PRAE.HU: A film a negyvenedik születésnapodra készült, gondolom, nem a véletlen hozta így.

Egyáltalán nem, sőt. Úgy éreztem, ennyivel tartozom magamnak. Részemről ez egy szám­vetés, életem első negyven évének értékelése, és úgy tűnik, egy szakasz lezárása is. Az In­diánnal új korszak kezdődik. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon van-e értelme annak, amit már évtizedek óta csinálok, értve ez alatt például a filmezést vagy az írást. A nagy agyalás köze­pette találtam egy másik aspektust, amelyből szemlélhetem a dolgaimat: a vá­gyaim, álmaim és szélmalomharcom a megvalósulásukért milyen hatással vannak az testi és lelki egészsé­gemre? Mondok egy egészen triviális példát: írok, videókat utómunkázok, fotókat retusálok, azaz görnyedek a gép előtt, néha hajnaltól hajnalig. Mit hoz ez szá­momra? Először is hízom tőle, a mozgáshiánytól elsorvadnak az izmaim, romlik a kerin­gésem, az anyagcserém, a sze­mem, folyamatosan fáj a hátam és rosszul alszom, szóval rám telepszik egy állandó rossz közérzet, amitől nyilvánvalóan kedvetlen leszek. A hízástól csúnyulok, a csúnyaság elveszi az önbizalmam, önbizalom nélkül pedig inkább nem me­gyek emberek közé, inkább befor­dulok, ráadásul egy csomó dologtól elveszem az időm, miközben meg kint süt a nap, zöldell a kert, a kutyánk játszani szeretne és sétálni... Inkább nem mondom tovább, de gondolom, érted, hogy miről beszélek. A lényeg, hogy értelmet­lenül nagy áldo­zatot hozol, szíved-lelked beleteszed egy alkotásba, lemezteleníted magad és tárt karokkal kiállsz a sortűz elé, ők meg azt mondják: ez nekünk kevés, meg különben is, ki vagy te? Ez felőrli az embert, aki aztán vagy beleügyeskedődik a szakmába vagy mér­legel, és inkább nem kér több lapot, feláll az asztaltól. Amikor még táncos-koreográfus­ként a Rapülőkkel dolgoztam 1993-ban, na­gyon megfogott az a rész a Nem adom fel című nóta szövegéből, hogy: "Az akarok lenni, ami ak­kor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok." Ez egyike a legzseniálisabb mon­datoknak, amiket valaha hallottam vagy olvastam, mert megfogja a felnőtté válás lé­nyegét, vagyis azt a borzalmat, hogy gyermeki álmok tárgya tu­lajdonképpen egyenlő Hó­fehérke mérgezett almájával. Nagyobb kamu, mint a politika. Idővel sajnos lepereg a pátosz, szeren­csétlen felnőtt meg ott áll szemben a mocskos való­sággal, és abban a szent pillanat­ban dön­tést kell hoznia arról, hogy tud-e kez­deni az új helyzettel valamit, vagy sem. Úgy tűnik, én inkább "sem". Az Indián nekem az a film, ami­vel nem akartam megfelelni senki­nek, sem­milyen műfaji követelménynek, el­várásnak, íz­lésnek vagy politikai oldalnak, ha­nem lelkem legőszintébb, legtisztább szán­dékával, min­den tapasztalásommal, tehetségem­mel vagy ép­pen tehetségtelenségemmel létrehozni egy méltó jubileumi ajándékot minden­kinek, akit érint, megérint, vagy egyálta­lán csak kér be­lőle. Az Indián jobb lett, mint ami­lyenre meg­álmodtuk. Teljes szívemből szeretem azt a filmet, és bármi is lesz a sorsa, min­den momen­tumáért boldog vagyok, hogy megcsináltuk.

PRAE.HU: Szerinted mi az oka annak, hogy a film iránt éppen azok nem mutattak túl nagy érdek­lődést, akiknek igenis kellene, hogy legyen szimatuk a jó alkotásokhoz?

Attól még, hogy mi "érintettek" szeretjük a filmet, nem biztos, hogy az jó is. Sőt, mivel elég "speckó generációs" lett, majdnem biztos, hogy a háromiksz alattiak egyáltalán nem tud­nak a művel mit kezdeni, és persze megértem, hogy forgalmazói szempontból ez nem éppen jó. Számomra inkább az a – hát nyugodtan mondhatom – sértő, hogy azok az em­be­rek, akik azért kapják a fizetésüket, hogy a hazai filmalkotásokkal foglalkozzanak, min­den­nemű meg­keresés ellenére totális érdektelenséget mutattak és mutatnak mind a mai napig egy olyan 93 perces egészestés magyar nagyjátékfilmmel kapcsolatban, ami éppen a pangás időszaká­ban készült el. Úgy tűnik a Nemzeti Összefogás Rendszerében a "független" szó egészen mást jelent, mint amit én eddig gondoltam róla. Ha így működik a rendszer, akkor így működik. Persze sokan jönnek nekem azzal, hogy "így a Vajna, meg úgy a Vajna", de ebben a kérdés­ben sem értek mindennel egyet. Tény, hogy Andy Vajna a Filmalap feje, tény, hogy letettem az Indiánból egy Blu-ray-t az asztalára, és nagy szeretettel meghívtuk a film vetítésére, ám ő semmilyen érdeklődést nem mutatott, sajnos. Ez kifejezetten rosszul esik, pont azért, mert az Indián azoknak és azokról szól, akiknek éppen azok a '90-es évek voltak a legszebb éveik, amelyeknek Andy Vajna az egyik élő ikonja. A Rambón, a Termi­nátoron, és hason­szőrű izmos hőskollegáin nőttem fel. Andy Vajna munkássága a múltam része, mélyen be­leivódott a személyiségembe, amiért elmondhatatlanul hálás va­gyok neki, szóval akármen­nyire is magasról tojik arra, amit csinálok, nem tudok rá hara­gudni.

PRAE.HU: Sem a Filmalaptól, sem másoktól nem igényeltél anyagi támogatást, vagyis minden, a film készítésével járó költség téged terhelt...

Abszolút. És ki is emelném, hogy nem az történt, hogy kértem, de nem kaptam, hanem azért nem kaptam, mert nem is kértem. Ez persze nyomot is hagyott a film minőségén, ugyanis nem volt megfelelő kameratechnikánk, nem rendelkeztünk például kameramoz­gató eszközökkel. Akkor ez zavart, de most már megbékéltem vele, hiszen talán éppen ettől sze­rethetőbb a film: nincs benne semmi felesleges, semmi sallang, a letisztultságon és az őszin­teségen van a hangsúly.

PRAE.HU: Az Indiánban Gémes Antos, a Magyar Színház színművésze alakítja a főszereplőt, Lan­tos Tamást, a megkeseredett egyslágeres hajdani popsztárt. Hogyan esett éppen őrá a vá­lasztásod?

Nagy tisztelője vagyok Ruttkay Laurának, ő volt az a színésznő, akiről biztosan tudtam, hogy játszania kell a filmemben. Miután a forgatókönyvet elolvasta, finoman rávilágított, hogy Gémes Antos – aki szintén a Magyar Színház művésze – és a film főhősének ka­rak­tere közt igen sok átfedést vél felfedezni, én meg persze örültem a felvetésnek, hiszen konkrétan akkor még ötletem sem nagyon volt arra, hogy kivel kéne eljátszatni a figurát. Néhány óra múlva már együtt kávéztunk Antossal, kiveséztük a forgatókönyv első verzióját, azt, hogy ki ez a Lantos Tamás, és hogy mit akarok rajta keresztül elmondani. Tökéletesen megértettük egymást és szerintem – bízom benne – életre szóló barátságot kötöttünk. Az­óta már tudom, hogy Antosnak adni a főszerepet, életem egyik legjobb döntése volt.

PRAE.HU: Ruttkay Laura is telitalálat volt. Miben áll az általa megformált karakter lényege?

Ő testesíti meg a filmben a teljesen átlagos nőt. Az elvált asszonyt, akinek nem sikerült beváltania a saját magához és életéhez fűzött reményeket. Szomorú dolog nap mint nap azt látni, hogy jól induló életek mennek el a semmiért, a semmibe. Laura karaktere ezzel szem­besíti a nézőt.

PRAE.HU: Amikor Dammak Jázmint választottad az újságíró-blogger szerepére, nem tartottál at­tól, hogy egy szépségkirálynő filmbeli szereplése által kiszolgáltatod a filmet a kímé­letlen kritikusoknak?

Örültem volna, ha a kritikusok vagy a bulvár, ha másra nem is, de erre legalább rákaptak volna, de nem ez történt. Hogy miért éppen Jázmin? Régóta ismerem még táncos korom­ból, egy reklám koreografálása kapcsán ismerkedtünk meg. Tudtam róla, hogy járt színi­iskolába, és többször megemlítette, hogy szívesen kipróbálná magát filmen, úgyhogy be­hívtam egy cas­tingra. Engem meggyőzött, aki pedig nem hisz nekem, nyugodtan megnéz­heti a casting videóját, mert azt már akkor fel is pakoltam a netre. Nyilván voltak kisebb nehézségei a for­gatáson, de sok segítséget kapott, és összességében úgy gondolom, egy­általán nem telje­sített rosszul, sőt vannak részei, amiket kifejezetten szeretek tőle.

PRAE.HU: Miért az erdőt, a Gyulaji Rezervátumot választottad a forgatás színhelyéül?

Keresgéltem, utaztam sokat, aztán egy tévés barátnőm ajánlotta az Obiródi Horgász­tanyá­kat. Odamentem, és azonnal beleszerettem a helybe. Minden ízében káprázatos, igazi Para­dicsom, nem mellesleg ott él Magyarországon a legnagyobb dámszarvas populáció, melynek bizonyos egyedeivel szoros kapcsolatba is kerültünk. Két ház található itt egymás mellett, és mindkettőhöz tartozik egy-egy tó. Nagy nehézségek árán, ám sok szerencsével végül mind­két házat sikerült kibérelnem majdnem egy teljes hónapra. Laktunk is és for­gat­tunk is mind­kettőben. A vágóval, a látványtervezővel és az operatőrrel költöztünk le először, egy teljes hetet töltöttünk ott az előkészületekkel. Feltérképeztünk, plántesztel­tünk, beren­deztünk, sőt a forgatókönyv végleges verziója is a helyszínen szüle­tett meg. Mindannyian átszelle­mültünk a helytől. Óriási hatást gyakorolt ránk az erdő, a tó és az állatok. Voltak már az életemben boldog pillanatok, de az Indián forgatási időszaka maga­san vezet mind között. Dolgunk végeztével fájdalmas búcsú volt elhagyni a "vadont" és visszaköltözni Zug­lóba.

PRAE.HU: A főszereplőnek elege lesz az üres, teljesítménykényszeres életéből, ezért lemegy vidékre, ahol magányban szeretne rájönni arra, hogyan lehet ismét boldog, mint régen, gyer­mek­korában, indián fejdísszel a fején. Ez mennyire rímel a te életedre?

Nagyon. Az enyémre és azt hiszem, Antos életére is. Nem titok, hogy részben terápiás cél­ból is készült az Indián. Igyekeztem az elmúlt negyven évem esszenciáját belesűrí­teni a filmbe, és határozottan állítom, ez sikerült leginkább. A hozzám hasonlóan gondol­kodó, ha­sonlóan érzékeny emberek imádják a filmet, és kifejezetten hálásak érte. Retteg­tem a teszt­vetítés előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogyan fognak rá reagálni a nézők, vagy hogy elbírnak-e az első rész lassított tempójával, veszik-e annak humorát, átjön-e a mon­danivaló. Amikor már ment a film a moziban, és az emberek nevettek, megkönnyeb­bültem. Az pedig, hogy sokan sírtak is, és hogy meglett negyvenes férfiak könnybelábadt szemekkel jöttek oda hozzám azzal, hogy szeretnének megölelni, már csak a bónusz volt. Akkor már tudtam, hogy bárhogy is lesz, részemről megtettem, amit lehetett. Sajnálom, hogy mind­azon sikerek, vé­lemények és hangulat ellenére sem sikerült a filmet mozi­forgal­ma­zásba hozni, amelyek a zártkörű vetítéseket követték, de már nem akadok fenn a problémán. El­engedtem a művet, és továbbléptem. Az Indián ma már bárki számára ingyenesen elérhető az interneten, jön­nek is a pozitív kritikák sorra, ami egyrészt megtisz­telő, másrészt pedig örömmel tölt el. Megcsináltuk, becsomagoltuk, betettük a fa alá, az emberek pedig jöttek, és jönnek. Kicso­magolják, és akinek szól, örül neki, akinek meg nem, az meg nem. Ennyi.

PRAE.HU: Milyen kérdéseket vet fel a film?

Hogy el tudod-e fogadni a változást, vagy azt, ahogyan a világ változik körülötted. Hogy hogyan élhető meg (vagy túl) korunk értékrendjének átalakulása, semmivé foszlása, illetve hogyan éled meg a tényt, hogy öregszel. Mit érzel belül, amikor rádöbbensz: elúsznak mel­letted a lehetőségeid, a tested lassan elszottyad, mint egy lehullott alma, ennek az egésznek egy napon örökre vége lesz, és nem tehetsz ellene semmit.

PRAE.HU: Te írtad a Halálkeringő forgatókönyvét is, Peet Goodman álnéven jelentek meg regé­nyeid, mögötted van egy sikeres szakmai életút táncosként, fotókiállításaid vannak, a szín­darabod is sikerrel van műsoron, évekig éltél és dolgoztál Párizsban, mindezek elle­nére úgy érzed, elúsztak melletted a lehetőségek?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit eddig elértem. Vagyis nem is én nem vagyok elégedett, hanem az a tisztaszemű kisfiú, aki valaha voltam. Hatá­ro­zottan azt érzem, hogy neki akkoriban sokkal többet ígért az élet. A lehetőségek tárháza év­ről-évre szűkül. Nem lehetek már űrhajós, orvos, méghozzá azért nem, mert egyszerűen ki­futottam az időből. És persze ott van a motiváció problémája, meg az a sor a Nem adom fel-ből, hogy azok a célok, amiket még nem ismertem behatóan, de egész jónak tűntek, kellő motivációt tudtak szolgáltatni ahhoz, hogy harcoljak értük, de ma, amikor már tudom, hogy valójában mik rejtőznek a céljaim mögött, egyre többször merül fel a kérdés, hogy megéri-e ezekért a célokért harcolni. Méltók-e a céljaim arra, hogy értük áldozzam meg­maradt, egyre zsugorodó életemet, és bizony egyre több kérdésre már "nem" a válaszom. Ezt rettene­tesen nehéz megemésztenem, pedig alapvetően azt gondolom, hogy a változás mindig jó. Lantos Tamás tulajdonképpen ezekről a dolgokról beszél helyettem. "Az évek nem csak a lehetősé­geket veszik el, hanem a miérteket is..." Dilemmázik, nosztalgiázik, egyszerre akar változást és változatlanságot, bolyong egy sötét erdőben, amelyből nem talál kiutat. Végül persze meg­találja, és kilép a fényre, de akkor már késő.

PRAE.HU: Lantos Tamásnak a sors nem adja meg a továbblépés lehetőségét, hiába nincs híján a tehetségnek. Hogy látod, mennyiben játszik szerepet a sors, a szerencse, a tehetség vagy a kapcsolatok az ember előrejutását illetően?

Ha a sorsod melléd áll, akkor jön minden szinte magától, de, ha nem, akárhogyan is eről­ködsz, elvesztél. A Halálkeringő is, az Indián is, sőt az éppen most futó Panelninja című színdarabom is erről szól. Dobó Kata, Gémes Antos és Magyar Attila is ezt mutatja be ma­gamtól, magamról, nekem, s ez valószínűleg nem véletlen. Sokat gondolkodom ezen. Va­ló­színűleg túl sokat, és őszintén szólva már bele is fáradtam. Már nem hiszem, hogy a mű­vé­szet mindennél fontosabb, sőt már azt sem, hogy alkotóművésznek lenni egyenlő a bol­dog­sággal. Van is némi problémám a motivációval mostanában, de mint mindig, most is nagy erőkkel keresem a megoldást.

PRAE.HU: És van már valamilyen eredmény?

Lantos Tamás sajnos már elkésett azzal, hogy új életet kezdjen egészen máshol, egészen máshogyan. Én talán még nem. Meglátjuk...

Fotó: Rádi Péter

A film teljes hosszában megtekinthető az Indafilmen.

Link: http://film.indavideo.hu/video/f_indian

Facebook: https://www.facebook.com/indianafilm?fref=ts

Indián
Színes, magyar tragikomédia, 100 perc, 2013 

Rendező: P. Szabó István
Forgatókönyvíró: P. Szabó István
Operatőr: Rádi Péter
Zene: Bella Máté, Józsa Alex
Producer: P. Szabó István
Társproducer: Romwalter Judit (SPARKS Camera&Lighting LTD)
Jelmez: Cseh Zsuzsa
Látvány: Cseh Zsuzsa
Vágó: Nagy Ailen Anna
Hang: Bodza Ottó
Világosító: Debnár Csaba

Szereplők: Gémes Antos (Lantos Tamás), Ruttkay Laura (Pethőné Száraz Edit), Dammak Jázmin (Molnár Angelika), Szorcsik Viktória (Vivien), Nyers Boglárka (Pethő Lili), Cseh Zsuzsanna (Barátnő), Takács Zsuzsa, Dunai Csenge, Józsa Bettina, Demecs Patrícia