A film kezdetén a főszereplő srácot, Jonathant (Jonathan Velasquez) látjuk, ahogy akadozva mesél a barátairól – az osztott képernyőn a kamera eljátszadozik a fiú félmeztelen testének részletein, és a néző már dörzsölgetheti a kezét: Ó igen, egy újabb fincsi Larry Clark-film! Csalódniuk kell ezen a téren: a történet ugyanis visszafogottabb, játékosabb a korábbi munkáknál (Pedig az ember már szinte várja a reggeli recskázást, ám ezúttal a legkeményebb szexjelenet műanyagfigurákkal játszódik le.)

Clark persze ezúttal is komoly szociális konfliktusokat igyekszik bemutatni egy csapatnyi latin fiú két napján keresztül, ám jelen film eltér a – Clark-féle – jól ismert tini-lázadó vonaltól. Jonathan és barátai ugyanis nem élnek feltétlenül hedonista életet, ők jó fiúk, mégis valahogy mindenkinek „bökik a csőrét”. A hét kis punk kívülállóként bolyong a 'gettó' világában, ugyanakkor Beverly Hills utcái sem fogadják tárt karokkal őket. Pedig ők nem akarnak mást csak egy jót gördeszkázni, zenélni és ha úgy adódik némi szexet. Olyan nagy baj ez?

A Külvárosi Rockerek különbözik a Kölyköktől, a tinédzser-nihilnek itt nyoma sincs, a történet sokkal inkább befogadható, szinte elragadóan bájos. A szereplők önmagukat játsszák, a rendező kétségkívül jól irányítja amatőr színészeit, a forgatókönyvvel már több gond akad (köszönhetően talán annak, hogy nem is nagyon volt). A kezdeti bíztató dokumentarista indulás után a film tragikomikus szatírába fordul át. A Beverly Hills-i luxusvilágba tett utazás képtelennek tűnik, a lakóival való nonszensz találkozás (van itt unatkozó bálkirálylány, alkoholista szupermodell, meleg divatguru) az ellentéteket és a kívülállást hivatott mélyíteni, sikertelenül. Banális jelenetekkel, morbid halálesetekkel terhelve a film ezen része hiteltelenné válik.

Clark rendezésének ugyan vannak jó pillanatai, de sajnos nem túl meghatározók. Az olcsó poénok, a sztereotípiák, az ügyetlen kameramozgás ellenére azonban megható, ahogy lassan megismerjük a hét srácot. Halmozottan hátrányos helyzetük, bőrszínük és zenei ízlésük miatt még szorosabban kötődnek egymáshoz. Barátság, na igen, az egyetlen amiben ezek a fiúk egyenlőek. A nap végére ez tartja egyben a kis csapatot, bár megfogyatkoznak az út során, mégis örömmel térnek vissza a saját (viszonylag) biztonságosabbnak vélt környékükre.

Az azonban nem teljesen világos, miféle hatalmas lehetőséget látott a rendező a hét latino kalandjainak bemutatásában. A deszkás életmód nem ismeretlen Clark számára, s azzal, hogy mindez kibővül a jól ismert lázadó punk zenével (a jelenetek alatt South Central-béli fiatal punk-rock bandákat hallhatunk: Moral Decay, South Central Riot Squad, Defiance, The Revolts, The Retaliates, és a The Remains), már-már abszolút kirekesztettségre kárhoztatja a szereplőket. Olyan mintha a Dogtown urai-t látnánk latin gyerekekkel, etnikai és zenei diszkriminációval súlyosbítva amúgy sem egyszerű helyzetüket. A szabadságot hajszoló fiúk a latin Ramones-ként vonulnak be a filmtörténelembe. Valóban, ez a hely még kiadó volt – hogy szükséges volt-e betölteni, azt mindenki döntse el maga.