Ugye nem köteleztük el magunkat? / Godot-ra várva a Katonában / PRAE.HU

Samuel Beckett maga mondta a Godot-ra várva négy szereplőjéről: "Estragont, Vladimirt, Pozzót, Luckyt csak kevéssé ismerem – annyira biztos nem, hogy értsem is őket – és azt sem tudom, hol és mikor léteznek. Majd ők elmagyarázzák. Nélkülem. Én és ők végeztünk egymással." A darab egyik rendezője, Peter Hall hasonlóan nyilatkozott: Korábban talán érthetetlen lehetett a mű, az igazi cselekmény nélküli abszurd, a szereplők tehetetlensége, a parttalan várakozás, mely nem is csak a várakozásról magáról szól. Ma viszont már kapizsgáljuk, merthogy itt van, megérkezett a tehetetlenség. Az idő hozzásimult Beckett világához, beigazolta azt.

Két lepusztult hősünk, csak vár. Aztán jönnek azért még páran, de a reménytelenség marad. Napi rutinjukban, a rendezetlen öltözetben, a nyomorban, a pisilési problémákban, a cipő felvételében, a kalappal való bíbelődésben, a nincstelenségben szívódik fel emberi méltóságuk, emberi mivoltuk. Legalább egymásnak ott vannak! De néha ez is újragondolandó: jobb lett volna elválnunk, mondják néha, igaz, erőtlenül.

Az előadás díszletében a végtelenségig lecsupaszított világban itt egy kúp alakú mérlegként vagy vidámparki egyensúlyozó terepként emelkedő, mozgó szerkezeten, a dombon egyensúlyoznak végig a színészek. Csak a fa maradt kikerülhetetlenül ugyanaz, ahogyan Beckett is írja. Annak dramaturgiai szerepe van. Oda lehetne fölakasztani önmagunkat, ha nem lenne olyan csenevész. De akasztás előtt még ott a vergődés.

A várakozás is csak ürügy. Mi lenne, ha már a várakozás sem maradna? Anélkül ugyanis nincs semmi tennivaló. Vladimir (másnéven Didi) (Kocsis Gergely) kicsit tettre készebben (bár nadrágja ezúttal végig nyitva marad, cipzárja lehúzva), Estragon (vagy Gogo) kicsit apatikusabban hozza a lecsúszott alakot, de Gogo (Elek János) szögezi le a darab elején, hogy "még nem próbáltunk meg mindent." Ez is jelzi, hogy azért az önérzetes emberből még maradt bennük valami. Az előadás egyik fő üzenetében is ő fogalmazza meg, miszerint: "Ugye nem köteleztük el magunkat? Ha már a jogainkat elbaltáztuk." De az eseménytelen "történések" más irányba mutatnak. A filozofálás nincstelenül csak a fehér répa, sárga répa, retek evésébe, még inkább annak megvitatásába tud torkollni. Nem lehet Bibliát magyarázni, üdvözülésről elmélkedni ilyen körülmények között, éhesen és reményvesztetten.

Pozzo (Kulka János) hatalomtól tébolyult, kivagyiságát kiemelve egyedül nyammogja el csirkecombját, csak a csontot hagyva a többieknek. Csillogó jelmezében még bízik saját úri mivoltában, láttatni akarja, hogy még számít, hogy még valaki itt, e tájon. Vagy csak szeretné hinni mindezeket. Lihegő, végsőkig kimerült szolgáját, Luckyt, rabszolgaként tartja, üti vágja, homokot cipeltet vele. Nem számol a kerékeffektussal: egyszer fenn, máskor lenn. Vladimirék már bölcsebbek, ők tudják, csak valaha voltak még valakik. S a valakiság múlékony csalfaság.

S a második felvonásban Pozzo maga is – sorsa immár túlmutat a másik három szerencsétlenén – elveszít mindent, még a szeme világát is. Lejjebb kerül még a korábban lekezelt többieknél is. Most aztán Didiék is bemutatják másik arcukat, csak az érdekből segítés lehetősége merül fel bennük. Már-már egymást is otthagyva nézi ki-ki a saját kis önös érdekét.

Mind a négyük sorsában ott a XXI. század. Rabszolgaként tartott lihegők-makogók, kik a szavakat csak egymás után teszik értelmetlenül, kisemmizett várakozók, akiknek már a várakozás is csak ürügy, közben egy kicsit szeretve marakodnak, üres életük, mindennapjaik romjain, ahol a cipő fel-lehúzása, a vizelés és a mi-lenne-ha-felkötnénk-magunkat a lehetőség. Végül ott a hatalom képviselője, az ember, aki szeme világa elvesztéséből sem tanul.

Az est leszálltával megjelenik egy kisfiú, talán Godot küldönce, talán csak egy álomfigura, hogy tudassa, mi tudható, Godot nem jön. De hát, nem is erről van szó. Didiék is sejtik, illetve tudják. A várás maga marad csupán újra és újra. Nevezzük akkor Godot-nak, akire várunk.

Mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk - hangzik el a műben. Most akkor ebben higgyünk mi is? Ez a Godot szembesít a jelennel. Az is épp elég nehéz. A szereplők párszor kiszólnak, hozzánk intézik szavaikat, hol posványnak, hol senkinek titulálva a fejekkel teli tájat. Minket, nézőket. Estragon-Gogo és Vladimir-Didi úgy hozzák a semmi közepén várakozásukban a nagy nihilt, hogy azért ne haljunk rögtön bele, majd csak akkor, ha már átgondoltuk az egészet.

Samuel Beckett: Godot-ra várva

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil

Vladimir: Kocsis Gergely
Estragon: Elek Ferenc
Pozzo: Kulka János
Lucky: Keresztes Tamás
Fiú: Varga Zétény m.v.

Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Szakács Györgyi
Mozgás: Horkay Barnabás e.h.
Dramaturg: Török Tamara

Rendezőasszisztens: Tiwald György

Rendező: Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor

Bemutató: 2014. április 26.
Katona József Színház

Fotó: Szilágyi Lenke

színház

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról