Nyomasztó gyárépület, az udvaron egy dögkút, holttestek, kellemetlen szagok. Színházba indulunk, lesétálunk a pincébe, majd elénk jön valaki, aki körbevezet bennünket a szűk, sötét folyosókon. Ez a valaki egy volt intéző Von Höffler báró leégett bőrgyárából, ahol mutánsokat tenyésztettek ki, egy furcsa közösséget létrehozva, később magára hagyva. Mindezt az intéző (Orbók Áron alakítja) naplója rögzítette: ebből a naplóból bontakozik ki a történet, amely azonban csak keretként funkcionál, mert az előadás a modern Frankenstein-sztori mellett Nemes Z. Márió Bauxit című verseskötetét is feldolgozza.

A Lakmusz Csoport célkitűzése, hogy a bennünket körülvevő világról beszéljen: a rendezők, dramaturgok, szociológusok által alapított társulat maga is elismeri, hogy nem akar nagy igazságokat kimondani vagy irányt mutatni, de szórakoztatni vagy gyönyörködtetni sem. Egyszerűen csak beszélni és beszélgetni, gondolkodni és gondolkodtatni, újszerű színházi nyelven megszólalva, kissé fennköltebb megfogalmazásban pedig társadalmi szerepet is vállalva. Illetve egyaránt kizárva a profitorientált showbizniszt és a befogadótól elzárkózó túlzott szakmaiságot, akár megbotránkoztatva vagy sokkolva, de sohasem öncélúan.

A váratlanságra is épít a Komposzt: a felszínről a föld alá ereszkedni, a fényből a sötétségbe lépni már önmagában is félelmetes, de a néző kiszolgáltatottságát tovább mélyíti, hogy még a széksorokban való megbújás lehetősége sincs meg. Nincs színpad és nincs nézőtér, feszengve állunk, óvatosan lépkedünk. Az alkotók ügyesen igazítják a darabot a Trafó pincéjében található Kontra Klub méreteihez és adottságaihoz, bár a tíz fős közönség nem mindenhol fér el. Körbesétálunk a folyosón, amelynek beugróiban Bakonyi Alexa, Csillag Botond, Eszes Szabolcs és Székely Rozália előadásában látjuk-halljuk az egyes jeleneteket, vagyis Nemes Z. Márió említett verseit, amelyek tehát inkább életképek.



A versek sajátos hangvétele, abszurd, szürreális világa komoly szakmai visszhangot váltott ki néhány éve. Az anyag, a hús körül forognak ezek a szövegek, az egyes testrészek önálló életet élnek. A kezek, a lábak vagy éppen a fogak ugyanolyan visszatérő motívumok, mint a legkülönbözőbb testnedvek. "Aztán lenyeled a spermát. De nem azért, mert finom. Hanem mert ebből lehet még valami" – mondja egy nő. "Szeretnék még egy petefészket is. Beültetném a kocsiba, és azt mondanám, hogy a csajom" – mondja egy férfi. Félelem, szorongás, önpusztítás jelenik meg a Bauxit verseiben, amelyek remekül illeszkednek a gyárban játszódó hátborzongató történethez.


A úr, vagyis a gyár tulajdonosa műkedvelő kémikus, aki ugyanúgy szeret kísérletezni, mint az előadás alkotói. A pincében labort rendez be, ahol különböző bőrfajtákkal kísérletezik, és furcsa lényeket hoz létre. Már az is vészjósló, hogy családjával bent lakik a gyárban, a kisfiú ebben a rideg ipari környezetben nevelkedik. Elviselhetetlen a bűz: a gyár udvarában található dögkút, illetve a titokzatos pince a kellemetlen szagok forrása. Egy munkás meghal, az asszony sikítozik, a kisfiú eltűnik, emberi holttestek, állati tetemek kerülnek elő. A bűzt szerencsére nem érezzük, a furcsa zajokat viszont halljuk. Miután a körfolyosó végére érünk, belépünk az apró színházterembe, de még mindig nem kínálnak bennünket hellyel. A terem közepén állunk, és az éppen megszólaló színész felé fordítjuk a tekintetünket. Nem előttünk állnak, hanem körbevesznek minket, hogy több oldalról zúdítsanak ránk valamit.



Aztán egyszer csak eltűnnek, és vége az előadásnak, némileg váratlanul. Nincs befejezés, nincs meghajlás, és elmarad a taps, magunkra maradunk néhány bizarr külsejű lénnyel. Odalépünk hozzájuk, és megérintjük, megtapogatjuk őket. A különböző tárgyak Győrffy László, Keresztes Zsófia, Kis Róka Csaba és Szöllősi Géza munkáját dicsérik, az előadás így válik a prózára és lírára épülő színházi előadás mellett képzőművészeti élménnyé is. Az előadás nagyon is elgondolkodtat, kevés konkrétumot kínál fel az anyagon és a húson, a testrészeken és a testnedveken túl. Nekünk kell gondolkodunk az egymáson való kísérletezésről, a megteremtett és magára hagyott pszeudo-közösségekről, a kiszolgáltatottságról, a testről és a halálról.



Ha valami ennyire abszurd és szürreális, mint amilyen a minimál-megoldásokkal dolgozó, a lélek, és főleg a test különböző mélységeibe alámerülő Komposzt világa a maga lehetetlen szereplőivel, az valójában igenis valóságos. Ahogy a gyár kitermeli magából a mutánsokat, úgy érezhetjük magunkat mi is terméknek. Úgy hagyja magára az alkotó a teremtményeit, ahogy a színészek saját nézőiket, és ugyanígy maradnak magukra a társadalom egyes, egymástól elzárkozó és egymással kommunikálni képtelen tagjai is a mindennapokban. Amit a Lakmusz Csoport szeretne megvalósítani, az tulajdonképpen sikerül: gondolkodunk, értelmezünk, válaszokat keresünk.



Komposzt
A Lakmusz Csoport és a József Attila Kör előadása

Színészek:
Bakonyi Alexa
Csillag Botond
Eszes Szabolcs
Orbók Áron
Székely Rozália

Képzőművészek:
Győrffy László
Keresztes Zsófia
Kis Róka Csaba
Szöllősi Géza

Írók:
Nemes Z. Márió
Mikó Csaba

Rendező:
Tóth András

2014. május 15.
Kontra Klub

Fotók: Gábor Balázs