A vonzó multikulturalitás jegyében született – némi EU-s propagandával elegánsan megtoldott – Lakótársat keresünk című Cédric Klapisch-filmet annak idején különösen megszerette célközönsége. A kultikussá vált produkció kedvelői nagyrészt már tapasztalták, vagy nagyon szerették volna megtapasztalni, hogy mi fán terem az Erasmus-ösztöndíj, és a vele járó bámulatosan könnyed és (rend)szertelen diákélet, így a huszonéves, spanyolhonba szakadt lakótársak története valami nagyon kortárs, nagyon létező, nagyon érdekfeszítő létállapotot és közeget ragadott meg a maga bábeli zűrzavarában.

A Még mindig lakótársat keresünk szentpétervári sztorija már nem sikerült olyan átütő erejűre, mint a többszörösen César-díjra jelölt és jutalmazott (Cécile de France – Legjobb női alakítás) elődje, ettől függetlenül Klapisch ötletgazdag stílusa a második részben is szórakoztatónak bizonyult. A trilógia és a főhős Xavier (Romain Duris) bizarr fordulatokban igen gazdag filmes élettörténete a Már megint lakótársat keresünk című záró epizóddal teljesedik be, melyben nemcsak a főhősök öregedtek az élet által megtépázott, ám még mindig nyíltszívű, fiatal lelkű felnőttekké, hanem hajdani közönségük is velük együtt haladt a korral.

Xavier a harmadik részt egy képlettel vezeti fel, miszerint számára lehetetlen feladat eljutni ’A’ pontból ’B’ pontba. Az első két résszel a hátunk mögött ismerős lehet a felvázolt probléma, ám csalódást okozna a film, ha ez a megállapítás nem kerülne feloldásra. De hogy miért is érzi ezt főhősünk már a történet legelején? Egyszerűen azért, mert a második epizódban elhintett megállapodottság most kártyavárként dől össze, így Xavier érzelmi cikk-cakk vonalai újfent érdekes megoldási stratégiákkal szolgálnak a felvetődő érzelmi zavarállapotra nézve.

Azok kedvéért, akik nem ismernék az előzményeket, a film gyors összefoglalót kínál arról, hogy éppen hol is tart most Xavier élete: a női nem káprázatos képviselői között jó ideig hánykolódó férfi végre valahára házasságban élne hajdani lakótársával, Wendyvel (Kelly Reilly) és két kisgyermekükkel, ám felesége egy New York-i tartózkodást követően bejelenti, hogy más életre, más férfira vágyik, majd gyorsan elhagyja az ellaposodott házasságot. Xavier tehát hiába vált közben sikeres íróvá, magánélete ugyanolyan zilált a negyvenes évei küszöbén, akárcsak huszas, harmincas éveiben, nem meglepő hát, hogy ismét problémái adódnak az ’A’ pontból ’B’ pontba való haladással és megérkezéssel.

A régi erasmusos korosodó férfiként már megint lakótársat keres, ugyanis a szakítás után meg sem áll New Yorkig, hogy ne kelljen elszakadnia kiskamasz fiától és aprócska lányától. Xavier az állampolgárságért névházasságot köt egy kínai lánnyal, zűrzavaros helyzetét ráadásul az sem könnyíti meg, hogy leszbikus barátnője, Isabelle (Cécile de France) gyermekének ő a biológiai apja. Mindennek tetejébe megérkezik régi szerelme, az Audrey Tautou által alakított Martine, aki régóta várt, hihető, de mégis meseszerű fordulatot ad a történetnek.

Mondhatnánk, hogy Cédric Klapisch okosan átültette korábbi sikerfilmje játékos, technikás stílusát a 11 évvel későbbi záró epizódba, ám a Már megint lakótársat keresünk életszerű gesztusaiból érezhető, hogy nem öncélú másolásról, érdektelen játszadozásról, hanem alkotó önidézésről, összekacsintásról van szó. A negyvenes Xavier sztorijából szinte előrobban a második rész óta eltelt 8 év felgyülemlett kreativitása, és a főhős által írott, mesélt történések áradása egyszerre kínál lehetőséget a nosztalgiázásra, valamint az idő folyamában felnőtté vált széria érettebb előadásmódjával való sodródásra. Képi animációs furfangok, felvételre álmodott kollázsok és Xavier élő jeleneteket és filmalakokat generáló fantáziaképei színesítik újra a "kiöregedett", ám a jelek szerint szellemi és lelki frissességéből mit sem vesztett lakótárskereső sztorit. Nagymértékben hozzájárul mindehhez az is, hogy Romain Duris-nek veszettül jót tett az öregedés, hiteles, kifejező és karakteresen jóképű arcot faragott neki így a harmincas évei vége felé a természet, ami hihetőbbé teszi a szerepet és magát a filmet is.

Bár az idő pereg, és bár a trilógia befejező része már nem hat az újdonság erejével, üdvözítő tapasztalni, hogy jókedéllyel, lendületesen, profi filmes módjára is le lehet zárni egy sűrűn és hosszasan hömpölygő történetfolyamot. Méltó befejezést a tavalyi évben Richard Linklater is produkált a hasonló, avagy "kövessük évtizedeken át hőseinket" szisztémára épülő Mielőtt éjfélt üt az óra formájában, melyet művészi ötletességével és a korigényhez alkalmazkodó nyelvezetéven mindenképpen felülmúl a Már megint lakótársat keresünk. Ezt a "kínai kirakóst" (Casse-tête chinois) semmivel sem egyszerűbb összerakosgatni, mint amilyen komplikált volt ellakni egy "spanyol fogadóban" (L’auberge espagnole) vagy elmerengni a "matrioska babák" (Les poupées russes) filozófiáján, érdemes azonban nekiveselkedni-e sokdarabos puzzle-nek, hogy nagysokára egyben láthassa mindenki e régi kedves lakótárs-sztori szanaszét szóródott darabkáit.


Már megint lakótársat keresünk / Casse-tête chinois
Színes, magyarul beszélő, francia romantikus vígjáték, 117 perc, 2013
Korhatár: 16 év
 
Forgatókönyvíró, rendező: Cédric Klapisch
Szereplők: Romain Duris, Audrey Tautou, Cécile de France, Kelly Reilly, Sandrine Holt, Flore Bonaventura
 
Forgalmazó: MTVA