A 80-as évek Bukarestjében járunk, ahol időnként elnöki konvoj halad át az utcákon, az egyik limuzin a Szeretett Vezért dédelgeti magában. Hűséges kísérője két labrador, akik hol sofőrként, hol tanácsadóként, hol íróként segítik a "Kárpátok Géniusza" munkáját. Ez utóbbi jelző nem véletlenül illeti meg az elvtársat, hiszen "...több nyelvet beszélt. És feltaláló volt. Ahogy orvos is, meg a nukleáris fizika szakértője, meg ügyvéd, mezőgazdász, író, afféle reneszánsz egyéniség" (186) és "kétszer olyan jó, mit Hemingway" (217). A román nép pedig abban a kiválasztott helyzetbe került, hogy egy ilyen egyéniség zászlaja alá tartozhatott. Pedig ez a nép korántsem érdemli meg őt, hiszen "sem nem szorgalmasak, sem nem rettenthetetlenek", mindig is "bénítóan lusták és kényelmesek", a "fitymálás" nagymesterei voltak, így örülhetnek, hogy a Vezér velük törli ki a seggét (tudniillik "román népnek" nevezte a seprűt, amivel alfelét vakargatta).

A Nép Leginkább Szeretett Fia, a Szekuritáté tagjainak védelme alatt áll, akik legfőbb feladatuknak tartják, hogy rábukkanjanak eme tökéletes állam bomlasztóira, a kémekre és rablókra, név szerint Susura, Marcelre és Lakatfűre, a térítőmunkát végző, egyfajta Jézus-alakként tevékenykedő Madianra, és persze minden olyan művészeti tevékenységet végző emberre, aki nem a román nép jobbítására, munkavégzésének buzdítására sarkallja olvasóit. Legalábbis gyanús, hogy nem így tesz. Ezt a vonalat követi például Daniel Banulescu is.



Igen, maga a szerző neve(?) is megjelenik a regényben. Az persze kérdéses, mennyi belőle a valóság, e könyv írója tényleg ilyen jellemvonásokkal rendelkezett-e, tényleg volt-e a húszas évei végén járó fiatalembernek egy Clipsy nevű vagy hozzá hasonló jellemvonásokkal bíró barátnője stb. A kérdés megválaszolása itt nem is lényeges. Ami viszont interjúiból és a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon elhangzott beszélgetésből kiderül, hogy Banulescu nagy és híres író szeretne lenni, akárcsak a regénybeli Daniel. 

A könyv egyik legjobb és legizgalmasabb jelenete, amikor egy konvojmenetet bámuló tömegben egy szekus kipécézi a regénybeli Danielt, és beviszi kihallgatásra Ceausescu elé, ahol passzív viselkedésének köszönhetően nem esik baja, sőt, kvázi ösztöndíjat kap. Igaz, mindössze 31 nap áll rendelkezésére, hogy olyan könyvet nyomtasson ki magának, amilyet megálmodott. Az eddig sem túl termékeny író semmi többet nem tudott felmutatni az idő leteltével, mint egy címet, amely – mint a jelen tárgyalt könyv címe is – igen sokatmondó és egyértelmű: "Menekülj el a te felháborító és rusnya életedből a könyvembe". A művet a könyvbeli Banulescu sem írja meg, ahogy az "igazi" sem írhatott a szocializmusban. 

Ceausescu figurája eléggé következetlenül van megrajzolva: a kötet kb. első felében a végletekig, az őrültséggel határos rajongást láthatjuk vele kapcsolatban, míg a második felére a háta mögött mindenki azt gondolja róla, hogy nála rosszabbul senki sem beszél, nincs hülyébb ember az országban és Törpének csúfolják. A két szemléletmód keveredését árnyaltabban lehetett volna ábrázolni.

Nemcsak az irodalom, hanem a vallás is cenzúrázva volt a kommunista országokban. Azonban Banulescu nem valamiféle megmentőként vagy puritán oltalmazóként írja le a vallást, hanem szerencsés módon ugyanolyan humorral és szarkazmussal vegyíti és fenntartásokkal kezeli, mint a politikát: Madianról "azt beszélték, egyetlen nap alatt képes volt kereszténnyé tenni puszta kézzel egy egész utcát." Daniel megfogalmazása szerint a vallás varázslásból, mágiából, ráolvasásokból és jóstevékenységekből áll. A humor viszont rendkívül fontos, Banulescu inkább ebben látja a kiutat. 

A női kérdés az, amely kakukktojásként szerepel a műben. Úgy értem, ezt nem lehet az adott korszak hozadékának tekinteni, hanem ez amolyan rendszeren kívüli probléma. A téma örökérvényűségét, kimeríthetetlenségét úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom. Az író igen figyelemfelkeltő és vizuális módon tárja elénk a nőről alkotott véleményét: "azokra a nőkre, akikbe beleszeretsz, mindig úgy kell nézned, mint valami rovarokra", akik egyszercsak elrepülnek, így csalódni sem kell majd. A férfinak a nők rovar-létét spirituális gyakorlatként kell újra és újra rögzítenie (110). Clispyvel, a szép és intelligens lánnyal kapcsolatban maga vallja be, hogy nem gyakorolta eleget ezt a módszert, hiszen beleszeretetett a lányba. Clipsy az, aki próbálja őt felbujtani a rendszer ellen. Nem jár sikerrel, az író megmarad a passszív rezisztencia talaján. Mert volna mást tenni!

Ahogy Banulescu egy interjújából megtudhatjuk, a Csókolom a segged egy háromkötetes "regénynemzetség része", annak első állomása, a másodikban az Ördög Bukarestbe utazik, a harmadik címe pedig  Minden idők legjobb regénye. A gond csak az, hogy ezek nincsenek lefordítva magyarra. Így viszont hiányérzetem támad, foghíjasnak vélem a szereplők történeteinek kifejtését, mindenhonnan egy kis ízelítőt kapok, mint amikor elhúzzák a mézesmadzagot előttem. Mi lett Lakatfűvel, aki csak azért akart lakatosként dolgozni a Nép Háza Építőtelepen, hogy Ceausescu-t és nejét egyik látogatásuk alkalmával meggyilkolhassa? Mi lett az álpróféta Madiannal? Vagy Clipsyvel, aki mindig felrázta Banulescut álomvilágából és a valóság talajára lökte? 

A történet három szálon fut: Lakatfű és bandája, a Szeretett Vezér és az ő népe iránti "jótéteményei" illetve a Banulescu-Clipsy szál. Ezek mennyiségileg jóval bővebb kifejtést kívántak volna. A három történet külön-külön is megállná a helyét – sőt a kilenc fejezet is egy-egy novella lehetne –, hiszen annyira egyediek, szerethetőek a karakterei, hogy egy regényen belüli párhuzamos történetek helyett (melyek persze itt-ott összekapcsolódnak) ésszerűbb lett volna egy-egy szereplőre jobban ráfeküdni és kifejteni a vele kapcsolatos történéseket. Mert nem hiszem, hogy Banulescu tarsolyában ne lenne (vagyis már a "lett volna" kifejezés az adekvátabb, hiszen a magyarul most megjelent regény az 1993-as első változat 2009-es fordítása) több humor, parodisztikus jelenet, a rendszer ironikus felhangjai. Hiszen minél karakteresebb valami, annál könnyebb azt paródia tárgyává tenni. Ez az, amit kihasznált Banulescu, nagyon is jól, csak kissé elnagyoltan. És végül a mozaikokból nem alakul ki egy egységes kép.