Deres Kornélia az elméleti alapozás kiindulópontjában Hans Beltinget és Slavoj Žižeket idézi, nevezetesen előbbitől "a kép megtörténik" alapvetést. Miközben ugyanis az agy élő médiummá válik, a kép szerinte éppen a test által kel életre. Ebben a relációban tehát például a "megerőszakolt" test nemcsak a nézettre, de a nézőére is vonatkozhat, s ez az a tétel, ami a két előadás egészét folyamatosan áthatja. Kérdésként merül fel azonban, hogy az ikonikus jelenlét, mely éppen a test hiányára hívja fel a figyelmet, megkönnyíti-e az erőszak elfogadását. Ha erre igenleges választ adunk, abból az következik, hogy a szemünk előtt történő erőszaknak elfogadhatatlannak kell lennie.
 
Deres performanszokat idéz a hetvenes évekből, melyeken a testi erőszak nemcsak reprezentáció volt, hanem prezentáció, nemcsak színészi játék, hiszen az előadó jelenléte és az erőszak megtörténte ténylegesen egybeesett. Marina Abramović híres és hírhedt Rhythm 0-ja és Lips of Thomasa kétféle módon hívta a nézőket játékba. Az elsőben (1974) hat órán keresztül állt mozdulatlanul, a legkülönfélébb eszközök között, miközben a nézők azt tehettek vele, amit akartak. A csókoktól, simogatásoktól, arcfestéstől aztán egészen odáig fajult az eset, hogy egy pisztolyt helyeztek a kezébe, és fordították önmaga felé. Abramović ekkor vetett véget a performansznak, mire a nézők egy része szó szerint elszaladt.


 
Deres a nézés etikájának kérdését mindvégig lebegteti, ám a két előadás példáival meglehetősen tágra nyitja az értelmezési lehetőségeket. Egyrészt a nézés mint az agresszióval, erőszakos cselekedetekkel való cinkosság jelenik meg, másrészt azonban nagy hangsúlyt kap az alkotók felől közelítve: meddig mehet el egy előadás, mi az az erőszak, amit az elkövethet a befogadókon.

A Lips of Thomasban Abramović szintén a saját testét használja, ezúttal azonban nem a nézők követik el rajta az erőszakot, hanem ő maga, ötágú csillagot vés a hasába. A beavatkozás aktusa is megfordul, nem ő lép közbe, hanem a nézők, akik mentőt hívnak hozzá attól félvén, hogy elvérzik. A kérdések mindvégig fölöttünk lebegnek: hol van a határ, amikor egyik vagy másik fél beavatkozhat, s mennyiben függ ez a kiváltott hatástól, milyen reakció lesz tehát a felháborodás, az együttérzés következménye, lesz-e ennek tettleges megjelenése egyáltalán.

Abramović példáin túllépve Deres kortárs színházi darabokat hoz, nevezetesen Mundruczó Kornél Nehéz istennek lenni és Szégyen című előadásait, melyek bár hasonló határokon mozognak, mégis egy újabb kérdést is fölvetnek. A fájdalom ugyan nála "csak" reprezentáció, mindkét darabban szerepet kap a nézői felelősség.
 
Pontosabban fogalmazva tehát a kérdés, hogy lehet-e, etikus-e ennyi fájdalmat végignézni újra és újra. A felelősség feloldására elég-e hinni, hogy minden, amit látunk, puszta játék, és milyen eltávolító szerepe van annak, ha mindez csak parallel közvetítésben egy képernyőn keresztül tárul elénk. Míg a Nehéz istennek lenni esetében – Deres kifejezéseivel élve – felcserélhető színházi testekről van szó, addig a Szégyenben az újrajátszott erőszakkal van dolgunk. A Nehéz istennek lenniben a forgatásra kibérelt örömlányok mindhárman "alkalmatlanná válnak" a szerepre, az egyiket véletlenül megölik, a másik hátáról lenyúzzák a bőrt, a harmadikról pedig kiderül, hogy terhes. A forgatás egyik résztvevőjén, a Nagy Zsolt által játszott karakteren ekkor felülkerekedik az emberség, s a terhes nő megmentését a közönségre bízza: ha valaki beszáll a forgatásba, a nőt elengedik. Itt tehát a testek felcserélhetősége a színészi és néző test felcserélhetőségére, annak lehetőségére vonatkozik.


 
A felelősség áthárítása jelenik meg a Szégyenben is: egy kutya csak akkor menekülhet meg, ha valaki örökbe fogadja. A kérdés persze az, s Deres Kornélia előadásai is ezt teszik fel: beszélhetünk-e ilyenkor valódi választásról, és meddig terjed az a biztonságérzet, amit a nézés maga ad. Valódi választásként aposztrofálja az előadó azt, ha a néző valóban felelősséget vállalhatna, vagy valamilyen módon deklarálhatná a szándékát, és ezt be is lehetne építeni a darabba.
 
Deres kitér arra is, hogy ez az etikai kérdés fontos lépés a színház történetében. Mindez ráadásul akkor történik, amikor egyre erősebb vizuális hatások érnek minket, akaratlanul is érzéketlenebbekké téve mindannyiunkat az erőszak képi megjelenésére. Ekkor kell a színháznak újat hoznia, s mindeközben folyamatosan reflektálnia a kortárs valóságra és társadalomra, annak morális helyzetére. Ez tematizálja Mundruczó darabjait is, egyfajta morális analízis a társadalomra vetítve. De vajon nem válik-e öncélúvá az erőszak, amit az analízishez használnak?

Mundruczó mindkét előadásában vagy real time vagy utólagos kameraközvetítéssel láthatjuk az eseményeket, ezáltal a testi jelenlét hiánya, lehet, hogy enyhíti az erőszakot s ezzel együtt a néző felelősségérzetét. Másrészről azonban jóval bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy a szűkített kameraperspektíván, közvetlen közelről látott testképek és a közelről látott fájdalom még szuggesztívebb.


 
Ugyanez a kérdés tematizálódik, mégis egy másik síkon, a holland Hotel Modern nevű társulat 2005-ös, Kamp című előadásában, melyen egy makettszerűen elkészített náci haláltábort idéző játéktérben apró bábfigurákat látunk közeli kameraképeken. Ők jelenítik meg a foglyokat és az SS-katonákat egyaránt, miközben a nézők előtt zajló események igazán jól a kameraképeken keresztül, kivetítőkön látszanak. A láthatóság vs. láthatatlanság, a tárgyiasítás és dehumanizálás, a hiány vs. jelenlét, a múzeumi makett halálszerűsége, a kivetítőkön való közvetítettség mind-mind olyan technika, amelyeket a nácik maguk is következetesen használtak. Az pedig, hogy a kirakattáborokra reflektáló kicsinyített makett miként forgatja ki az álcázás és leleplezés aktusát, továbbmutat az előadássorozat keretein.

Deres Kornélia jól felépített és szerkesztett kurzusa világos képet fest arról, az erőszak megjelenése hogyan változott, s hogyan vált egyre hangsúlyosabbá a néző és a színész "felelőssége". Történeti és elméleti példák, magyarázatok váltják egymást, amelyeket néhol szigorúbb válogatás és magyarázat mentén könnyebben lehetne követni. Erre azonban főképp azért volna szükség, hogy az előadó pontos és következetes meglátásai még inkább kidomborodjanak.