Szerfelett erős (és igazán hatásos) a tárlat nyitánya, a legnagyobb kiállítótérbe hat hatalmas vászon került Hantai érett korszakából, amikor már kiforrottan alkalmazta a pliage technikát és leginkább a művészet határainak kitágítása foglalkoztatta. Jelen sorok íróját nagy megelégedéssel tölti el, hogy az elrendezésből egyértelműen látszik, hogy a kurátorok hittek a képek erejében, azok rendkívüliségében. Felismerték, hogy ezek a vásznak csak egy ilyen szellős elrendezés által tudják feltárni a valódi lényegüket, megmutatni igazi hatalmukat, csak akkor, ha hagyják, hogy egy-egy vászon külön falakat uralhasson. E koncepciónak hála a Rothko-kápolnára emlékeztető tér jött létre, a bemutatott Études darabjai fenséges és alapvetően meditatív teret alakítanak ki. A kanti értelemben vett fenséges ölt itt testet, a befogadó a pliage-okkal szemben jelentéktelennek érzi magát, a festmények óriási méretükkel, végtelenségükkel és véletlenszerűen létrejött alakzataikkal lebilincselően hatnak, miközben egyfajta belső nyugalmat is árasztanak magukból.

A második tér az előzőhez képest zártabb világba vezet minket, a kurátorok Hantai szürrealista időszakából válogatva a művész első párizsi korszakát mutatják be, miközben itt is gondosan ügyelnek arra, hogy ne zsúfolják túl a falakat. A fenséges motívuma továbbra is szépen jelen van, habár most már nem a méretek, hanem a festmények harsány színű, hibrid tekergő alakjai, a biomorf formák azok, amelyek a befogadóra erős hatást gyakorolnak. A terem utolsó két festménye azonban már túlmutat szürrealizmuson, ezeken a szürrealistákkal szakító művész keze nyoma jelenik meg, aki e 30-as években készült képekkel egyre inkább a gesztusfestészet irányába nyit.

Nagyon szép átmenet ez a két alkotás a következő teremben, ahol a bemutatott képeken nagyszerűen végigkövethető, ahogyan Hantai művészete egyre inkább purizálódik. Ezeken a vásznakon egyre nagyobb hangsúllyal jelenik meg a spontaneitás, Pollock vásznaival nagyszerűen párhuzamba lehet állítani ezeket a festményeket, a Mariale-sorozat néhány darabját, melyeken a kaparásokkal, kalligrafikus ecsetvonásokkal, törlésekkel a művész egyre inkább a festék fizikai létére irányítja a figyelmünket. A vegyes technikákkal készült fakturális munkákban jól látszik, hogy a lírai hangvétel megragadása mellett a művész már a pliage-zsal is elkezdett kísérletezni.

A pliage-okhoz egyre közelebb érve a következő teremben a Bendők- és Katamuronok-sorozatok néhány darabját mutatják be, amelyek a vászon zsákszerű összefogásával keletkeztek. Az itt látott alkotások közös pontja maga a meglepetés, hiszen ekkor már a művész maga sem tudta, hogy milyen műalkotás születik majd meg a keze alatt. Már ezeken a festményeken is főszereplővé lépnek elő a festmény fehér foltjai és a hiátus, azonban a következő terem Tabuláin és Fehérjein még fontosabbá válik a hiány. A Tabula-sorozat bemutatott vásznain a sorba rendezett négyzetekkel és a köztük levő fehér részekkel Hantai célja az alapos rendteremtés, az adott állapotok és viszonyok teljes felszámolása, hogy mindent elölről lehessen kezdeni, a Fehérek- és az Études-sorozat képeivel pedig teljesen leszámol a festés fizikaiságával és egyre inkább a konceptuális megoldások felé közeledik.

Innen visszajuthatunk újra a fő terembe, az alkotóévek csúcsteljesítményeihez, azonban egy kis ösvényen végighaladva egy kisebb helyiségben Hantai művészetének genezise is elénk tárul: a még Magyarországon készült korai figurális munkák egy része látható itt, amelyeknél a művész még szorosan kötődik a szimbolikus festészethez. Ez a terem halkan megjegyzi, hogy Hantai művészete talán nem szárnyalt volna ilyen magasságokba, ha nem költözik Párizsba, azonban sokkal fontosabb ennél, hogy ezek az 1948 előtt született munkák is rámutatnak: Hantai esetében egy különleges kezdéssel van dolgunk, amelyben már igen korán megmutatkozott a kivételes erő.

A kiállításon Jean-Michel Meurice két dokumentumfilmjét is meg lehet tekinteni, amelyekben maga Hantai beszél az általa kitalált pliage-technika működéséről és annak koncepciójáról, illetve a kiállítás bejáratánál és az utolsó teremben is nagy számban szerepelnek a Hantai-család tulajdonában levő archív anyagok, kiállítási katalógusok, fotók, meghívók, melyek hangulatukban kicsit visszarepítenek minket a művész Párizsába.

Nagyon szép dramaturgiára épülő tárlattal van tehát dolgunk, ami Hantai legjelentősebb munkái mellett nagy gondot fordít arra, hogy azokat a korai festményeket is bemutassa, amelyeket eddig ilyen formában még nem lehetett látni. A hangsúlyok jó helyre kerültek, így a befogadó nemcsak teljes képet kap a művész munkásságáról, hanem közben különféle típusú esztétikai hatások is érik. Mivel a kiállításhoz Fabényi Júlia és társkurátora, Daniel Hantai (a művész fia) főként a családi hagyatékból válogatták össze a tárlat anyagát, ezért nagyon sok olyan vásznat is megtekinthetünk, ami korábban még sehol sem volt látható.

(Az írás Juhász Ferenc megnyitón elhangzott versének címét viseli.)

A HANTAI – Hantai Simon retrospektív kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban látható 2014. augusztus 31-ig.