A korlátlan elérhetőség utópiáját elhozó internet korának akad egy markáns negatívuma: a szinte másodpercek alatt beszerezhető albumok és kiismerhető alzsánerek világában már csak elvétve képződnek olyan rocksztárok, akik óriási tömegekből tudják előcsalogatni a zenerajongó gyermeket. Mikor temérdek fogyasztható banda lepi el a Spotify-unkat és az iPodunkat, a zenehallgatásra áldozott, amúgy is szűkös idő még több felé osztódik – az aprózódás következtében pedig már nem alakulnak ki azok a szoros, intim barátságok, amik ahhoz kellenek, hogy egy-egy előadót ikonstátuszba repítsenek.

Az Iron Maiden a metálzenét definiáló alapbandák egyik utolsó zászlólobogtatója, akik nemcsak a nosztalgiával fűtött deres korúakat, de azok gyerekeit és unokáit is gond nélkül csábítják jegy- és lemezvásárlásra. A Steve Harris vezette heavy metál banda trükkje, hogy ugyanolyan aktuális, életerős és nívós tudott maradni a műfajt halálosan cikivé nyilvánító évtizedekben, mint a fénykorukat jelző ’80-as években, mikor minden egyes lemezükkel a stílus egyik alapkövét betonozták le.

Ez nemcsak a történelmi témákat körbebaktató, sokszor elmés dalszövegeknek, vagy a metálsztenderdekhez képest alaposabban kimunkált, harmóniadús dallamvilágnak és többszólamú gitárjátéknak köszönhető, hanem a kantározatlan intenzitást ömlesztő koncertteljesítménynek is. Ha valaki elmegy egy Maiden-koncertre, az ugyanazt a sprintversenyekre emlékeztető energiabedobást, teátrális és néhol mosolyogtató díszletelemekkel feldúsított látványvilágot és persze taglózó előadásmódot kapja, amivel Steve Harris és kompániája a punkzene elterjedésékor meghódította a londoni East End-i kocsmaklubokat.

Ha ennek hatására a ’80-as évekbe katapultálja az élmény a hallgatót, az nem véletlen: az Iron Maiden ráérezve a 2000-es évek végén felfutó retrotrendre, még annak kibomlása előtt kezdte el nyomni nosztalgiaturnéit, amiben először az első négy lemez világát (Eddie Rips Up the World Tour), majd a Live After Death (Somewhere Back in Time World Tour), most pedig a Maiden England koncertvideójuk programját idézik meg. 2008-ban a Somewhere In Time turnéját reprodukálták a Szigeten, de azt a hangversenyt tönkrecsapta a minősíthetetlen hangosítás, a korrekció így az idei arénás fellépésre várt. Ezúttal a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son körútja volt terítéken, bár a Maiden England felturbózott DVD-kiadásához időzített turné már tavaly lefutott – mi az idei bonusz kör kevés dátumaiból kaptunk egyet, a koncert pedig három számot leszámítva megegyezett a 2013-as programmal.



Előzenekarként az az Anthrax nyitotta meg a túlzsúfolt tömegben lezajló, 600 ft-os jegyárak mellett is csak fejfájós söröket kínáló és 9500 ft-os pólóárakkal dicsekedő rendezvényt, amely tavaly már felszántotta a Budapest Parkot aktuális turnéjával. Az Anthrax anno a thrash metál nagy négyesének (Big Four) legviccesebb tagjaként harcolt ki magának hírnevet: míg a Slayer, a Megadeth vagy a Metallica vérkomolyan zúzták a maguk agresszív, esetekben paranoiával fűszerezett nehézfémét, addig az Anthrax volt a műfaj házibohóca, ugrálós-bolondozós koncertjeivel és később a Public Enemyvel való rapmetálos kollaborációjával.

A zenekar a 2000-es években az énekescserék körüli szappanoperával irányította magára a reflektorfényt, amelyre a pályafutásuk egyik legerősebb korongjaként elkönyvelt Worship Music 2011-es megjelenésével tettek pontot. A mikrofon mögé végül a ’80-as évekbeli aranykort fémjelző Joey Belladonna állt, akiről elég annyit tudni, hogy a vehemens thrash bandába a rádiórockos Journey Oh Sherry című balladájával felvételizett. Scott Ian gitároséknak viszont tetszett az a kettősség, amit a klasszikus rockhang és a mosdatlan thrash metál közös nevezőre hozása jelentett, és vele hozták ki a stílusdefiniáló lemezeiket.



Akarva-akaratlanul is, de az Anthrax programja is illeszkedett a Maiden múltidéző turnéjához, mivel nyilván a Belladonnához kötött érából szemezgettek, tehát nagyrészt kipróbált, 30 éves dalokat játszottak – meglehetősen pocsék hangosítás mellett. A túlvezérelt, döngő basszussal gyilkolt hangkép eltorzította a zenét, egy masszív, bár kétségkívül robbanékony energialöketre redukálva a zenekar produkcióját. A kockázatkerülő setlistben szinte átkötés nélkül sorjáztak az Anthrax-alapozások Caught in a Moshtól az Antisocialig, és persze a nemrég kórházba került AC/DC gitáros Malcolm Youngnak küldték a nemrég lemezre (Anthems) is rögzített T.N.T. feldolgozást. Több mint 30 éves bandától némileg rázós, hogy egy nyolcszámos szettbe három átiratot préselnek, de a T.N.T. még így is olyan hévvel szánkóztatta meg a libabőrt a hátakon, hogy bűn lett volna kihagyni.

Maga a koncert az elszúrt sound miatt nem ért fel a tavalyi előadással, és a maratont simán futó Belladonna sem nyújtott be olyan meggyőző énekteljesítményt, mint a Parkban. Ian megbízhatóan ugatta be a vokálokat, ám Joey el-elharapta az énekdallamokat, a Worship Musicon nagyobb terepet kapó frontember nem tudta magát kiélni az új számokban – mert összesen egyet játszottak, és az sem az epikusra ívelt In The End volt. Azért a maidenes melódiákkal tűzdelt, bár ezúttal indián fejdísz nélkül elővezetett Indians, a punkosan pörgő Got The Time és a csordaként ordibált I Am The Law kárpótolt a hibákért.

Anthrax setlist:
Caught in a Mosh
Madhouse
Got the Time
Indians
Fight 'Em 'Til You Can't
T.N.T.
I Am the Law
Antisocial
 

 

Meglepetések a Vasszűz szettjében sem akadtak. Lehetett tudni, hogy az a Maiden Englandre épül, majd amikor kiszivárogtak az első setlistek, akkor kiderült, hogy mégsem annyira, hiszen egyrészt a négy évvel később kiadott Fear of the Darkot Steve Harrisnek egyszerűen nincs arca kihagyni, másrészt a régi koncertvideó rekreálása helyett inkább amolyan "best of 80s" műsort játszottak. Papíron ez kínosan kiszámíthatónak tűnik, hiszen olyan agyonjátszott számok taposnak egymás sarkába, mint a Number of the Beast, a Run To The Hills, a 2 Minutes To Midnight és a Wasted Years, miközben olyan elfelejtett Maiden-klasszisok, mint a progresszív Alexander The Great, a tökéletes nyitószám Flash of the Blade, vagy az epikus To Tame A Land már évtizedek óta nem tudják beküzdeni magukat a programba.

A Maiden viszont minden szkeptikust megcáfolt ezen az estén. Amit itt előadtak, az a különböző összejátszások folytán korántsem volt tökéletes, mégis, az élménybe lehetetlen belekötni. A teltházat produkáló 12 ezres tömeg és a takaréklángon is energikus Maiden olyan hangulatot hozott össze, hogy a Maiden Englandet is megnyitó Moonchild-tól a punkos Di’Anno-éra vadságát felemlegető Sanctuary-ig bezárólag egyszerűen izzott, sütött a színpad.



A szemérmetlen best of dalait szinte egymásba játszva, minimális átkötőkkel adta elő Bruce Dickinson vezényletével a brit legenda, ami sokakat szemöldökráncolásra késztetett, pedig valójában ezzel a plafonig tornászták az intenzivitást. Haknit kiáltani egy ekkora produktumnál egyszerűen butaság: ezen a szinten már minden előre meg van tervezve, az egész olyan, mint egy mozgó színház (pláne a két lábon ténfergő Eddie-szörnyekkel és a dalonként váltogatott óriásvásznakkal), amiben mindennek megvan a maga pontosan kijelölt helye. A zenészeknek persze ott van a komplett színpad, ahol kedvükre mozoghatnak, de a showelemekkel, és csúcspontokkal-pihenőkkel központozott programban nincs helye a spontaneitásnak.

A kiszámítottságot a színpadon letudott kilométerekkel, és főként a gitárakrobatikában jeleskedő Janick Gers hülyéskedésével ellenpontozták. Habár a Wishbone Ash és a Thin Lizzy stílusából eredeztethető ikergitárjáték ízét-borsát adó Dave Murray–Adrian Smith tengely mindig is visszafogottan, de annál szebben pengetett, a Smith 1999-es visszatérése után is a bandában tartott Gers már igazi showman, aki ha feldobnak egy bugyit a színpadra, azt a gitárjára tűzi, és elkezdi vele kergetni a frontembert. Persze a háromgitáros felállás enyhén szólva is túlzás a zenekar részéről, hiszen a munka oroszlánrészét Dave és Adrian vállalja magára, Gersnek pedig marad a gitárpörgetés és a nagy mozdulatokkal előadott kisgitározás, de a hangulatnak jót tesz az általa garantált szellemesség.



A hangzásnak már kevésbé, ugyanis a Maiden hangosító gárdája most sem tudta megoldani a feladatot: a három gitárszólam gyakran összegabalyodott, csak a szólók csillantak fel tisztán, a ritmusrészeknél gyakran elnyomta őket Harris basszusgitárja. Messze nem volt tehát tökéletesre csiszolt az élmény, amin Bruce Dickinson se iparkodott javítani. A tökéletes heavy metál frontembernek elkönyvelt énekes azon a keskeny határvonalon táncol, amin túllépve könnyen a színpadi personájának foglyává válhat: vagyis amikor a tőle kötelezően elvárt energikus, rohangálással és élénk gesztikulációval kísért előadásmód hangjának elkerülhetetlen kopása miatt az éneklés rovására megy.

Habár a Maiden England-t újranézve is lefülelhetjük, Dickinson a lemezminőség helyett mindig is a megőrülésre voksolt a koncerteken, most már pár dalt karaoke-verzióra redukált az, ha kifogyott a levegőből, vagy pedig túlzott mértékben harapta el a sorokat és a dallamokat. Amikor viszont lecövekelt és csak az éneklésre koncentrált, akkor rögtön kápráztatott, például a tavalyi szetthez képest betoldott Revelationsben, ami a koncert egyik csúcspontja volt.



Amúgy összesen három dalt cseréltek a programban, az Afraid To Shoot Strangers, a The Clairvoyant, és a Running Free kiesett, helyükre pedig a Revelations, a Wrathchild és Sanctuary került, vagyis korai nóták, amik karcosabb jelleget kölcsönöztek a bulinak. Merészet csak a Seventh Son of a Seventh Son címadójának előadásával húztak, a billentyűvel színezett, hosszú leállós betéttel bíró dalban végül rosszul is léptek be néhol a gitárosok, ám a borongós, profetikus atmoszférájú szerzemény így is jóleső változatosságot hozott a slágercsokorba.

A Maident dicséri, hogy a felsorolt hiányosságok ellenére is olyan koncerttel készültek, ami tényleg életre szóló élményt adott. Hiába hallhatták a jelenlévők milliomodjára a Troopert, az a dallamos gitárattak még mindig lefegyverez, a Number of the Beast röhögtető prológja még mindig megelőlegezi a libabőrt, a Wasted Years továbbra is reptet, a Fear of the Dark a 12 ezer fős kórusával pedig hidegrázós tapasztalat. Ínyencségnek pedig ott volt a már emlegetett Revelations, és mellette az Iron Maiden tempóváltásokkal kísért, összetett és mégis könnyen fogyasztható heavy metálját megalapozó Phantom of the Opera.



Ha elmondásuk szerint nem is vállalkoznak már ilyen nagyszabású turnéra, a régi érákat felelevenítő turnéra, az Iron Maiden nem tudott volna kielégítőbben pontot tenni egy korszak végére. Merthogy még egy ekkora heavy metál együttes nem fog születni, abban szinte biztosak lehetünk. Nemcsak azért, mert megváltoztak a zenefogyasztói szokások, hanem mert az elmúlt három évtizedben nem akadt olyan heavy metál banda, aki ennyi és ennyire jó számot tudott volna írni. Talán ebben a pofátlanul egyszerűbb elméletben van a legtöbb igazság.
 

Iron Maiden setlist:

Moonchild
Can I Play with Madness
The Prisoner
2 Minutes to Midnight
Revelations
The Trooper
The Number of the Beast
Phantom of the Opera
Run to the Hills
Wasted Years
Seventh Son of a Seventh Son
Wrathchild
Fear of the Dark
Iron Maiden
Ráadás:
Aces High
The Evil That Men Do
Sanctuary

 

Képek: Török Tamás (www.hardrock.hu)

Vigasz a fotelrockereknek: aki lemaradt volna az Iron Maiden arénás koncertjéről, az a csapat teljes egészében végignézhető Rock Am Ring-es előadásával kárpótolhatja magát.