A könyvfesztiválon nálunk vendégeskedő szerző több interjúban is elmondta, hogy nem behatárolt korcsoportoknak ír, és nem lát különbséget felnőtt- és ifjúsági irodalom között, így nem befolyásolják olyan szempontok, hogy gyerekeknek nem írunk halálról, erőszakról és homoszexualitásról, felnőtteknek viszont igen.  A kamasz főhős miatt azonban az olvasók többnyire mégis ifjúsági regényként olvassák a Soha nincs végét, így a könyv nagyon is beleillik abba a trendbe, hogy az utóbbi néhány évben egyre több kiadó kísérletezik a tabutémák hazai meghonosításával a gyermek- és ifjúsági irodalomban, legyen szó fordításról vagy magyar szerzők könyveiről. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy az idei Aranyvackor-pályázat meghirdetett témája is a tabu.     

Ami a regény cselekményét illeti, Patrick Ness két szálon, és ennek megfelelően két idősíkon mozgatja egyetlen főszereplőjét, aki a 400 oldalas regény nem kis részében egyes egyedül kell, hogy kitöltse a rendelkezésére álló regényteret. Az egyik szál egy középiskolás fiú családi és iskolai élete körül bonyolódik. Csepegtetve kapjuk az információkat a család életét beárnyékoló tragédiáról, a szülőkről, és a főhős, Seth barátairól, szerelméről. Hogy ez a szerelem történetesen nem egy lányhoz, hanem egy másik fiúhoz fűzi, az egyrészt fontos momentum a cselekmény szempontjából, másrészt ezt a tényt a szerző teljesen természetesen, ezért szinte mellékesen kezeli.  

A regény vége felől nézve a cselekmény nem annyira bonyolult, mint amilyennek mondjuk a közepén látszik, még ha maradnak is a végére – szándékos – eldöntetlenségek, az olvasót elbizonytalanító, vagy éppen újraolvasásra, nyomozásra késztető részek. Arról, hogy olvasás közben ezt máshogy érezzük, részben az az írói technika tehet, amellyel Patrick Ness mintha egy hatalmas kastély újabb és újabb ajtaja előtt állítana meg bennünket, ahol ki tudja, milyen rémisztő szörnyűség vár a túlsó oldalon, aztán a következő fejezetben belépünk ... és az ajtó mögött csak egy újabb ajtót találunk. Ez a feszültségkeltés és -oldás, amit a jelen idejű, egyes szám harmadik személyű narráció is erősít, egy ideig nagyon jól működik, de később monotonná válik, nem függetlenül attól a benyomástól sem, hogy a regény egy kicsit túlfut a saját ideális hosszán.   

Nagy erőssége a szerzőnek az atmoszférateremtés. Kezdve mindjárt az igen erőteljes felütéssel, Seth öngyilkosságának (vízbe fulladásának) hosszú és részletes leírásával. Aztán később összeáll az ember fejében a kihalt város is, ahová a főhős visszavetődik, utcákkal, házakkal, vasúttal, börtönnel, felüljáróval. És főleg: megteremtődik az a nyomasztó, félelmekkel és feszültségekkel teli légkör, amelyben a cselekmény működni tud.

Ez a környezet azonban metaforikus, lelki tájként is értelmezhető, egy magára maradt, családjától és szerelmétől elszakadt, kétségbeesett kamaszfiú lelki tájaként. Így érthető, hogy akkor a legnyomasztóbb, amikor Seth teljesen egyedül kénytelen létezni benne, és rémek ide, rémek oda, akkor már élhetőbb, amikor társai akadnak. Nem véletlen, hogy a regénynek ebben a részében már a humor is helyet kap. Mégpedig úgy, hogy a másik két szereplő, a lengyel kisfiú és az esetlen, fekete kamaszlány viccelődnek egymással, akár a másik másságán is (legyen szó például testalkatról vagy beszédmódról), de mindig jóindulattal és szeretettel.

A regényre jellemző nyitottság, talányosság, lezáratlanság az olvasót sem hagyja meg a kényelmes, passzív befogadó  szerepében, inkább arra ösztönzi, hogy a primer olvasaton kívül más rétegeket is keressen a szöveg mögött. (Zárójelben ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy azoknak az olvasóknak, akik nem a számítógépes kultúrán nőttek fel, okozhat megértési nehézségeket ez a világ.) Mert ahogy a regénybeli táj értelmezhető metaforikus tájként, úgy a benne feltett kérdések is kapnak a konkrét történeten túl egy tágabb horizontot, és ha az olvasó úgy akarja, akár a filozófia alapkérdéseit is beleolvashatja Seth dilemmáiba. Mettől meddig tart az élet? Mi van azután? Egyáltalán, van valami azután? És mit kezdjünk azzal, ha minderről nem nyerhetünk bizonyosságot? Hol van a valóság és a képzelet határa? Van ilyen határ? De ha úgy tetszik, olvashatja a regényt "szimpla" fantasy-be oltott kamasztörténetnek, akkor is kínál – nem didaktikus – kapaszkodót az életszakasz túléléséhez.       

Az eredeti, angol kiadás borítójára emlékeztető, mégis más, egyszerű és nagyszerű borítót Murakeözy Gabriella tervezte. A sok fekete, kevés sárga színkombináció és a számítógépes piktogramok felhasználása utal a regény hangulatára, és kulcsot is ad annak megfejtéséhez. Lázár Juli fordításában jól átjön a jelen idejű, sokszor csak egy-két szavas mondatokból álló regényszöveg feszültsége, lüktetése. Mindez a gondos szerkesztéssel együtt egy igényes magyar kiadást kínál az olvasóknak.

Hogy egy regény provokatív, az önmagában nem érték. Hogy ez a könyv az olvasónak mennyire az, nyilván attól függ, milyen az értékrendje, mit vár az irodalomtól, ezen belül az ifjúsági irodalomtól, ha egyáltalán elkülöníti ezt a kategóriát.  Valószínű, hogy a Soha nincs vége nálunk még sokaknak provokatívnak számít, de az értékeit nem itt kell keresni. Inkább abban a nyitottságban, amivel szabadságot ad az olvasó képzeletének,  és abban a toleranciában, ahogy az emberi minőséget – nyilvánuljon az meg bármilyen bőrszínben, nemzetiségben vagy nemi identitásban – kezeli.        
  
Patrick Ness: Soha nincs vége
Fordította: Lázár Juli
Vivandra Könyvek, 2014
393 o., 3700 ft