"Ha olyan sokat éltél volna már, mint én, felelte a dív, felismernéd, hogy a kegyetlenség s a jó szándék csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."

A vaskos kötet egy esti mesével indul a szegény, vidéki Baba Ajubról, akinek egyik fiát elrabolta a dív – mint később az számára is világos lesz –, hogy jobb életet biztosítson neki. Szabúr meséli mindezt 3 éves kislányának, Parinak és fiának, az 5 éves Abdullahnak, akik akkor még nem is sejtik, hogy másnap számukra a mese valósággá válik. Szabúrék ugyanis a fővárosba, Kabulba tartanak, hogy sógora ajánlására Parit egy gazdag házaspárnak adják egy jobb élet reményében. "Levágták az ujjat, hogy a kezet megmentsék."
 
Mielőtt teljesen leírnánk Szabúrt döntéséért, Abdullah vissza-visszaemlékezései és mélyenszántó gondolatai megfáradt apjáról, mostohaanyjáról és húga iránt érzett rajongásáról egy afganisztáni kisfalu zord körülményei közé repítenek, amely egyúttal feldobja a labdát az olvasónak: vajon a helyében ő hogyan döntött volna? A további fejezetek ennek a döntésnek  a visszhangjai, szereplőinek sorsa pedig Pari és Abdullah történetének részeseivé válnak – mégha nem is mindig vannak ennek tudatában.
 
A drámai, ám nem túldramatizált pillanatot követően a történet jóval kétszáz oldallal később veszi fel újból eredeti fonalát, ám mire odáig jutunk, a mellékfonalak bekacsolódásával egy afféle méretes gombolyag kerekedik a maga kusza, egymást keresztező fonalaival. Nem is csupán a részletes belső gondolatok miatt, hanem mert a történetek sokszor legapróbb részletei, mint például egy a sarkánál megégett kép az előtérben, a következő fejezet egyik lényeges momentuma lesz. Csakúgy, ahogyan egy addigi mellékszereplő a következő történet főszereplőjévé avanzsál. De Hosseini többször visszatérő metaforikus képekkel is szeret játszani, mint például egy képzeletbeli maszk, ami egyesek soha be nem vallott titkait rejti, vagy a maszk, mely egy balesetben szörnyeteggé torzult leányarcot takar. A balta, mellyel Szabúr kivágott egy fát az udvarban és az ahhoz kötődő fájó emlékeket, és a balta, melynek éle egy kislány koponyáján landolt.
 
Minden fejezet akár önmagában is megállja a helyét, hiszen megvan a maga mondanivalója amellett, hogy hozzá is tesz a fősodorhoz, karaktereit és azok érzéseit pedig kellőképp megismerjük Hosseini érzékletes szavain és finoman szőtt mondatain keresztül. (Ami természetesen a fordító, Nagy Gergely érdeme is egyben.) A mély, de semmiképp sem szájbarágós belső monológokkal,  a filmszerű ugrálással múlt és jelen között, és az érdekfeszítő párbeszédekkel "a magával ragadó történet belénk költözik és életre kel." Még ha kicsit nyálasan is hangzik a fülszöveg idézete, tényleg ez az érzésem támadt.  


 
De nem csak a főszereplők, a helyszínek is váltakoznak. Hol a nyugatias életvitelt folytató Kabulban járunk, ahol Nabi nagybácsi mesél arról, mi vezérelte, mikor felajánlotta, hogy Pari költözzön a házhoz, ahol szolgált, és hogy milyen volt Afganisztánban élni a háborús évek alatt. Hol vidékre, Sadbagba visz az utunk, ahonnan anno Szabúr és családja Pakisztánba menekültek, és ahová nevelt fia már apaként tér vissza, hogy egy tehetős háborús gengszter luxusvilláját találja a falu helyén. De megjárjuk Párizst, ahová Pari és az anyjának hitt rossz hírű költőnő, Nila költözik, majd Görögország egy kis tengerparti városát, hogy megismerjük a plasztikai sebész Márkosz, keményszívű édesanyja és a szerencsétlenül járt Thália történetét. Végül az Egyesült Államokban is járunk, ahol Abdullah és családja egy afgán éttermet nyitott. Ezt a könyvet bizony folyamatában kell olvasni, mert ha egyszer leszállsz arról a bizonyos vonatról, nehéz lesz újra visszakapaszkodni. (Nem mintha egyébként le akarnál szállni róla. )
 
Az idő repül, a lapok pörögnek. 1952 ősze. Lapozok néhány oldalt. 2003 tavasz. Még néhányat. Már 2010-ben járunk. A kicsi Pari hirtelen egyetemista, majd feleség és három gyerek anyja, néhány hasábbal arrébb meg már ráncosodó nagymama, akit kétségbe ejt az idő múlása, ha felkészületlenül pillantja meg a kirakat tükréből visszanéző önarcképét. Ahogy a számok növekednek a lap alján, úgy változik minden, és már Abdullah helyett is végül lánya veszi át a narrátor szerepet. Szinte érzem az utolsó oldalak kijózanító pofonját  az arcomon: ébresztő! Neked sem jut különb sors. Használd ki az időt, de értelmesen ám, mert feletted is eljár, és lehet, hogy hamarosan te is az idősek otthonában fogsz csücsülni vagy egy tolószékben a vetélkedőket bámulva naphosszat.
 
Annyi mondanivalót sűrített Hosseini ebbe a néhány száz oldalba, hogy talán össze sem tudnám szedni mindet egy olvasatra. Mintha minden egyes fejezet egy-egy újabb batyut akasztana az ötszáz oldalas úton bandukoló olvasó vállára, tele életbölcsességgel, jó tanáccsal és elegendő gondolattal, amin elmerenghet, miközben megpihen két fejezet között. A felejtés, mely lehet áldás, de átok is egyaránt. A törődés, mely egy élet végéig elkísérő bűntudattal párosul. Lemondás és megbánás,  az anyai szeretet hiánya és a kirekesztettség érzése, az álmok, amik sohasem valósulhatnak meg – csak hogy néhányat említsek.

Bár mesemondónak kiváló (melyet állítása szerint nagyanyjától és édesanyjától tanult), Hosseini életének főbb momentumait ismerve sok életrajzi elemet fedezhetünk fel a kötetben. Kezdve a helyszínekkel, mint Kabul, ahol Hosseini született, Franciaország, ahová édesapja kiküldetése révén kerültek, majd az USA, ahová menekültjogot kaptak. Elmondása szerint az orvosként praktizáló írót letaglózta mindaz, amit első, már felnőttként tett afganisztáni látogatásakor látott és hallott. Valahol nagy nyomásként  nehezedett rá a tudat, hogy míg ő orvosként fényes karriert futott be, más, hozzá hasonló afgán, akiknek nem adatott meg a menekülés lehetősége, a poklok poklát élte át. 

Ezt a frusztrációt dolgozza fel Idrisz és Timur történetében, akik gyerekként Pariék kabuli villája mellett laktak, de a háború kitörésével Amerikába költöztek és évekkel később visszalátogatnak, hogy visszaszerezzék a tulajdonjogot apjuk háza felett. Idrisz jómódú orvos – csakúgy, mint Hosseini –, aki épp az új házimozi-rendszert szereltette be, mielőtt unokatestvérével, a nagyvilági Timurral Kabulba utaztak volna. Idrisz frusztrációja egy korházi látogatással kezdődik, ahol megismeri a kiskorú Rosit, aki bosszúvágytól vezérelt nagybátyja baltácsapása miatt került be. Érdekes mindaz, ami Idriszben végbemegy útja során: Kabulban egyre jobban úrrá lesz rajta a bűntudat, és kötelességének érzi, hogy gazdag emberként segítsen Rosin. Hazaérve az első napokban nem tud szabadulni a bűntudattól; rosszul van attól a pazar életviteltől, ami körülveszi. Zavarja, hogy gyerekeit jobban leköti a videojáték, mint kabuli kalandjai, hogy "milyen vidám tudatlanság jutott osztályrészükül a nagy genetikai lutriból, amelynek kiváltságos kis életüket köszönhetik." (199.) Ugyan tesz némi kísérletet, hogy Rosin segítsen, ám a hetek múltával lelkesedése alábbhagy és végül is meggyőzi magát, hogy "igérete pedig elhibázott, meggondolatlan hibának, saját lehetőségei, akaratereje, jelleme szörnyű félreértésének tűnik. Jobb, ha elfelejti. Nem képes erre. Nem olyan könnyű az!" (212.) Bár Idriszt könnyűszerrel akár Hosseini regénybeli alakjának is nevezhetnénk, az író Idrisszel ellentétben kitart elhatározása mellett, és írói pályafutásával párhuzamosan az ENSZ menekültügyi főbizottságának jószolgálati nagyköveteként humanitárius tevékenységet folytat Afganisztánban. 
 
Négyszáz oldalon keresztül várat tehát magára a nagy kérdés feloldása, amit nyilván az elejétől fogva sejtünk: mikor és hogyan fog Pari és Abdullah újra találkozni? Ám Hosseini kegyetlenebb annál, mint hogy hagyja a történetet valamiféle érzelmekkel agyonfűtött, picsogós happy endbe torkollani. Talán úgy gondolta, ha már ennyi oldalon keresztül marcangolta az olvasó szívét, az utolsó oldalakon sem fog engedni  a szorításból,  és az addig történtek tükrében még egyet csavar, mielőtt feltenné a pontot az i-re.  
 
"Azt mondják, be kell gázolnom a vízbe, ahol rövidesen megfulladok. Mielőtt nekiindulnék, ezt a parton hagyom neked. Imádkozom, hogy megtaláld, hugocskám, hogy tudd, mi volt a szivemben, amint elsüllyedem."