A sci-fiben olyan áradó technicista derű uralkodott, hogy még az egyébként mélyen szkeptikus és realista Stanislaw Lem is megszédült tőle – legalábbis egy regény erejéig...  Azóta ez a felhőtlen optimizmus szétfoszlott és az ellenkezőjébe fordult. A mai science-fiction többnyire a borzadály feketeborsával túlfűszerezett, és általában a közönséges képzelet katasztrófaturizmusának szolgálatában áll.
A jövővel kapcsolatos józanság megőrzése érdekében két klasszikus esetet érdemes szem előtt tartani: az egyik a 19. század végén megfogalmazott előrejelzés volt, és a londoni közlekedés kapcsán hangzott el. Mivel ezt akkoriban a lovas fogatok és lóvasutak képezték, a jóslat úgy hangzott: hogy ha a népesség és a szállítására alkalmazott lovak növekedése változatlan mértékben folytatódik, akkor a 20. század közepére a londoni utcákat méteres vastagságú lócitrom fogja borítani...
 
Ez aztán, mint tudjuk, nem egészen így történt. A 20. század közepére már egész más technológiák és tendenciák váltak meghatározóvá. Akkortájt a közbiztonság és a művészeti élet alakulása kapcsán egy másik nagy ívű feltevés fogalmazódott meg. E szerint: ha a rendőrök és a művészek száma változatlan ütemben fog növekedni, akkor száz év múlva a társadalom rendőrökből és művészekből fog állni...

Ismeretes, hogy ez sem így alakult, jóllehet időközben mind a rendőrökből, mind pedig a művészekből elég sok lett. Ennek ellenére sem lehet kétségünk afelől, hogy "a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt". Ez a megállapítás Soros Györgytől származik, akinek állítása mellett elég erős érvek szólnak. Soros persze nem egy kiragadott valóságszegmensből vont le messzemenő következtetéseket, hanem valamivel szélesebb mezőből merített. Már a filozófus Karl Popper tanítványaként elgondolkodhatott a valószínűség jellegén, akárcsak az emberi cselekvések természetén. Ezért is beszél sejtésekről, nem pedig másról.
 Sejtéseink vannak arról, hogy holnap fölkel a Nap. Föltéve, hogy holnap képesek leszünk fölkelni és a Föld is folytatja pályáját. Bizonyságunk erre nincsen. Csak megszokásaink és feltevéseink vannak, melyeket rávetítünk a jövőre, és ezek a projekciók részévé válnak a képnek. Mintegy a valóságba vegyülnek, a reális és a virtuális szövevényévé állnak össze. A jelen képein a jövő elképzelései tűnnek át.

Az ember ugyan a jelenben él, de állandóan a múltra és a jövőre vonatkozó gondolatok foglalkoztatják. Ennek megvan az a veszélye, hogy a jelenlétet véti el. A buddhisták is ezért hangsúlyozzák, hogy a jelenben kell élni. Máté evangéliuma pedig arra int, hogy "ne aggódjunk a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért..."
 
A különféle holnapokra vonatkozó sejtések mindazonáltal vannak, egymásra is hatnak és kollektív célképzetekké válhatnak. Vannak korok és kultúrák, amelyekben ezek a projekciók saját dinamikára tesznek szert és túlnyomóvá válnak.
Jelenleg megint valami ilyesmi vesz körül bennünket; láthatólag nagyon sokan mernek nagyokat álmodni. Burjánzanak az eredetre irányuló ábrándozások, és költséges erőfeszítések folynak a jelennek a fantazmák irányába történő eltérítésére, infantilis focistaálmok és más furkóságok megvalósítására. Ezt úgy nevezik, hogy "a jövő elkezdődött".
 
Kétségkívül folyik valami. Látjuk, hogy Feketeország milyen fenomenálisan formálódik, milyen kolosszális arculata alakul. A létezés magyar lejtőjén a haladás nap mint nap újabb lendületet kap. Ebben a tempóban még egy-kétszáz év, és az egésznek ezen a nyelven hírmondója sem marad.
 
A nem túl távoli jelenben persze sok minden megváltozhat. Így a viszonyunk is az eljövendőhöz – nem utolsósorban azért, mert a nem túl távoli jelenben már nem leszünk jelen... Addig azonban még lehetőségeink számosak, s mivel "a jövőre vonatkozó sejtések" valamelyest "befolyásolják a jövőt", érdemes tekintetbe venni azokat az elképzeléseket, amiket művészek ajánlanak – általában is, de különösen itt, ezen a kiállításon.