Egyúttal örömködjünk egy sort azért is, hogy a hazai zenei szcéna képes kitermelni olyan zenekarokat, amelyek biztosítani tudják a megfelelő alapozást egy, a Woven Handhez hasonló nagyágyúnak. És nem is akárhogyan!

A Kaldera nekem, "avatatlan" hallgatónak hatalmas meglepetés volt. Ma sem értem, hogyan tudott a figyelmem elsiklani egy olyan zenekar előtt, melyről szuperlatívuszokban írnak a magyar zenei portálok, és amely olyan műsorokban szerepel, mint teszem azt az MR2 Akusztik.

Persze előtte készültem belőlük, ahogy azt kell. S miközben hallgattam őket, azon is elgondolkodtam, hogyan lehetne a Kaldera és a Woven Hand zenéjét úgy közös mederbe terelni, hogy azok együtt adjanak valami hihetetlen koncertélményt, olyat, ami nem darabos, nem kelt hiányérzetet. Hiszen itt mégiscsak két eltérő zenei irányról van szó, mégha össze is kapcsolja őket egy láthatatlan szál, a népzenéhez fűződő sajátos viszony.

Mint írtam, rendkívül meglepett, egyúttal megkaparintott magának az a telt, egyáltalán nem stúdiósteril hangzás, amit a Kalderától a Hajón hallhattam. És már-már azon is túl tudtam tenni magam, hogy a dalaik néha olyan kliséket lövellnek bele a koncerttérbe ("Nem félek a holnaptól, hisz’ tegnap se volt" – Rég nem hallom már), minek hatására megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellett volna, hogy apám megszerettesse velem az Illés Zenekart, mert akkor nekem is ez lenne itt a Kánaán.

Mindenesetre a gitárok zengése, az a masszív zenei támadás, amelyet a Kalderától kaphattunk, valamint a Németh Zsuzsinak köszönhető bámulatos vizuális anyag, mely a koncert közben a vásznakon megjelent, együttesen megtették hatásukat. Ha rajongóvá nem is, de érdeklődővé tettek. Érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben – és nem csak a városba valóknak.



Volt azonban egy dolog, amiben a Kaldera egyértelműen maga mögé tudta utasítani a főzenekar Woven Handet. Ez pedig nem más, mint a hangosítás. S itt talán arra is fontos lenne kitérnem, hogy az elmúlt évek A38-as koncertlátogatásai sok esetben mekkora önkontrollt parancsoltak egy olyan zenehallgatóra (rám), aki elsősorban a jó hangzásra utazik. Mintha kőbe lenne vésve, hogy a zúzós koncertek csakis rosszul szólalhatnak meg – hogy ilyenkor szükségszerűen egy szó sem hallatszik az énekből, a túltorzított gitár pedig olyan viszonyban áll a harmóniával és az egyedítő zenei motívumokkal, mint Haza a magyarral: ápol és eltakar.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki megfigyelte, hogy ezeknél a koncerteknél tapasztalható (hallható) egyfajta folyamat – ahogyan a hangmérnök lassan, fázisszerűen jön rá, hogy amit a közönség a nézőtéren hall, nem az igazi. Ilyenkor veszettül őröl az agy, keresi a megfelelő gondolatot, nyúlkál a kéz a hangosító pult felé, a potméterek ide-oda mozognak, és mindenki várja a csodát...
Nyilván ez történt a Woven Hand koncertjének kezdetén is, miközben hatalmas energiákat felszabadítva dübörgött a Hiss című szerzemény az új lemezről. A Hiss A38-béli változatának az egyik legjellemzőbb vonása az volt, hogy emlékezetből kellett megkonstruálni a dalt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjuk a hallottakat. Azt kellett beleképzelnünk, amit a lemezen makulátlanul tisztán hallunk. S ahelyett, hogy valami pluszt kaptunk volna a színpadi produkciótól a stúdiólemezhez képest, nem jutott számunkra más, csak a zene halovány mása.

És ez az érzés a második dal, a Closer végéig tartott. A Closerről egy régi házibuli emléke idéződik fel bennem, ahol valamelyik őrült cimborám sört locsolt a hangszóró papírmembránjára. A zene ilyenkor ahhoz kétségkívül elég, hogy megmozgasson, ahhoz viszont nagyon kevés, hogy élvezd. Csak remélni tudod, hogy a következő dal már (minimum) tűrhetően fog megszólalni.

És megtörténik a csoda! Lassan erőt vesz rajtam valami eksztatikus érzés, ahogy a rákészülés kezdi igazolni önmagát. A zene vaskos és nehéz, akár egy régi függöny, de ráncai közt finom, érzékletes metaforák, bibliai utalások bújnak meg. A mikrofon néha furcsán, mélyrehatóan zúg, átmozgatja a sejteket; ez nyilván nincs betervezve, mégis jótékonyan hat, mert egy sajátosan misztikus közeget készít elő a következő dal, a King O King számára.

Mindezt fokozni igyekszik a látvány, a David Eugene Edwards nyakában függő ökölnyi nagyságú aranykereszten megtörő reflektorsugarak, melyek hatására kalapos prófétánk egy kicsit talán a falubúcsúban kapható tömeggyártott plasztik-Jézussal beojtott indián sámánra emlékeztethet bennünket.
Bár végig tudom, hogy épp a Refractory Obdurate bemutatóján vagyok és már napokkal előbb ehhez a lemezhez, ehhez az új, a korábbi albumokhoz képest keményebb hangzáshoz idomítottam magam, időről időre mégis megfordul a fejemben, hogy ez a koncert nem más, mint egy kapaszkodók nélküli zúzás, melyben feloldódnak és eltűnnek a finom kis dinamizmusok, a tiszta szólamok, azok az apró zenei ornamensek, amelyek biztosítják a zene számára, hogy imaként szálljon fölfelé.

Erre panaszkodott a koncert végén az egyik tanult poéta kollégám is, hogy tudniillik pont azt nem kapta meg ettől a koncerttől, amiért jött: azokat a szépen felépített, jól átgondolt dalokat, amelyek inkább a Woven Hand korábbi lemezeit – például a Mosaicot – jellemezték.

A koncert végén azonban a Good Shepherd minden kételyemet eloszlatja, és bátran kijelenthetem, hogy mit nekünk tökéletlen hangosítás, mit nekünk bármilyen negatív körülmény, a Woven Hand zenéje így is valami olyan, hogy lenyúl a torkodon és kicibál önmagadból.

S talán poétánk véleménye is módosul az utolsó dalok hatására (ezt mondja majd el ő maga), hiszen mindegyikükre igaz a meghatározás: zúzós, de odaadó, és mindenekelőtt lírai. Diszkrét szakralitást csempész a koncertterem másodosztályú MÁV-szagába, és maradéktalanul elmondja azt, amit el kell mondania. Azt hiszem, mégiscsak így kellene elhelyezni ezt a koncertet a megannyi zenei élményünk által berendezett vitrinben.
Cikkünket Nemanja Đorđević fotóival illusztráltuk.