PRAE.HU: Legújabb darabod középpontjában a vágyak és a bakancslisták állnak, ez utóbbi elkészítése meglehetősen nagy hangsúlyt kapott az elmúlt időszakban. A "Kezdjetek el élni!" felszólítás az elszalasztott lehetőségekre, az életigenlés hiányára hívja fel a figyelmet. Van annak részedről valami erős társadalmi aktualitása, hogy éppen a vágyakat állítod középpontba?

Aktualitása abban az esetben lehet, ha a társadalom kapcsán arra gondolunk, hogy ez most a túlélés generációja. Illetve ha azt kérdezzük, hogy a vágyakozás a fiatalok kiváltsága-e. A szereplők harminc év körüliek, már felnőttek, mégis rengeteg lehetőségük van még hátra, éppen ezért most van a legtöbb elszámolnivalójuk. Ezt persze bárkire értelmezhetjük, ha akarjuk.

A vágyakozás ugyanakkor archetípus, nagyon alapvető téma, és nem érzem, hogy valami spéci, XXI. századi jelenséget találtam volna meg. A vágyakozás mindenkié, akkor is, ha idősebbek vagyunk. Ezt nem lehet korhoz kötni.

PRAE.HU: A színészek önmagukat alakítják a színpadon, és felvételekről köszönnek vissza a vágyaik, miközben az egész játékba a nézőket is bevonod. Miért fontos a határok elmosása vagy átlépése játék és valóság, valóság és vágy között?

Ami számomra fontos volt, hogy közüggyé tegyük a saját történeteinket, illetve hogy az embereket érdeklő dolgokat vagy "közügyeket" szcenírozzam. Ez az előadás ennek a kettőnek a keveréke. Ha két ember önmaguk életéből inspirálódva, a saját képességeikre alapozva van jelen a színpadon, a maguk stílusában beszélnek, és a saját gondolataikat is közlik szerkesztett formában, rendezett, koreografált effektekkel keverve, akkor az a nézőket is könnyebben beszippantja, és könnyebben értelmezik magukénak a látottakat. Nem is tudom ezt másképp elképzelni, hiszen nincs egyfajta szerepívük a karaktereknek.



PRAE.HU: Ez kicsit antiszínházasan hangzik, de gondolom, nem az. Hogyan működik színházként?

Színházi konfliktus nem feltétlenül akkor jön csak létre, ha a két karakter által képviselt értékek ütköznek, hanem olyan indikátorokat is el lehet helyezni, amelyek feszültséget szülnek a nézőkben. Akik a Felülről az ibolyátban a színpadon állnak, azok a saját valóságukban is vannak, ami néha különböző valóságszinteket hoz létre, amit a nézők is kénytelenek nyitottabban szemlélni. Van például egy olyan rész, amikor valamilyen formában visszahalljuk egyes nézők vágyait. Így végighalad az előadás egészén egy párbeszéd, ami hol jobban, hol kevésbé feltételezi a közönség részvételét. Ugyanakkor nem erőszakosan aktivizáljuk őket, a felé a néző felé nyitunk, amelyik velünk akar tartani.

PRAE.HU: Ez eléggé szofisztikált formája az interakciónak...

Senkit nem akartunk olyan helyzetbe hozni, amelyben nem érezné jól magát. Visszahallunk konkrét vágyakat, miközben a színészek egy kamerát folyamatosan mozgatva veszik a közönséget, mintha keresnék a vágy tulajdonosát. Közben végignézzük az összes többi nézőt is, és amikor elhangzik egy vágy, talán arra is választ kapunk, ki az, aki azonosulni tudna vele. Aki kameraképen belülre kerül, az elgondolkodik rajta, hogy ez vagy az a vágy tartozhatna-e hozzá. Ez egy nagyon egyszerű tükör, amely mégis érdekes belső fantázialehetőségeket enged meg. Erre mondom, hogy nemcsak konfliktussal lehet izgalmat gerjeszteni.



PRAE.HU: A nézővel való párbeszéd fontosnak tűnik számodra.

Igen, ez tipikus példája annak a színházi jelenségnek, amit eseményszemléletnek nevezek.

PRAE.HU: Mit sorolnál még ide azon az egyszerű alapvetésen túl, amelyben a néző ugyan "csak" ül és néz, de éppen a gondolatok, a belső interakció révén válik a színház mint esemény részesévé?

Ezt el lehet érni a témaválasztással, a helyszínválasztással, a néző pozíciójának, a szemszögnek, a használt formáknak a kiválasztásával. Mindenben az a kiindulópont, hogy a saját érdeklődés nyilvánossá tétele megjelenjen. Volt például egy teljesen szokványos befogadói stratégiát igénylő előadásom a Jurányi Inkubátorházban, amiben az udvarról nézték az emberek az ablakokban zajló játékot. Egyfajta zenés mesejáték volt, és semmilyen különösebb szerepe nem volt a nézőnek. Ott mégis azt nevezem eseményszemléletűnek, hogy valamilyen módon kötődött az előadás a ház történetéhez. Ahhoz, hogy egy iskola volt, és a sztori szerint egy diáklázadást nézhettek a nézőtéren azok, akik itt dolgoznak, és a házat fenntartják. Ennek lesz egy továbbfejlesztett verziója, amit a Szputnyikkal csinálok. Az lesz a címe, hogy Leselkedők, és ott tulajdonképpen mindenkiből kukkoló válik, hasonló formai elgondolások mentén. A Promenád című, tavalyi előadásomnál eseményszemlélet az, hogy egy konkrét utazást szceníroztam, és vele együtt azt az élményt, ami utazás közben ér minket: a nézők buszban ülnek, ami megy a városban. Amikor tehát kilépünk kicsit az élet időfonalából, múltba, jövőbe révedünk, és ilyen-olyan szentimentális gondolataink támadnak.

Az, hogy STEREO Akt a produkciós műhelyünk neve, amit Rácz Anikóval tavaly indítottuk, az is az eseményszemlélettel van összefüggésben. A stereo a kétoldalúságra, a néző és az alkotók közötti interakcióra utal, miközben az akt arra, hogy a nézővel mindig történik valami az előadás alatt.

A Felülről az ibolyát esetében a megszólítottság mértékét vagy módját tudom eseményszemléletűnek nevezni: minden pillanatban érezheti a néző, hogy le van bontva a negyedik fal, hogy az első pillanattól az utolsóig tudomásul vesszük őt. Másfél óra leforgása alatt ugyanis reményeim szerint olyanná válik a helyzet, mintha ismerősök lennének a színészekkel, és elkezdenek azonosulni a vágyaikkal.

PRAE.HU: Az előadásban filmek, kivetített képek jelennek meg. Ahhoz az emberhez, ahhoz a nézőhöz, akit nap mint nap számtalan vizuális hatás ér, csak így lehet érvényes módon szólni?

A koncepcióban nincs ilyen kizárólagosság, inkább csak egyfajta személyes érdeklődés. Azt akartam, hogy egy furcsa síkba, dimenzióba tereljünk mindenkit, ennek számomra feltétele volt a mozgókép. Ez mutatja meg a vágyképeket, amik a múltbeliséggel vagy az álomszerűséggel keverednek. Absztrakt képsorokat látunk majd, amelyek leginkább az álmok világába utalják mindazt, amiről éppen szó van.

Eközben vannak olyan képek, amelyek a lehetőségek maximumát jelentik, tehát valami olyat, amire akár irigykedni lehet. Néhol pedig azt mutatják meg, hogyan illeszkednek a képek a kollektív gondolkodásba, mert sokaknak jut pontosan ugyanaz az eszébe.

PRAE.HU: A darabjaidban mindig másokkal dolgozol, nincs körülötted egy jól összeszokott társulat. Mi az oka ennek?

Van azért egy mag, de az igaz, hogy minden koncepcióhoz más színészeket kérek fel. Amikor beszállnak az alkotótársak, akkor persze elindul az én ötletemről egy közös gondolkodás, eközben alakul ki a végső megjelenés. Annyira különbözőek a munkáink, hogy képtelenség lenne ugyanazzal a gárdával létrehozni őket. Nem lehet valaki egyszerre zenész, táncos, színész, vizuális művész, dramaturg és urbanista.
 

Felülről az ibolyát
STEREO Akt

Szereplők:
VADAS Zsófia Tamara
VASS Imre
TÓTH Szabolcs

Kreatív stáb: TÉRI Gáspár, SCHNÁBEL Zita

Látvány: BOROS Lőrinc
Videó: TÉRI Gáspár
Zene: TÓTH Szabolcs

Fény: DÉZSI Kata
Látványasszisztens: KLIMÓ Péter
Hangosítás: BÓSZA Attila

FILMES STÁB:
Operatőr: NAGY Zágon
Vágó: TÉRI Gáspár, BOROSS Martin
További közreműködők: CSEKK István, BECSEY Kristóf, KOCH Simon, LUKÁCS Péter

Rendezőasszisztens: VARGA Brigitta
Producer: RÁCZ Anikó

Rendező: BOROSS Martin

Bemutató: 2014. május 29-30.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

A produkció a 2013-as TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjas előadása.