vihar térről.

Süti, Sobriewicz cimborája, a sokadik akciós sört issza a Leviatánban. Ki tudja, miért, azt terjeszti, hogy Jules, a mi Arnoldunk világutazó nagybátyja III/III-as. Mit szól ehhez Sobriewicz titkos szerelme, Majtény Abigél?
 
Prágai Tamás (József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész) 1998-ban kezdi írni Arnold Sobriewicz történetét. Az első kötet Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma címen 2000-ben jelent meg. A Veller című regény egy tetralógia első kötete, belelapozva Arnold Sobriewicz 1994-es kutatóútjának előzményeibe pillanthatunk.