PRAE.HU: A Fuss fiú! című filmje egy ifjúsági regény adaptációja. Miért választotta ezt a történetet?

Pepe Danquart: Csak négy évvel ezelőtt olvastam, amikor szabaddá, megvásárolhatóvá váltak a filmkészítési jogok. Valaki odaadta a könyvet, belekezdtem, aztán pedig nem tudtam letenni. Nekiálltam olvasni este 9-kor, aztán olvastam hajnal 4-ig 5-ig, majd másnap reggel 9-kor pedig meg is vettem a jogokat. Azt gondoltam, hogy a Fuss, fiú! annyira érdekes, megható, egyedi történet, amihez foghatót még nem olvastam. Van egy nagyon különleges érzelmi viszonya a korszakhoz és ezzel együtt nagyon aktuális is. Gondolj arra, hány gyerek él most háborúban, például Szíriában. Ha most elmennék Homsba egy kamerával, ott is forgathatnék egy hasonló filmet egy másik gyerekről. Így ez nem csak egy történelmi film, hanem egy nagyon is aktuális, jelentős történet, amit fontos észben tartanunk.

PRAE.HU: A vetítésre, amin a filmet láttam, iskolás csoportok is eljöttek. Inkább a gyerekeknek, vagy az idősebb korosztály számára is szól a Fuss, fiú?

PD: Ez a film más a gyerekek és más a felnőttek számára. Úgy gondolom, hogy a felnőttek számára is fontos, mert ők már ismerik az életet, már ismerik a történelmet. A 12-15 éves gyerekek számára pedig különleges élmény, végre kapnak egy képet arról, hogy milyen volt az élet 70 évvel ezelőtt. A te szüleid nem élték meg a második világháborút, de a szüleid szülei már igen. Azt éreztem, amikor 12-17 éves gyerekekkel beszélgettem, hogy életükben először lett valamilyen fogalmuk egy olyan korszakról, amiről eddig csak történelem órákon hallottak. Most először tudtak vele azonosulni. Fontos számomra, hogy eljussak a fiatal korosztályhoz. De persze a felnőttekhez is szeretnék szólni, mivel fontos, hogy emlékezzünk ezekre az időkre. Elmesélni ezt egy érdekes, izgalmas történetként, mint egy gyerek kalandja, ez a csúcsa egy kortárs mozi darabnak.

PRAE.HU: Szóval ez egy társadalmi szerepvállalás is?

PD: A művészet mindig oda bök az ujjával, ahol fáj. A második világháború egy fájdalmas pont. Ha Szíriáról beszélek, az is fáj. Ha csak a fősodorbeli filmeknél maradok, vagy csak egy vígjátékot csinálok, annak ahatása három hónapig tart. Erre sokáig fognak emlékezni. Nekem az is fontos volt, hogy egy olyan filmet csináljak, ami megmarad. Minden egyes nap odajön hozzám valaki, még külföldön is, és egy olyan filmről áradozik nekem, amit 20 évvel ezelőtt csináltam. Szeretném, hogy ha majd 90 éves leszek, akkor az emberek azért jöjjenek oda hozzám, hogy erről a filmről beszélgessenek velem.

Elisabeth Duda: Minden közönségnél teljesen másfajta reakciókat kapsz. Néhányan sírnak, de ma például egy kisfiú a közönségből megkérdezte: "Ez tényleg egy igaz történet, biztos vagy benne?" El sem tudják képzelni, hogy ez egy valóságos történet. Az ilyen kérdések nagyon sokat jelentenek. Az a 120 ember, aki ott ül a nézőtéren, mindegyikük máshogy fog reagálni. És képzelheted, mennyire máshogy látja a filmet egy francia, egy német, egy lengyel, vagy egy magyar közönség. Ez a különleges a filmben. Mást jelent minden generáció, és mást minden kultúra számára.

PD: Magyarországon is nagyon érdekes volt a közönséggel találkozni. Itt kérdezte meg először egy gyerek azt, hogy "És mit történt a többiekkel?" Nagyon tetszett ez a kérdés. Az érdekelte, hogy mi történt azokkal a gyerekekkel, akiket viszont visszavittek a gettóba. Velük mit csináltak? Ez a film kiprovokál ilyen kérdéseket. Egy idős ember is odajött hozzám könnyes szemmel, megölelt és azt mondta, hogy végigsírta a filmet. Egyrészről van ilyen ember, aki még mindig sír, amikor visszagondol erre az időre, másrészt meg ott vannak ezek a gyerekek, akik új kérdéseket tesznek fel – ha egy film ezt képes elérni, az nagy szerencse.

PRAE.HU: A film a történetet egy gyerek szemén keresztül mutatja meg. Idén a berlini filmfesztiválon több ilyen film is volt (Jack, Boyhood, Kreuzweg, Macondo). Mit gondol miért ilyen népszerűek manapság a gyermeki nézőpontú filmek?

PD: Minden film az érzelmekről szól, a gyerek hősök pedig még annál is érzelmesebbek. Itt van egy gyerek hős – na nem olyan, mint a Hatodik érzékben, Bruce Willis mellett –  egy átlagos gyerek, aki az egész történetet cipeli a vállán. Teljesen hihetetlen történet. Ha forgatókönyvíróként találnád ki, mindenki azt mondaná rád, hogy teljesen őrült vagy. Túl messze szárnyalt a fantáziád, ez nem történhet meg így a valóságban. Aztán bevillan, hogy ezek tények, hogy ez a film egy igaz történeten alapszik, és a valódi főszereplője még ma is él!

PRAE.HU: És aki a film végén meg is jelenik.

PD: Ez a befejezés, na ez a mozi. Egy nagyon hatásos vég, ami magával ragadja a közönséget. A gyerek a filmben egy háborús év alatt felnő. Egyszerűen fel kell nőnie. Amikor a filmben focizik, vagy Elisabeth-tel játszik, még mindig gyerek, de ezzel együtt felnőttként is kell viselkednie. Egy év alatt tízet öregszik, hogy képes legyen túlélni. Ott van benne minden, ami egy jó sztorihoz kell és ezen felül még egy fontos üzenetet is közvetít. Nem csak egyszerű, felszínes szórakozás.

PRAE.HU: Akkor Yoram Friedmannal – akinek igaz történetén a film alapszik – együtt is dolgoztak? Neki is volt beleszólása a filmbe?

PD: Igen, sokat beszélgettünk. Ugyanígy a regény szerzőjével, Uri Orlevvel is. A film a regényen alapszik, de ugyanúgy Friedman emlékein is.

PRAE.HU: A történet főszereplője egy gyerek, de a történetben rengeteg mellékszereplő is megjelenik, akik közül Elisabeth karaktere a leghangsúlyosabb. Miért pont őt emelte ki?

PD: Mert elhatároztam, hogy Elisabethet választom a szerepre. Nézz rá, egyszerűen ő kellett ehhez a karakterhez. Néha ösztönösen érzed ezeket a dolgokat.

ED: Azt a sok karaktert, akit a filmben látsz, a legkisebb, pár másodperces szerepektől a hosszabb jelenetekben látható szerepekig, mindegyiküket nagyon elismert, híres színész alakítja. Olyanok is, akik több Kieslowski filmben is játszottak Lengyelországban. Egy ilyen szerepbe az ösztöneidet kell beletenni – mint nő, mint színész. Sok második világháborús történetet hallottam idősebb emberektől, vagy olyanok gyerekeitől, akiknek a szülei túlélték vagy belehaltak a háborúba. Így volt lehetőségem arra, hogy a segítségükkel el tudjam képzelni a kort és inspirációt tudjak meríteni. Nagyon fontos, hogy ez a film elkészült a következő generációk számára, olyanoknak, akik – úgy mint én – elvesztették például a nagyszüleiket a háborúban. A film hatására magadnak is kérdéseket teszel fel: Én mit tennék hasonló helyzetben? Én miben hiszek? Nagyon hálás vagyok Pepének azért, hogy hitt bennem. Én nem vagyok annyira biztos befektetés a mozi szakmában, mint a nagy nevek, így ez tényleg nagy lehetőség volt nekem.

PRAE.HU: Hogy találta meg az ikreket (Andrzej és Kamil Tkacz) a szerepre?

PD: Tulajdonképpen nem ikreket kerestem, így a megtalálásuk felért egy lottó főnyereménnyel. Több casting ügynökséget is megkerestem, akik külön gyerekszínészekkel foglalkoznak. 700 gyereket néztünk meg, csináltunk több castingot Lengyelországban, Németországban és Franciaországban. Még Amerikában is kerestem lengyel közösségeket. Már csak két héttel voltunk a fotózás előtt, de egyszerűen nem találtunk főszereplőt. Mindenki nagyon ideges volt, el is toltuk egy kicsit a határidőt. Mivel én voltam a film producere is, így volt némi szabadságom. Tudtam, hogy egyszer be fog lépni az ajtón a keresett kisfiú. Egy nap Andrzej meg is érkezett. Egyedül jött a castingra és fantasztikus előadást produkált. Improvizációs gyakorlatokat csináltunk, nagyon tehetséges volt és nagyon intelligens. Már kiválasztottam a szerepre őt, amikor szólt, hogy van egy ikertestvére. Nagy meglepetést okozott és rögtön mondtam is neki, hogy hozza el őt a próbákra. Először arra gondoltam, hogy csak dublőrként fogom használni a testvérét, mondjuk a nagyobb totál képeknél, mivel Németországban van egy olyan szabály, hogy egy gyerek csak öt órát forgathat egy nap. Aztán eszembe jutott, hogy én magam is iker vagyok. Innen jött a megoldás. Rájöttem, hogyha fizikailag egyformák is, de a személyiségük viszont lehet nagyon különböző. Egyikük nagyon érzékeny – mindig sírt, amikor az anyukája hazament –  a másik pedig kemény. Ez – szerintem – minden fiú ikerpárnál így van. Az egyikük domináns, míg a másik inkább a háttérben marad. Így arra gondoltam, hogy itt a remek lehetőség arra, hogy két különböző személyiséget egy karakterbe olvasszak össze és így az érzelmek széles skáláját meg tudom jeleníteni. A gyerekek nem hivatásos színészek – ellenben Elisabeth-tel, aki bármikor elő tudja hozni az érzelmeit – a gyerekek csak gyerekek. Viszont így az egyikük képes elsírni magát, amikor kell, míg a másik képes megküzdeni Rainer Bockkal (az SS tiszt a filmben). Végül csak megtaláltam a tökéletes szereplőket a filmhez, megérte várni.

PRAE.HU: Említette, hogy Ön is iker. Ön melyik személyiség, az érzékeny vagy a domináns?

PD: Szerintem én a kemény csávó vagyok.

PRAE.HU: Önnek, Elisabeth, milyen volt a gyerekekkel együtt dolgozni?

ED: Persze a gyerekek amatőrök voltak, de a munkához való hozzáállásuk nagyon profi volt. Mindig mindenkire odafigyeltek, még Daniel (Daniel Gottschalk), az operatőr számára is voltak ötleteik. Megszerették a munkát és nagyon tudatában voltak a felelősségüknek. Tudták, hogy egy valódi ember igaz történetét játsszák el. Ez a fajta profizmus és alázat nekem nagy meglepetés volt 10 éves gyerekektől, tényleg le voltam nyűgözve. A forgatókönyvet mindketten kívülről fújták. "Jó, akkor most ezt csináljuk, ez a 124-es jelenet előtt van". Nagyon felkészültek voltak.

PD: Mondok egy példát. Van egy jelenet, amikor a kisfiú, szinte meztelenül áll a tükör előtt, és először nézi meg a csonkolt karját. Egy totálképhez készültünk elő. Mindenki odament hozzá, a sminkes, a fodrász, a világosító, ő pedig végig ott állt és koncentrált, mert tudta, hogyha eléggé összpontosít, akkor képes lesz majd sírni. Szóval teljes erejéből koncentrált, mi pedig készültünk a totál felvételhez. Erre egyszer csak odamegy az operatőrhöz és megkérdezi: "Hogy szeretnéd, először a totált vagy a közelit vegyük fel?" Aztán kijelentette, hogy ő mégis a közelit szeretné először, mert úgy jobban tud sírni. Így mindent újra átépítettünk, és a közelit vettük fel előbb. Elképesztő volt.

ED: Tényleg nagyon profik voltak. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy kicsit lazább napot tartunk. Van az a jelenet a filmben, amikor ő kopog, én pedig hirtelen kinyitom az ajtót és durván megkérdezem, mit akar. Ez az a jelenet, amelyikben arra tanítom, hogyan hitesse el, hogy ő egy másik kisfiú, azért, hogy túl tudja élni a háborút. Ez tényleg egy improvizációs játékból indult a forgatáson, amit végül benne hagytunk a filmben. Becsuktam az ajtót, így Andrzej már nem látott, Pepe pedig azt mondta, hogy vágjak valamilyen vicces arcot, amikor kinyitom. Biztos voltam benne, hogy majd elneveti magát. Erre, amikor kinyitom az ajtót, az egész stáb nevetett, csak Andrzej nem. Azt mondta, ez egy film, itt nem szabad nevetni. Ennyire fegyelmezetten viselkedett egy ilyen fiatal gyerek.

PRAE.HU: A totál felvételeken néha gyönyörű kompozíciókba rendezett tájképeket látunk, máskor viszont átvált az operatőr kézikamerára. Mi volt a koncepció?

PD: A nagytotálokkal az volt a célunk, hogy behozzuk a tájat a filmbe, hogy legyen benne valami gyönyörű. Amikor belekezdtünk az akciódúsabb jelenetekbe – mint például amikor az SS tiszt felgyújtja a házat – akkor váltottunk át kézikamerára. Kicsit olyan, mint Michael Ballhaus (német operatőr) köröző technikája: adnod kell a nézőnek valamilyen térbeli támpontot arról, hogy hol van, de abban a pillanatban, amikor a történet nagyon izgalmassá válik, elveszíti az orientációját, és inkább egy  érzésbe merül bele – ezt a legjobban kézikamerával lehet elérni. Az operatőr, Daniel Gottschalk a filmbeli helyzetekre reagált, érzés szerint mozgott, nem volt tökéletesen megkoreografálva a kamera útja. Nagyszerű operatőr, nagyon jól tud bánni a kézikamerával, de ugyannyira lenyűgöző totálokat is létre tud hozni. Először reklámfilmekkel futott be, úgy találtam rá, hogy a reklámfilmezésben már nagy sztár volt, ő csinálta például a Levi’s Go Forth reklámját, ami nemzetközi szinten is megnyitott számára minden kaput.

PRAE.HU: Van Önnek egy Oscar díjas rövidfilmje, az 1993-as Black Rider (Schwarzfahrer). A tavalyi Budapest Short Film fesztiválon láttam egy brit kisfilmet, aminek teljesen ugyanaz volt a története mint a Black Ridernek, csak épp nem Németországban, hanem Londonban játszódott. Hallott Yannis Tsakiridis Don’t let the door hit you on your way out című kisfilmjéről? A Black Rider lett volna az inspiráció?

PD: Tényleg volt egy ilyen kisfilm tavaly? Nem hallottam róla. Erre csak annyi ötletem van, hogy az a kisfilm egy városi legendát dolgoz fel, tudod, amit a barátod barátjának a barátja hallott valakitől. Mint az a történet a sziszegő pálmaliliomról, amiről aztán kiderült, hogy nem sziszeg, csak beleköltözött egy pók. Ezek a mesék körbejárnak, és az emberek úgy mesélik őket, mint igaz történeteket. Ez is egy ilyen történet volt. Itt még azt is nyomon lehet követni, hogy honnan indult, aztán ahogy ment északra eljutott a brit szigetekhez, majd visszaért ide. Én már 20 éve csináltam ezt a filmet, lehet azóta újra előkerült ez a legenda, vagy tényleg az én filmem inspirálta. Ezeket sosem lehet nyomon követni, így mindegyik az eredeti.

PRAE.HU: Látta Szász János A nagy füzet című filmjét?

PD: Igen, mert olvastam Agota Kristof trilógiáját. Nagy hatással volt rám akkoriban, ikerként meg tudom érteni kettejük kapcsolatát. Sokszor nagyon kegyetlenek. Az ikrek olyan durvák egymással, mint amennyire szeretik egymást. Mi is, az öcsémmel, nagyon durván harcoltunk, szinte ki akartuk nyírni a másikat. Az egész világ egyként tekint rátok. Ezért nagyon nehéz, amikor el kell válnotok. De még ezekben a nehéz időkben is van köztettek valami, ami még a szerelemnél is erősebb. A nagy füzet film is nagyon tetszett, személyesen ismerem a producert, Sándor Söth-öt, ő volt a Black Rider producere is. A jogok is érdekeltek még vagy tizenöt éve. Sőt, még egy kicsit féltékeny is voltam Sándorra, hogy neki sikerült megszerezni őket.



Fuss, fiú! (Lauf Junge lauf)
Színes, feliratos, német-francia-lengyel háborús filmdráma, 112 perc, 2013

Rendező: Pepe Danquart
Író: Uri Orlev
Forgatókönyvíró: Heinrich Hadding
Zeneszerző: Stéphane Moucha
Operatőr: Daniel Gottschalk
Producer: Pepe Danquart
Vágó: Richard Marizy

Szereplők: Andrzej - Kamil Tkacz (Srulik - Jurek Staniak), Rainer Bock (SS-Officer), Jeanette Hain (Mrs. Herman), Itay Tiran (Mosche), Zbigniew Zamachowski (Hersch Fridman), Grazyna Blecka-Kolska (Mania Wróbel), Grazyna Szapolowska (Ewa Staniak), Miroslaw Baka (Mateusz Wróbel), Sebastian Hülk

Forgalmazó: A Company Hungary Kft.
Korhatár: 12