... hogy stílszerűek legyünk az idén húsz éve bemutatott Sátántangóhoz, melynek egyik kocsmajelenetében a Kelemen nevű figura "Nem teremtés, fröccs!" vezényszóval inti le a Bibliát bújó, vészmadárkodó Halicsnét.

Persze az árak nem az alföldi porfészek-kocsmákhoz igazodnak: majdhogynem még egy jegyet tudnánk venni az előadásra a két pohár szódás rozéért. Nem is megyünk falnak tőle, a körülbelül két órába sűrített, két részre bontott Krasznahorkai/Tarr-esszencia azonban még ebben a jócskán megvágott formában sem hígult fel; sűrű, súlyos képekkel, letaglózó párbeszédekkel szembesültünk, melyeket a zeneszerző élő szintetizátorkísérete, fesztelen jelenléte tett különlegessé. 
 

Természetesen egy rövidített változat képtelen reprodukálni a monumentális, hét órás mozi hatását, valamit mégiscsak sikerült átmenteni abból a már-már medidatív folyamatból, amely a befogadó megfeszített és/vagy fluktuáló figyelmétől függően teremti meg a mozgóképek atmoszféráját. Dramaturgiailag talán az első rész montázsolása volt szerencsésebb, a vetítés második fele mintha elnagyoltabbra sikerült volna, de inkább csak annak volt nehéz dolga, aki nem látta a teljes filmet vagy nem olvasta a könyvet.

Víg Mihály játéka egyszerre idézte meg a némafilmes kísérőzenék és a presszózongoristák világát, miközben a zeneszerzői műhelybe is bepillantást nyerhettünk, hiszen a kópián rögzített filmzene hangjai helyett többnyire rögtönzött, néhol tétova szekvenciák csendültek fel.

Bár a zeneszerző hasonló tónusú hangszőnyegeket és harmóniákat használt, egy árnyalattal mégis másféle viszony alakult ki a szövegek és a zene (illetve a szerző) között, mint az eredeti változatban. Ennek egyik kézenfekvő oka, hogy azok a jelenetek kerültek így előtérbe, amelyek alatt a hosszú játékidejű filmben nem szólt kíséret, ezért különös hangsúlyokkal-hangulatokkal telítődtek az egyébként csak párbeszédekből és természetes zajokból álló snittek is.

A másik ok Víg Mihály többszörös részvételében kereshető, aki egyszerre volt a Sátántangó zeneszerzője, valamint a filmbéli Irimiás álpróféta-alakjának megtestesítője is, ezért olyan időfolyosók nyíltak egybe az esten, amelyeknek nem pusztán megidéző jellege volt. A forgatás újraélésének reflexív megynyilvánulásai közvetlenné avatták az alkalmazott komponista alapvetően közvetítő szerepét és oldottá tették a közönség tagjait is, akik ezzel együtt kevesebbet, ugyanakkor egy kicsivel többet is kaptak, mint ami várható volt ettől a korántsem hibátlan kísérlettől. 

A hangosítás esetlegességei, valamint a hangszeres kíséret esetlenségei ellenére kellemes előadásnak lehettünk részesei, ha a sátántangós élményt egyáltalán kellemesnek lehet nevezni.

A Tarr házi zeneszerzőjének is nevezhető Víg Mihály amolyan profi amatőrnek is nevezhető, és ez nem csak az 1979 óta (kisebb-nagyobb megszakításokkal) működő együttesére, a Balatonra vonatkozik, hanem ezekre a mozgóképes munkákra is.

"Tudod, mi a jó a magyar nyelvben? Hogy nálunk a zenét nem írják, hanem szerzik. Honnan!? Van, hogy egyedül megyek, biciklizek az utcán és a fejemben megszólalnak. Maguktól. Tulajdonképpen kész állapotban hallom őket. Már nem sok dolgom van velük" – mondja a szerző egy interjúban.

És valóban, olyanok ezek a filmzenék, mintha már kész lettek volna a film előtt; annyira egységesen idomulnak a jelenetekhez és olyannyira autentikusan emelik meg vagy mélyítik el azt az egyszerre földhözragadt és metafizikai fajsúlyosságot, ami Tarr – immár lezárt – életművét jellemzi.

Jelen esetben inkább az improvizatív rezdülések voltak a megkapóbbak, mint maguk a konkrét kompozíciók, de ez korántsem vált hátrányára a bevallottan "kedvcsinálóként" kezelt, rendhagyó előadásnak. A Sátántangó kétségkívül mestermunka és mélyen megélt közösségi teljesítmény. "Az a szép, hogy senki sem színészkedett a forgatáson. Az volt a megszentelt abban a filmben, hogy nagyon szerettük egymást, ezért szó sem volt semmiféle félreértésről. Mindegyikünk önmagát adta (és nem játszotta) minden pillanatban." (V. M.)

És hogy kopott-e a kópia a húsz év során? Cseppet sem. Ugyanolyan komor élességgel mutatja fel azt a közép-kelet európai látleletet, amelyet azóta sem lehet derűsebb megvilágításba helyezni. "Lesz itt még rend ebben az országban, lesz itt még rend!" – üvölti a kocsmáros az egyik jelenetben miután a Messiásként tisztelt Irimiás hatalmának teljes tudatában, arcátlanul két hétig ingyen ivott nála, majd fizetés nélkül távozott. Semmi sem változott...

Én meg csak baktatok az A38 Hajóra, ahol Víg Mihály éppen egy zenei aláfestéssel egybekötött, jubileumi filmvetítésre készül, de még jut idő arra, hogy a bárban országos cimborámmal rendeljünk egy pohár akármit; persze nagyfröccs lesz a vége.