Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten, azaz kb. “Véridióták") a Moland-Skarsgård páros (Abszolút nulla fok, Aberdeen) előző, annak idején szintén a Berlinalén versenyzett és a hazai mozikban is bemutatott mozija, a Hajszál híján úriember spritituális előzményfilmjeként is tételezhető. Korábbi munkájukban Skarsgård börtönből szabadul, miután 12 évet hűsölt azért, mert megölte felesége szeretőjét, büntetése lejárta után pedig régi gengszter-kapcsolatait kihasználva forral bosszút a tanú ellen, aki börtönbe juttatta, miközben elhidegült fiával is megpróbálja rendezni kapcsolatát. Új filmjükben a színész ismét  munkásembert alakít, de itt kétes múltú autószerelő helyett köztiszteletnek örvendő útkarbantartó, aki éppen lokálpatrióta érdemeit elismerő díjat vesz át az örök hó borította sarkköri norvég falu polgáraitól, amikor fiát holtan találják. A rendőrség drog-túladagolást állapít meg, az apa azonban magánnyomozásba kezd. Kideríti, hogy fiát a helyi drogkereskedők tették el láb alól. Vérbosszút indít ellenük, egyesével számol le a szervezet embereivel (bár egy kevés segítséget kap kiugrott gengszter testvérétől), mire a xenofób bűnfőnök azt hiszi, a rivális szerbek keze van katonái rejtélyes eltűnésében, és maffiaháborút robbant ki.

A Hajszál híján úriember példaértékű dramedy, Az eltűnés sorrendjében hasonló premisszára épül, de kevesebb benne a drámaiság. Ahogy a színész és a direktor előző munkája, e film is boncolgatja a bűndrámák bevett témáit, amilyen a második esély, a megbocsátás és a megváltás, de mindezt ezúttal felülírja a bosszú- és gengszterfilm, a bűnthriller és a fekete komédia műfaja. (Az alkotók legszebb ötlete az volt, hogy ötvözik a “comedy of errors" (tévedésekre, hibákra épülő vígjáték) műfaját a bosszúfilmmel.) A hajszál híján úriember művészfilmes érzékenységű darab, humora szokatlan, változatos, a néző elvárásainak ellenszegülő, elliptikus hangvételére épül. Az eltűnés sorrendjében komikuma hasonló, de szélsőségesebb és abszurdabb, művészi dráma helyett pedig ezúttal gátlástalan, profán tömegfilmet kapunk, ami premisszája alapján példaértékű B-film is lehetne. Ahogy a magyar cím is jelzi, a film meghatározott és következetesen betartott narratív menetrendre épül: az “eltűnésük sorrendjében" ismerjük meg a karaktereket, a sokszereplős, meglepően nagy halálozási aránnyal kecsegtető mozit morbidan komikus erőszakjelenetek viszik előre, azaz futószalagon kapjuk a szórakoztató kivégzéseket, mint valami B-kategóriás horrorban vagy akciófilmben.

Mindezt ugyanakkor a Hajszál híján úriember visszafogott, száraz humora ellenpontozza: minden haláleset után fekete alapon fehér betűs inzert villan fel, rajta az elhunyt nevével, gengszter-becenevével és egy kereszttel (egy ízben Dávid-csillaggal), és a rendező idővel az ebben a struktúrában lévő humor-potenciált is egyre kreatívabban használja ki. Moland humora pontosan olyan minimalista és szolid, amit egy (alacsony népsűrűségű, örökös téli depresszióban szenvedő, békés, gazdag és progresszív) skandináv ország filmesétől elvárnánk, noha Az eltűnés sorrendjében alkalmával meglepően messzire kalandozik a Hajszál híján úriember finom humoresztétikájától, ezzel is ellene menve a néző elvárásainak.

E mozi akár a gengszterfilmek modern paródiájaként is értelmezhető. Már a Hajszál híján úriember antagonistája is egy idegengyűlölő, hanyatló bandavezér volt, akit sírba vittek komoly intellektuális hihívásokkal küszködő katonái. A fősodor gengszterfilmjeiben a bandatagok általában vágyteljesítő eszképizmussal ábrázolt, misztikus, egyszerre félelmetes és vonzó, intellektuálisan és fizikailag egyaránt felsőbbrendű figurák, Az eltűnés sorrendjében maffiózói ezzel szemben földhözragadt, kriminálisan ostoba piti bűnözők, akiket legrosszabb pillanataikban látunk: idétlen, vagánykodó beceneveik vannak, ahol lehet, tévednek, és be nem áll a szájuk (márpedig sok beszédnek sok az alja). A bűnözők, gengszterek realista, de azon belül vígjátéki ábrázolása Tarantino óta nem újdonság, de a norvégoknak kimondottan jól áll: Az eltűnés sorrendjében komikumából a szatirikus társadalomkritika és kultúraközi humor sem hiányzik.

A filmben óriási szakadék tátong vidéki és városi norvég polgár tudatossága között, bár közös bennük, hogy ütődött különcök, és noha megpróbálnak befogadónak tűnni, valójában nem szívlelik az idegeneket (Skarsgård karaktere – ahogy maga a színész is – svéd). A norvég maffiavezér rasszista, szexista gengszter, aki viszont civilizált, entellektuel mintapolgárként tetszeleg, például modern képzőművészettel zsúfolja tele lakását. A szerbek számára a jóléti Norvégia kész paradicsom (a börtöneivel együtt). A televízióban sugárzott természetfilmből tudjuk meg, hogy az emberiség maga mögött hagyta állati múltját – mindezt egy brutális erőszakfilmben látjuk, egyenesen Breivik hazájából. Noha eszünkbe juttathatja a Point Blank és az Erőszakik című filmeket is, na meg az összes önbíráskodós bosszúmozit, Az eltűnés sorrendjében mégis közelebb áll norvég rokonaihoz, amilyen a Nesbø-féle  Fejvadászok vagy a Jackpot. A Hajszál híján úriemberhez hasonlóan e film is komor drámaként kezdődik, de a játékidő múlásával egyre őrültebb komédiába megy át, az utolsó jelenettel az alkotók már azt nyilvánítják ki, hogy sosem akartak többet a norvég Fargónál.

Az eltűnés sorrendjében
(Kraftidioten / In Order of Disappearance)
színes, feliratos, norvég-svéd-dán fekete komédia, 116 perc, 2013
Rendező: Hans Petter Moland
Forgatókönyvíró: Kim Fupz Aakeson
Zeneszerző: Brian Batz, Kaspar Kaae, Kare Vestrheim
Operatőr: Philip Ogaard
Producer: Finn Gjerdrum, Stein B. Kvae
Vágó: Jens Christian Fodstad
Szereplők: Stellan Skarsgard (Nils), Bruno Ganz (Papa), Kristofer Hivju (Strike)
Jakob Oftebro (Aron Horowitz)
Bemutató dátuma: 2014. május 8.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.