PRAE.HU: Aharon Keshales korábban a tanárod volt, most pedig filmeket rendeztek. Legjobb tudomásom szerint a testvéreknél a leggyakoribb az ilyesmi, így az lenne a kérdésem, hogy jöttök ki ennyire jól?

Remek kérdés. Nagyon huncut diák voltam, nem jártam be az órákra. Mikor legelőször találkoztam Aharonnal, bementem a terembe, napszemüveget viseltem, és azt mondtam: "Figyelj, öreg, zavar a fény. Gond lenne, ha rajtam maradna a kukker?" Mire ő: "Persze, öreg, amit csak akarsz." Rögtön tudtam, hogy oké, ez a csávó jó fej. Tudod, azok, akiket felvettek a Tel-Avivi Egyetemre, a következő Spielbergek, Coen fivérek, Tarantinók szerettek volna lenni, de a képzés során más ember lett belőlük, és hirtelen Godardokként, Dardenne fivérekként, Fellinikként akarták kifejezni magukat. Én nem. Kezdettől fogva műfajfilmes akartam lenni, és egyedül Aharon bátorított. Jó barátok lettünk. Csak egy kurzust vettem fel nála, ez pedig az első évben volt, onnantól remekül szót értettünk. Filmkritikusként és egyetemi oktatóként dolgozott, magával vitt egy rakás vetítésre, ahol mindenben egyetértettünk. "Figyu, bejöttek az alakítások?" "Aha." "És a vágás?" "Szintúgy." Egy rugóra járt az agyunk. Egyre jobban belemerültünk a filmkészítésbe, a diplomafilmem után azzal mentem oda hozzá, hogy "Hé, csináljunk együtt valamit!" Nem volt könnyű meggyőznöm őt, de végül sikerült.
 

PRAE.HU: Túl konzervatív volt a filmiskola?
 

Abszolút. Emlékszem, mennyi pepecselés ment a forgatókönyvekkel. Ha pénzt akartál szerezni valamelyikre, határidőre kellett benyújtanod az írást, mire én egy féloldalas szöveggel léptem az illetékesek elé. "Így akarom csinálni" – mondtam, ők pedig helyeseltek, mert a felvételi filmem annyira jó volt, hogy nem akadékoskodtak. Csak annyit kértem tőlük, hogy ne 2000 dollárt adjanak, hanem kamerát. "Béreljenek nekem egyet. Most dobtak piacra egy új formátumú gépet, a HD-kamerát." Ők meg csak hüledezve néztek rám, hogy "Mi van?" Én meg hajtottam a magamét: HD-kamera kell, nem költök pénzt nyersanyagra. Aztán minden héten a nyakamra járt a tanszék vezetője, aki végig azt nyomta, hogy nem lesz semmi ebből az egészből, de én tudtam, mit csinálok. Véget ért a forgatás, rögtön azzal jöttek: "Én megmondtam." Kérdem, miért? Hiszen ez volt a cél. A rövidfilmem aztán eljutott Cannes-ba. Egy kis horror a Rosemary gyermeke stílusában. Győzelmet arattam, mint zsánerrendező, kisfilmes, a filmet bemutatták Franciaországban, kiderült, hogy nem feltétlenül köldöknézős drámákra van szükség. Személyes diadalként könyveltem el ezt. Aharon volt a mentorom, ketten szóltunk be a rendszernek.

PRAE.HU: A Csúnya, gonosz bácsikban lokálisan kívántad ábrázolni a bosszú témakörét vagy inkább egyetemesen? Számomra az utóbbinak tűnt, hiszen, amit látunk a filmedben, bárkivel, bárhol megeshet.
 

Tökéletesen egyetértek. Az írás közben még azon ügyködtünk, hogy a lehető leglokálisabb mozi szülessen. Héberül beszéltek a figurák, hangsúlyoztuk a sztori zsidó, pontosabban izraeli aspektusait, mindenki a seregben szolgált. Aztán rájöttünk, hogy a bosszú, mint téma rettentően univerzális, szerintem részben pont ezért is sikeres a film eddig mindenhol, szerte a világon. Le is kopogom. Ugyanakkor meg éppen az teszi különlegessé, hogy akadnak benne helyieknek szóló pillanatok. A katonai múlt, az arab lovas fickó, az anyuka a telefonon, a csirkeleves. Adott tehát az izraeli attitűd és az univerzális közelítésmód, így a film mindkét síkon működik.
 

PRAE.HU: A helyi szokások szándékosan felnagyítottak vagy valójában is megtörténnek úgy, ahogy a filmedben?
 

Megtörténnek. A saját életünkből vettünk át dolgokat. Például a nagypapa karakterét, akiért folyton aggódik a neje. "Rendesen szeded a tablettákat? Ha nem, rosszul leszel. Gyere haza időben!" Persze, így van, ez a tipikus izraeli mami, nagymami sztereotípiája, akárcsak a nagypapa dugicigije. Ez utóbbit Aharon háborús veterán apja csinálja, staubot rejteget a felesége elől. Az önbíráskodó apafigurát az én nagyapám inspirálta: egy szemüveges német jeke pasas, Glockkal a kezében. Valamennyien ismerősek számunkra, de természetesen el is túloztuk néhány jellemvonásukat, hogy poénosabbnak tűnjenek a szituációk, a szereplők.
 

PRAE.HU: Én azért tartom még annyira viccesnek a filmet, mert teljesen felcserélődnek benne a szerepek. Potens férfiak helyett impotenseket látni: a főszereplők képtelenek megoldani egy igazán extrém helyzetet. Honnan jött ez az ötlet?
 

Örülök, hogy ezt észrevetted. Imádjuk nézni, amikor átlagemberek slamasztikába kerülnek. Kíváncsiak vagyunk rá, milyen messzire képesek elmenni a népek, ha pokoli helyekre száműzik őket. De érdekes az is, hogy egyszerre humoros, felkavaró és valószerű csavart adtunk a macsó férfitípusnak.
 

PRAE.HU: Pontosan. Lior Ashkenazit, aki Mickit, a zsarut játssza, úgy ismerik Izraelben, mint a helyi George Clooney-t, de itt egy komikus figurát alakít.
 

Igen. Baromságokat művel. Macsó, de elektrosokkol egy kutyát, fényes nappal üldözőbe veszi a gyanúsítottat, kukákba botlik, nagyokat zakózik, gyakorlatilag egy idióta. Pontosabban nem idióta, hanem őrült. A filmben el is hangzik egy mondat: "Az őrültek nem a fegyverektől félnek, hanem a hozzájuk hasonlóktól." Részben emiatt sem látni nőket.

PRAE.HU: Egynek halljuk a hangját, illetve egy csapat kislányt is el lehet csípni rövid időre.
 

És az ingatlanügynök nőt is, de ő nem befolyásolja a cselekményt és pusztán mellékszereplő. Így is kritizálhatjuk a macsók imázsát. Úgy is, hogy egy katonai múlttal bíró figurát hozunk be, akiről azt hinnénk, tudja kezelni a nehéz helyzeteket, el tudja választani a jót a rossztól, tisztában van az igazság fogalmával. Sokat elárul ez arról, mit gondolunk általában a férfiakról, milyen szerepeket is játszanak ők, mit feltételezünk róluk.

A Bikanyak zseniális. Van azonban egy különbség a Csúnya, gonosz bácsik és az előző filmünk, a Veszettség között, mivel az utóbbi mozi valódi főhőse egy lány volt. Nem tartok attól, hogy hímsovinizmussal vádolnak bennünket, mert alaposan átgondoltunk, miért is nincs most szükség nőkre. Hiszen, ha ezt a feladatot végül jól oldjuk meg, nincs ok az aggodalomra. Nincs éljenzés, nem dicsőítjük az erőszakot olyasmikkel, hogy "Hú, de király, ütik-verik a fószert!". Vicc az egész: gúnyoljuk a macsó-kultuszt, a férfiakat, akiknek elvileg hordaniuk kellene a nadrágot, kikacsintunk a nőkre, az ő gondoskodó természetükre, gyengédségükre. Apropó, gondviselés: igen szenvedélyesen tudnak ám viselkedni. Különben is, ha belépne egy csaj, mi lesz a reakciója? "Hé, álljon meg a menet! Ugyan már! Ez rossz fényt vet ránk. Élje csak szépen túl, nincs vérontás! Nem így kell viselkedni." A nő a racionalitást testesíti meg, és szerintem Izraelre az nem jellemző. Remélem, a mi filmünk utal valamennyire erre a problémára, de persze gondot jelenthet, hogy a cselekménye egyre inkább az exploitationökre hajaz. Úgy értem, szívesen nézem őket, de...
 

PRAE.HU: Én is, de szerintem a Csúnya, gonosz bácsik legfeljebb csírájában exploitation, egészében véve mégsem az, inkább fekete komédia. Sőt, nem emlékszem pontosan, de vagy te vagy Aharon azt nyilatkozta, hogy ez egy Piszkos Harry-típusú zsarufilmként induló sztori, ami aztán egy olyan koreai bosszúfilmmé válik, amelyet a Grimm testvérek írtak. Hogyan tudtátok megteremteni az egyensúlyt?
 

Hű, ez a kérdés telitalálat! Sokat agyaltunk ezen, mert tényleg nagyon fontos rálelni arra a keskeny határra. Ösztönösen zajlott a munka, leültünk, kérődztünk az összes jeleneten, sorra vettük mindet. Különböző aggályaink voltak. Egyszer az volt a baj, hogy "Ó, a francba, le fognak csúszni erről a poénról, sőt, ez egyáltalán nem is vicces, ne!", utána meg azon sopánkodtunk, hogy túllőttünk a célon. Jobb, ha visszaveszünk belőle a drámai hatás kedvéért. Tényleg, ez ösztönös folyamat volt, hiszen gondolj bele, ez egy olyan film, ami durván félremehet.
 

PRAE.HU: Így van, simán kisülhetett volna belőle egy szándékolatlan paródia is. (angolul ezt "unintentional comedy"-nek hívják – Sz. Á.)
 

Persze, kislányokat ölnek meg benne, csúnyán gallyra mehetett volna...

PRAE.HU: És gondolom, nem akartál egy újabb Az eseményt készíteni: számomra az a szándékolatlan paródiák csimborasszója.

PRAE.HU: Az esemény Shyamalantól.

PRAE.HU: Nem, mert totálisan félrement, sokat nevettem rajta, holott az egy horror. A Csúnya, gonosz bácsikkal nem volt ilyen baj.
 

Érthető. Húzós ilyesmibe fogni, nagy kockázatot vállalsz. A közönséggel ugyanis meg kell értetned, amit te szeretnél. Hogy intézed el ezt? Igazából sosem ér véget a gyártás addig, amíg zenét nem keversz a film alá, az utolsó simításig bármi változhat. Ott van a jelenet, amelyikben Micki, a zsaru végigűzi az utcán Drort. Tök vicces, de próbáld végignézni zenei aláfestés nélkül, trombitaszóló nélkül. Pa-pa-pa-pamm... Anélkül a néző azt sem tudja, hol áll a feje. Nem amerikai stílű hajsza folyik, sőt, nem is különösebben mulatságos. Semmit nem rágtunk a közönség szájába. "Na, most nevess!" Kifinomultabban álltunk hozzá: döntsön csak a néző! Hahotázzon, amikor ő úgy érzi. Így sokkal izgalmasabb, de persze, ezt a hangulat létrehozni is nehezebb. Plusz: Mikor jön el az a pillanat, amikor senki más nem röhög, csak én? Privátpoénok. Rá lehet faragni erre is.

PRAE.HU: Van a filmből kedvenc privátpoénod?
 

Igen, amikor Mickit leugatja a felettese, aki mellett ott ül a kisfia is. Micki ekkor folyton pofákat vág, rá van írva az arcára, hogy "Később elkaplak! Amint vége, kimegyünk és lejátsszuk!" Lior (Lior Ashkenazi, a rendőrt játszó színész – Sz. Á.) rögtön bele is ment, mihelyt felvetettük neki. Fintorgott, játszott a szemeivel, úgy nézett a kissrácra: "Szétszedlek, hallod?!" Nem mindenki tartja olyan viccesnek, mint én, de tény, hogy nagyon bírom.
 

PRAE.HU: Emlékszem. Amikor először láttam a jelenetet, csak a gyereken röhögtem. Úgy beszél, mintha ő is rendőrfőnök volna, csak majmolja az apját, holott elemistaként nincs ekkora hatalma.

Ilyen az izraeli mentalitás.
 

PRAE.HU: Patriarchális az izraeli társadalom?
 

Abszolút. Úgy néztünk fel az apáinkra, mint a szuperhősökre. Oldalfegyverrel, egyenruhában járkáltak előttünk. Izraelben egy hónapig mindenki hadköteles. 40 évesen is be kell vonulnod kiképzésre. Az én apám is távol volt, ez idő alatt anyámmal maradtam otthon, egy kis észak-izraeli településen. Csomó arab vett körül minket, az apám önvédelemből tartott magánál fegyvert.

Elképzelhető. Nem szeretnénk ugyanazokat a trükköket bevetni, fejlődni akarunk. A Veszettség teljesen más, mint a Csúnya, gonosz bácsik, a komikum másképp nyilvánul meg bennük. Olyan projekteken is dolgozunk, amelyek nem lehetnek humorosak, helyesebben, amelyeket nem szabad komolytalanul hozzáállni. Jelenleg előkészítés alatt áll egy tervünk, egy western. Izraelben játszódna, az 1940-es években, amikor az országunk brit gyarmatként létezett, és próbáltuk őket távol tartani. Szabadságharcosokként éltünk, hadban álltunk a britekkel, az arabokkal is, káosz uralkodott. Kevesen beszélnek erről az időszakról, így érdemes lenne filmet készíteni róla. Persze, szórakoztatónak szánjuk, mégsem tervezzük, hogy úgy nevessenek rajta, mint a Veszettségen vagy a Csúnya, gonosz bácsikon, hiszen a bemutatni kívánt történelmi korszakhoz ez nem illene. Szóval igen, szeretnénk komolyabb, vagy ha tetszik, érettebb munkákba fogni.

PRAE.HU: A spagetti western olasz, a sushi western japán...
 

Ez lehetne a hummusz vagy falafel western.
 

PRAE.HU: A westerneknek több válfajuk is létezik, például ott vannak a politikai westernek, mint A halál csöndje. Te is ilyen indíttatású filmre készülsz?

PRAE.HU: Válaszoltál a kérdésemre.
 

Igen, de a személyes oldalt próbáljuk előtérbe helyezni, a politikai szálat meg háttérbe szorítani, mert nem akarunk átmenni népnevelőkbe. Történeteket mesélünk, egyébként olyan posztmodern westernek hangulatát idéznénk meg, mint a Nincs bocsánat, A halál csöndje, ami nagyszerű példa ide, a Vad banda vagy A jó, a rossz és csúf, ami pedig az első számú kedvencem, és ami, ha belegondolsz, szintén erős politikai töltetettel rendelkezik. Tehát egyelőre formálódik a dolog, lehet, nem is illetjük semmilyen jelzővel, egyszerűen csak westernként küldjük útjára.
 

PRAE.HU: Felteszem, a nézőnek kell majd döntenie arról, végül minek is nevezze. Újabb kérdés: Melyik a kedvenc bosszúfilmed?

PRAE.HU: Nyilván az eredetitől, nem a gyatra remake-től.
 

Nem hát. Park Chan-wook filmjétől. Aztán a Mad Max. Nagyra értékelem benne, hogy egyszerű sztorival bír, éppen azért működik ennyire jól. Kill Bill, hogyne, és bizonyos értelemben a Becstelen Brigantyk, mivel tökéletes bosszúfantázia.
 

PRAE.HU: Szó szerint átírja a történelmet.
 

Igen. Visszamehetsz az időben megölni Hitlert.
 

PRAE.HU: Befejezheted a második világháborút egy évvel a tényleges befejeződése előtt.
 

Valamilyen szempontból az összes bosszúfilm fantáziamozi, például azért is, mert az igazságérzetünkkel játszanak. De órákig tudnék beszélni róluk.

PRAE.HU: Számos filmfesztiválon vettél részt. Jártál a spanyolországi Sitgesben, a dél-koreai Busanban és elmentél az angol FrightFestre is. Hová utaztál még, illetve elárulnád-e, mely hírességekkel futottál össze?
 

Az Austin Fantastic Festen agyaggalambokra lődöztünk Keanu Reevesszel. Nagy móka volt. Ő pontosan olyan, amilyennek elképzeled. Nem bírtuk megállni, hogy ne üvöltözzünk: "Basszus, ez Neo! Neo, a Kiválasztott!" Izgalomba kerül az ember, ha olyanokkal találkozik, akiknek a filmjein felnőtt. Így hát kiváló élmény volt egy teljes napot tölteni Tarantinóval Busanban, ahol egyértelműen ő vitte a prímet. Ittunk, remekül elvoltunk. Este odalépett hozzánk: "Srácok, bemutatom Bong Joon-hót." Mire mi: "Hééé!!" Őrület. Örök rajongóik maradunk, nem játsszuk az eszünket. A DreamWorksben Steven Spielberg ment el mellettünk, köszönt, és úgy éreztem magam, mint egy kislány. Aztán ott volt még a fickó, aki A barlangot rendezte...
 

PRAE.HU: Neil Marshall.
 

Fantasztikus fickó. A Rendőrakadémiából ismert Bobcat Goldthwaittel is találkoztam, belőle rendező lett. Ez a legjobb a fesztiválokban. Odaléphetek, és mondhatom, "Hé, rendező vagyok, beszélhetek ezzel az ipsével." Rajongóként sétálok oda, aztán beugrik, hogy hoppá, versenyezek egy filmmel, nevet szereztem magamnak, én is a közelükben lehetek. Kezet rázunk, kérdik, "Te rendezted a Csúnya, gonosz bácsikat?". "Igen, de a te mozijaidon nevelkedtünk, ember." Sitgesben Álex de la Iglesiával és Takashi Miikével hozott össze a sors. Az sem volt semmi. 

Fotó: Bach Máté

Szabó Ádám kritikája a filmről: Nem félünk a farkastól


Csúnya, gonosz bácsik
(Big Bad Wolves)
Színes, feliratos izraeli fekete komédia, 2013, 110 perc
Írta és rendezte: Aharon Keshales, Navot Papushado
Zene: Haim Frank Ilfman
Operatőr: Giora Bejach
Vágó: Asaf Korman
Szereplők: Lior Ashkenazi (Micki), Rotem Keinan (Dror), Tzahi Grad (Gidi), Doval’e Glickman (Yoram), Menashe Noy (Rami)
Forgalmazza: PARLUX Entertainment
Korhatár: