Winnie Foster tipikus, világtól elzárt, gazdag tízéves kislány, akit a szülei mindentől próbálnak megóvni. Ennek lesz az eredménye, hogy Winnie egy nap rettenetes unalmában elszökik otthonról, és látogatást tesz a közeli erdőben, ahol talál egy titokzatos forrást, és találkozik a jóképű Jessie Tuck-kal, a 104 éves, ám nagyon vonzó fiatalemberrel, aztán ez a találkozás felbolygatja Winnie gondtalan életét. A Tuck család 80 évvel korábban véletlenül ivott az erdei forrásból, és attól kezdve egy napot sem öregedtek. Emiatt folyton vándorolniuk kell, sehol sem maradhatnak sokáig, nehogy az emberek rájöjjenek a titkukra. Azonban a róluk szóló mendemondák generációról generációra szállnak, és egy elszánt, sárga ruhás férfi van a nyomukban, aki a forrás erejét saját – természetesen gonosz – céljaira használná.
 
Rövidsége ellenére kicsit lassú regény – legalábbis mostanában nem ehhez a tempóhoz vagyunk szokva, így mindig emlékeztet rá a könyv, hogy már lassan harminc éve íródott. Hosszú, érzékletes tájleírások és költői nyelvezet jellemzik, melyek mellett a szereplők csak stilizáltan, elnagyoltan vannak jelen. Az erdő az, ami mégis megtölti élettel az elbeszélést, Babbitt sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a lírai leírásokra, mint a szereplőkre vagy akár a cselekményre. Rátelepszik a könyvre egyfajta késő nyári hangulat, amikor olyan forróság van, hogy vibrál a levegő, nehezen lélegzünk és bármi megtörténhet. A mindig megújuló természet közelségével is hangsúlyozza Babbitt, hogy a halál jelensége teljesen összefonódik az életével, és ha az egyik a másik nélkül létezik, az felborítja a rendszert.
 
Mivel a halál még mindig tabunak számít a gyerekirodalomban (főleg a szülők idegenkednek attól, hogy a gyerekük olyasmit olvasson, amiben meghalnak) üdítő egy olyan könyvvel találkozni, ami ennyire természetesen kezeli a témát. Hiszen az elmúlás az élet szerves része, hozzátartozik a körforgáshoz, nem pedig egy ördögtől való dolog. A modern nyugati kultúrkörben egyébként is automatikusan félelem övezi a halál felbukkanását vagy emlegetését, és ezt egészen kicsi kortól belekódolják a gyerekekbe azzal, hogy nem beszélnek róla (vagy ha mégis, akkor negatívan). Ezt a szorongást oldja az Örök kaland, kiemelve az ember halhatatlanság iránti vágyát és annak természetellenességét, hiszen a főszereplő Tuck család nem lett tőle boldog, megrekedtek egy állapotban, miközben körülöttük minden változik.

Egy képkocka a könyv alapján készült filmből

A Tuck család minden tagja és a sárga ruhás férfi más-más perspektívából mutatja be, hogy mit jelent számára a halhatatlanság, és Winnie feladata (meg az olvasóé), hogy fiatal kora ellenére válasszon múlandóság és örök ifjúság között. Érdekes, hogy míg a lassú történet miatt idejétmúltnak érződik a könyv, a téma mégsem régimódi, hiszen párhuzamba lehet állítani akár Stephenie Meyer Twilight-sagájával, ahol a főszereplő Bella Swan ugyanazzal a döntéshelyzettel szembesül, mint Winnie. (Bella is egy halhatatlan család tagjaival találkozik, szerelmes lesz, de a családból mindenki elmeséli neki a halhatatlanság pozitív és negatív oldalait, majd végül választania kell.) Csakhogy a legnagyobb különbség a két regény végkimenetele között van, ugyanis ellentétesen dönt a két lány. Kettőjük közül pedig Winnie a modernebb gondolkodású.
 
Kivételesen a film is hasonlóan magas minőségű (a 2002-es feldolgozás), sőt, talán jobb is. Ott Winnie kicsit idősebb, így  szerelmük Jessie-vel nem egy tízéves kislány fellángolása, hanem komolyabb kamasz-szerelem. A köztük kialakult érzelmi kötődés miatt a filmben sokkal súlyosabb Winnie végső döntése, és hatásosabb is. Egyúttal ezzel a változtatással a film célközönségét is magasabb korosztályba sorolja, míg a könyv inkább a fiatalabbak számára lehet érdekes.

Natalie Babbitt: Örök kaland
Fordította: Pap Vera Ágnes
Európa Könyvkiadó, 2013
144 oldal, 2690 Ft