Jacques Offenbach nagyszabású operájának szövegkönyvét Ernst Theodor Amadeus Hoffmann három elbeszélése – Homokember, Mese az elveszett tükörképről és a Krespel tanácsos – alapján Jules Barbier írta. Romantikus, groteszk, ugyanakkor humoros a szegedi előadás, amelyben Hoffmann, a költő, az ihletet és a szerelem ábrándját hajszolja a megtestesült ős-gonosz állandó jelenlétében és az óvó-segítő barát, Miklós támogatásával. Ő nemcsak a költőre vigyázó barát, társ, hanem a művészet elvont, allegorikus letéteményese is.

E férfinek öltözött múzsa szerepét a fiatal mezzoszoprán Kálnay Zsófia kapta. Kálnay nadrágszerepben is lágyan, érzelmesen éneklő kecses nő, aki feltétel nélkül támogatja Hoffmann művészi kiteljesedését, még akkor is, ha ennek a bátorításnak, biztatásnak a költő sorozatosan ellenáll újabb szerelmi kalandok vagy kocsmában töltött éjszakák kedvéért.

László Boldizsár alakítja Hoffmannt, a menthetetlenül szerelmes költőt, aki alkotói válságban és alkoholizmusban szenved. László Boldizsár a költő gyengeségeit érzékletesen elénk tárja: a nagyivó dacos önkívületét, búskomorságát, a meggondolatlan szerelemhajszolását, ájulásig részegedését, elvesztett alkotókészségét, de a mindezen felülemelkedő önfeledt, vidám hangulatot teremtő társasági ember központi figuráját is.
 

Hoffmann elkalandozik áriája alatt, (melyet szellemes, a Kleinzack törpét imitáló mozgással ad elő), és az előző szerelmeit egy személyben megtestesítő Stellára terelődnek gondolatai. Így bontakozik ki a könnyed mulatásból a könnyelmű csábítások története. A hódítások és csalódások köré szerveződő operában Hoffmann személyiségének két ellentétes pólusát megtestesítő múzsájával és Lindorffal járja végig a meghatározó stációkat; három helyszínen elevenedik meg élete három mesés-romantikus szerelmi élménye. E történetek során,  más-más alakban, de újra és újra ugyanaz a fekete ruhás férfi lép a színre: Lindorfot, Coppéliust, Dappertuttót és Miracle doktort egyazon bariton énekes, Kelemen Zoltán játssza. Hiszen Hoffmann életének árnya egyetlen alak, aki mindig új szerepben tűnik fel, hogy ördögi mivoltának mindig újabb részvéttelen aljasságával lépjen közbe, akár élet-halál kérdésekben is.

Kelemen már mélyről jövő kárörvendő nevetéséért is testhezálló szerepet kapott volna, de az operaénekes kvalitásai messze túlhaladnak ezen. Erős, kiművelt baritonhangjával betölti a teret, lassan, megfontoltan jár, gyakran csak tétlenségében tartja szemmel az eseményeket. Hátborzongató jelenség, ahogy azt a szerep megkívánja.

Elsőként egy bábu, Olympia életre keltésében és férjhez adásában segédkezik. Ebben a jelenetben az előadás eléri komikus csúcspontját, Szemere Zita Olympiájának köszönhetően. A megtestesült utópia egy feltaláló teremtménye, aki a látványosan elhibázott, mozgáshibás és szakállas nők, túlméretezett végtagú férfiak mellett maga az eszmény, és akit Spalanzani, a fizikus (Andrejcsik István) szerelemre teremtett. Az ebben rejlő mechanikus erotika minden komikus lehetőségét kiaknázza az énekesnő, méghozzá méltán híres, rendkívüli koloratúr-áriája alatt. Hoffmann még akkor is kitart Olympia mellett, amikor már teljesen nyilvánvaló, hogy csak egy meghibásodott szerkezetért rajong.

A második hölgyet, a költőt viszontszerető Antóniát Kónya Krisztina alakítja. Előadásában Antónia szoprán áriája fájdalmasan melodikus, illeszkedik a komorra hangolt színbe, hiszen a született tehetség, tüdőbeteg édesanyja tragédiáját megismételve halálba énekli magát. Antonia színrelépésekor a tört fehér és a bézs árnyalatai dominálnak (az Olympia-rész kékje után), Molnár Zsuzsa minimál-díszlete függönyökkel és fényekkel összpontosította a figyelmet a szereplőkre. Hangulatkeltéshez ideális elgondolás, amely a színterek és események jellegét domborítják ki, nem a kötött térbeliségre, hanem a benyomáskeltésre fókuszálva. Így az Olympia-jelenet végig rideg kék marad, a fizikus természetidegen, torz, világát jelezve.

A kurtizán, Giulietta (Vajda Júlia) csábításakor a vörös-fekete szín végig sejtelmesen sötét, pokoli és érzéki, ahol kéjelgő testek között a rossz szellem ismételten hatalmába keríti az esendő Hoffmannt.

Ez az utolsó történet, amellyel a Stella iránti háromszorosan megindokolt vonzalmát adja elő a részegedő barátoknak – hiszen mindhármójukat megtestesülni látja a színésznőben – és amelynek végére érve, Hoffmann már öntudatlan állapotban roskadozik a kocsmában.

Mivel az eredeti darab befejezetlenül maradt, sokféle verzió terjedt el, ebben a koncepcióban Stella, az ünnepelt színésznő Lindorf oldalán távozott. A rendező következetességének köszönhetően ez a végkifejlet nem lesz a költő jóvátehetetlen kudarca, hiszen egy rideg, fölényes nőt veszít el, aki távolról végigméri őt, majd szótlanul hátat fordít neki. A kifejezetten erős szegedi operatagozat szépen lekerekített darabot adott elő, amelyben az öntörvényű, felelőtlen költő is elnyerheti a Múzsa, a most nővé változó Miklós csókját, hogy visszataláljon alkotó, teremtő énjéhez.

 
Jacques Offenbach: Hoffmann meséi
 

opera három felvonásban, két részben, magyar nyelven

Szövegkönyv: Jules Barbier
Fordította: Szinetár Miklós
 
Hoffmann, költő: László Boldizsár
Miklós, a barátja: Kálnay Zsófia
Olympia: Szemere Zita
Giulietta: Vajda Júlia
Antonia: Kónya Krisztina
Andres, Cochenille, Pitichinaccio, Ferenc: Szerekován János
Lindorf, Coppelius, Dapertutto, Miracle: Kelemen Zoltán
Nathanael, Spalanzani: Andrejcsik István
Hermann, Schlemil: Cseh Antal
Luther, Crespel: Kiss András
Antonia anyja: Szonda Éva

Díszlettervező: Molnár Zsuzsa
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Koreográfus: Juronics Tamás
Konzultáns: Almási-Tóth András
Karigazgató: Kovács Kornélia
Súgó: Zsoldos Anikó
Ügyelő, asszisztens: Kürtös Petra
Zenei asszisztensek: Rákai András, Zalánki Rita
Rendezőasszisztens: Toronykőy Attila

Közreműködők a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara
 
Vezényel:  Pál Tamás
 
Rendező:  Juronics Tamás
 
Bemutató: 2014. április 11.
Szegedi Nemzeti Színház

Fotó: Szegedi Nemzeti Színház, Veréb Simon