A helyzet tehát egyértelműen más, mint mondjuk az Új Zrínyiász esetében, amikor egy erkölcsileg magasabb szintre helyezett történelmi személyiséget támaszt fel a regény a dualizmus korában, hogy a hősi helytállás helyett a piti pártpolitikai csatározások közepébe pottyanjon. A múlt felmagasztosul, ahogy azok átélői is, miközben felfeslik a mindenkori jelen közönségessége és kisstílűsége.

Adolf Hitler regénybeli feltámasztása radikálisan másfajta morált képvisel. A németek számára oly fontos múlttal való szembenézés munkája (Vergangenheitsbewältigung) lép itt tulajdonképpen egy újabb szintre. Hisz már nem egyszerűen arról van szó, hogy szörnyű hiba lenne a 20. század közepi embertelenség felelősségét egy emberre hárítani, hanem azt is észre kell vennünk, hogy napjainkban is rengeteg potenciális diktátor futkos az utcán, csupa-csupa sértődött, ugyanakkor sértődöttségét küldetéstudatba átfordító kisember, akik erőszakkal igazítanák a világot szűkös kis elgondolásaikhoz. Emellett az is a tétje a regénynek, hogy figyelmeztessen, egykor azért válhatott egy Adolf Hitler nevű ember a németek Führerévé, s vezérsége alatt azért tombolhattak szabadon borzalmas eszmék és alantas indulatok, mert ennek lehetősége tulajdonképpen mégiscsak a liberális polgári demokráciák jellegének mélyén rejtőzik. Bármikor újra előfordulhat, s vigyázzunk nagyon, nehogy tényleg még egyszer előforduljon.

De vajon kin vagy min nevetünk – mert kétségtelen, Timur Vermes könyve időnként harsány hahotára, máskor meg gúnyos mosolyra késztet minket –, amikor a történetbeli Adolf Hitler 2011 tavaszán egy berlini parkban egy padon magához tér? Sok esetben leginkább magunkon, a saját életünkön, ezen a 21. századi globalizált világon, az életmód tekintetében egységesnek tűnő Európán, hiszen néhány kisebb kivételtől eltekintve nem kell Németországban élnünk, hogy értsük a poént. Legyen szó a telefonos csengőhang-mániáról, vagy arról, hogy Hitler egy középiskola bejárata elé ülve csak kislányokat, illetve felnőtt-érett nőiességüket (Hitler szemében a szülésre felkészültségüket) erőszakosan hirdető nőket lát, életkoruknak megfelelően kinéző kamaszlányt egyet sem. Vagy legyen szó a nevetségesen nagy betűmérettel szedett bulvárlapokról, az ügyes kereskedő "Herr Starbucksról", akinek minden sarkon van egy kávémérésre. Vagy arról, hogy a háborús állapotokból a békébe csöppenő főszereplő-elbeszélő azt hiszi a müzliszeletről és az instant kávéról, hogy a még mindig tartó brit tengeri blokád okozta kényszertáplálék.



Aztán meg mégiscsak Hitleren nevetünk, hisz mit akar ő kivívni vagy helyretenni egy olyan Németországban, amely erősebb, mint valaha. A válság sok más állammal ellentétben viszonylag kis károkat okozott a stabil, erős gazdaságban, az ország vezetői meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi politikában, nincs itt másról szó, mint amit például Tóta W. Árpád is említ egy pár éve megjelent publicisztikájában, miszerint ami nem sikerült a németeknek katonai agresszió révén, az sikerült nekik békés úton: ők uralják és irányítják Európát (és Európának addig jó, míg ez így van). Ezek között a viszonyok között nevetségesen hatnak a végig a két világháború közti retorikát használó Hitler szavai. Mint ahogyan nevetünk azon is, hogy nem veszi észre, míg ő halálosan komolyan beszél politikai programjáról, addig a tévések ugyanezen szó alatt a műsort értik, és csupán a művészi önkifejezés termékének tekintik minden mondatát.

De tényleg nevetnünk kellene ezen? És valóban végigkacarásszuk a regényt? Persze, hogy nem. Mert hiszen nem sok nevetnivaló van azon, hogy az átlag európai polgár, különösen a fiatalabbak ingerküszöbét már csak az tudja megbirizgálni, ha Adolf Hitler lép fel egy televíziós show-ban. Ha belegondolunk, egyáltalán nem mulatságos, hogy a fiatalok mindent a szemükben pozitív jelzőnek számító durva szóval illetnek, s hogy végeredményben maga a néző (tehát a nép) teszi sztárrá Hitlert, amikor több százezren megnézik a tévéműsorból kivágott, youtube-ra feltett, róla szóló klipet. Hogy egy televíziós produkciós cég számára ő az aranytojást tojó tyúk, mert szerintük másfajta humort képvisel, mint a többi csatorna humoristája, s hogy amit ez a megalomániás, küldetéstudattal megvert kisember, aki folyton majdani hatalmi pozícióba jutásáról, és az azt követő tisztogatási hullámokról hadovál, ha valaki számára nehezen emészthető dolgot csinál, a tévéseknek csupán egy nézettségnövelő bátor, új hang. Mindez eszünkbe juttatja, talán 80 évvel ezelőtt is csak ennyi volt a titok: egy új, látszólag bátor, ugyanakkor egyáltalán nem szofisztikált hang, amire a társadalom mind szélesebb rétegeinek tagjai felkapják fejüket.

És mehetünk még beljebb és beljebb a könnyed kacarászással egyre kevésbé elüthető jelenségek felé. A regénybeli Hitlernek képtelenség e-mailcímet csinálni saját nevével, mert foglalt, kisbetűsen, nagybetűsen, együtt írva, kötőjellel, alsó gondolatjellel vagy bármilyen számmal a név után. Kifélék, mifélék azok az emberek, akiknek önképükhöz (melyhez napjainkban már az is hozzátartozik, milyen néven hozunk létre postafiókot) hozzá tartozik Adolf Hitler? Miféle tevékenységekhez van szüksége valakiknek az ő nevére? Nem kellemes azzal sem szembesülni, hogy a tévésztár Hitler percek alatt képes bármelyik állampolgárról bebizonyítani, hogy egy közúti közlekedési vétségért hajlandó lenne bárkit akár halálra is ítélni. S ugyanúgy inkább feszengésre ad okot, mint nevetgélésre, ahogyan Hitler egy afféle helyszíni riport során ugyancsak percek alatt elintézi az NPD-t, az "utódpártot", az ostoba szalonnácijaival, akik csak az agyonkoptatott demagóg szlogenek hangoztatásáig képesek eljutni. A regény világában az emberek ezt csak a showman egyik újabb zseniális húzásának tartják, ráadásul Hitler ettől a tettétől jófej lesz a nézők szemében, még díjat is kap újszerű humoráért, miközben olvasóként beláthatjuk, nem a "demokratikus fajvédőktől" kellene félnie a társadalomnak, hanem éppen az őket könnyűszerrel lealázótól, aki mindvégig komolyan gondolja, hogy az ő irányítása alatt a terror nem holmi egy alkalomra méretezett, álarc mögé rejtőzködve véghezvitt kis csihipuhi lenne, hanem a mindennapokat alapvetően meghatározó, nyíltan vállalt politikai gyakorlat.

Timur Vermes regényében azonban mintha senki nem látná a fától az erdőt, vagy másként fogalmazva: senki nem a lényegi dolgokkal foglalkozik, mindenki leragad a látszatmegoldásoknál. A műsorigazgató kijelenti, minden bátran mehet a programba, de a zsidótéma nem vicces. Hitler bólogat, valóban, az szerinte sem az. A két kijelentés között azonban kényelmetlen feszültség jön létre. Hisz attól még, hogy folyton hangoztatjuk, mi morálisan elfogadható és mi nem, a probléma nem szűnik meg (vö. még: a drog rossz), sőt inkább csak elkopik, elértéktelenedik minden ilyen és ehhez hasonló erkölcsi imperatívusz. Ugyancsak látszatmegoldásként értelmezhető, mikor a Bild című bulvárlapnál elkezdenek nyomozni az után, hogy ki ez a fazon, aki Hitlernek adja ki magát, de csak addig jutnak, hogy egyszer lefotózzák a férfit a stúdióból kifelé jövet a titkárnőjével, és végül a fiatal nővel szemben hajtanak végre karaktergyilkosságot. A viszontválasz sem kevésbé álmegoldás: fotó készül arról, hogy a lap újságírója fizeti interjúkészítéskor a kávét Hitlernek, megszületik a hangzatos szalagcím: a Bild pénzeli Hitlert, és ezzel az ügy le is van zárva.

Maga a regény is látszatmegoldások sokaságával zárul. A fináléban olvashatjuk, ahogy Hitler idegesítő tévés celebeket éget le, de ahogy ő maga is áldozattá válik, ugyanakkor eközben barátokra, tulajdonképpen családra tesz szert. Pártok küzdenek érte, induljon az ő színeikben, egy könyvkiadó szerződést ajánl neki, és így tovább. De vajon bárki is belegondolt abba, hogy tulajdonképpen miről is hadovál ez az egyszer csak a semmiből felbukkant férfi? Feltűnt, hogy mondanivalóját tekintve mindvégig következetes maradt, és hű ahhoz a célkitűzéséhez, hogy hatalomra jut? És észrevette-e bárki is, hogy mindenki továbbra is lelkesen asszisztál e terve végrehajtásához?