PRAE.HU: Mi számodra a költészet? A képzőművészet egyik ága?

Öt éves voltam, amikor édesapám megtanította nekem zongorán az Animalstől A felkelő nap házát. Szerintem a költészethez való viszonyom ezzel az alapélménnyel kezdett el formálódni. Aztán 7-8 éves lehettem, amikor – "véletlenül", nem is emlékszem már, hogy milyen körülmények között – először láttam Lynch Elefántemberét. Nem fogtam fel, de pontosan éreztem mindent. Ahogy a képek eggyé válnak a szereplők jelenlétével. Az élet, a halál, a fájdalom, a szerelem, az emberi kegyetlenség és érzékenység olyan dimenziói tárultak elém, amiket nem értettem, nem érthettem meg annyi idősen, de azt hiszem pontosan tudtam, hogy ami történik a filmben, illetve a film és köztem, az valami nagyon fontos.

Az irodalom először 17 évesen került a produktív érdeklődésem homlokterébe. Akkoriban a prózai szöveg nem állt túl közel hozzám. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a tanulmányaim és a határozottan jó irányba induló sportolói pályafutásom mellett nem jutott időm terjedelmesebb szépírások olvasására-írására. A másik pedig, hogy azt a rengeteg kamaszkori dühöt, indulatot és világmegváltó elképzelést olyan módon akartam megjeleníteni, amely viszonylag röviden és nagy erővel világít rá az (ellen)érzéseimre. Persze mindez akkor még nem volt tudatos, ám arra korán ráéreztem, hogy az ún. prózai és az ún. lírai szöveg között van valami különbség. Ezzel együtt nem tartom szerencsésnek, ha az irodalom ki akarja sajátítani magának a költészet fogalmát. Ott vannak például Debussy hangképei, azok a vastag összhangzatok, azok a kíméletlenül a legmélyebb regisztereinkre tapintó akkordfűzések, vagy Tarkovszkij filmjei, mind egy külön lírai életmű – hogy csak két számomra klasszikus költőt említsek. Az ilyen és ezekhez hasonló alkotások jelentik számomra a legelemibb költészetet.
Amikor írok, a zene és a kép forrását akarom a nyelv eszközeivel belecsempészni a szövegbe. Elképzelésem szerint az esszenciális költészet, miközben az alkotó ember személyes élettapasztalásából ered, túl is mutat azon, talán a létezés felé, tehát valami univerzálisabbhoz, mint az egyén élethelyzetei és életkörülményei. A létezést én jelen pillanatban nem tudnám a lineáris időben vagy azzal leírni. Ezen a ponton tehát világos, hogy a történetmondó, a történetmesélő, az elbeszélő módszer számomra (már) nem alkalmas a jelenlét-ábrázolásra – a létérzékelésre, ami számomra a költészet. Az pedig, hogy az életre ítélt ember számára miért (lehet) fontos a létérzékelés, már egy másik, ám nagyon fontos kérdés.
PRAE.HU: És a logo-mandala? A költészet képzőművészeti megnyilvánulása?

A logo-mandala fantasztikus. A perspektívaváltás műfaja. A perspektívaváltásé, amire a kritikus élethelyzetekben baromi nagy szükségünk van ahhoz, hogy ne bántsuk egymást, hogy  megértsük egymást, hogy képesek legyünk együttműködni, vagy legalább megtanuljuk elfogadni egymást. A logo-mandala eddigi tapasztalataim szerint a költészet legizgalmasabb és legtoleránsabb megnyilvánulása a látható nyelvben. Többféle olvasási lehetőséget biztosít, nem diktálja a jelentést, hanem lehetőséget ad a szabad, alkotó jellegű befogadásra.

PRAE.HU: Mióta kísérletezel a kArton Galériában is megtekinthető Metanoia Park című kiállítás formációival?

Ennek a kérdésnek alapvetően két része van: A gondolatkísérletek már 2008-ban elkezdődtek, amikor elkezdtem továbbgondolni a "Papp Tibor-i" logo-mandalát. Ezeknek a kísérleteknek azóta a legkülönfélébb formátumú eredményei születtek már meg. A Metanoia Park viszont egy közös kísérlet eredménye, egy szerzőpáros munkája. Ez nagyon fontos, mert a technika piszok gyorsan fejlődik, a szakterületek pedig egyre inkább specializálódnak. Ezért könnyen előfordulhat, hogy egy intermediális alapállású szerzőnek mondjuk egy társművész vagy egy alkalmazott művész segítségére van szüksége ahhoz, hogy korszerűen jelenítse meg az ötletét. Viszont az én értékrendem szerint ezeket a művészeket nem lehet egyszerűen egy apró betűs részben letudni. Ezzel egyfelől a szakterületük értékét devalválnánk, másfelől pedig nélkülük egész egyszerűen nem válna az adott mű azzá, amit az ötletgazda megálmodott.

A LITOS műhelyben – amit Hajas Katinka szobrászművész barátommal alapítottunk – például ez fordítva működik, mint a Metanoia Park esetén. Ott Katinka hozza az ötletek zömét, de szüksége van egy hasonló gondolkodású szövegíróra – ez vagyok én –, aki megmozdítja a fejében körvonalazódó műtárgyakat, használati tárgyakat, installációkat stb. Beát (Pántya Bea vizuális művész) kb. két évvel ezelőtt szólítottam meg, mert egy olyan alkotót kerestem, aki magas szinten jár a vizuális ötletek megvalósításában, illetve aki hozzám hasonlóan nyitottan, széles spektrumon gondolkodik az alkotás folyamatáról és a műalkotás funkciójáról. Kísérletező művészt kerestem, aki tűpontos kérdéseket képes feltenni, és alárendeli magát annak, amivel foglalkozik.
PRAE.HU: Honnan jött a kiállítás ötlete?

Nyilvánvaló volt, hogy ha az együttműködésnek vállalható eredményei lesznek, akkor azoknak tér kell majd és a legkülönfélébb szöveghordozó felületek/eszközök. Ezért kezdtünk el kiállítás-koncepcióban is gondolkodni.

PRAE.HU: Régebben szabad verseket írtál, amik Kassák Lajos líráját gondolták újra. 150º című, a Palatinus Kiadónál megjelent első versesköteted szövegei is errefelé mutatnak. Azóta teljesen elhagytad ezt a típusú versbeszédet?

Engem Kassák tanított meg írni. Amit az ő lírájából megtanultam, azt nagyon remélem, hogy soha nem fogom "elhagyni". Manapság is dolgoznak az alkotásaimban olyan értékek – például a szigorúság és az alkotófegyelem –, ami már a 150°-ot is jellemzi véleményem szerint. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Kassáktól tanultak folyamatos metamorfózison mennek át. Mivel a szövegköltészetről sem kizárólag irodalmi kontextusban gondolkodom, nem hiszem, hogy ezeknek a lírai metamorfózisoknak a Gutenberg-galaxis törvényei, szokásai vagy eszközfeltételei határt szabhatnának.
PRAE.HU: A verseskötetedről alig jelent meg kritika, amit én inkább a terjesztés hiányának és a te szerénységednek, visszafogottságodnak tulajdonítok. Az irodalmi életben sem igen vagy jelen. Miért? Ellenkezik az elveiddel a nyomulás-tülekedés? Milyen elvek ezek, honnan fakadnak?

Bizonyára te is ismered a mondást: az elv olyan, mint a fing, az ember tartja egy darabig, aztán úgyis elengedi. Szóval nem koncepció az sem, amikor jelen vagyok, s az sem, amikor nem. Szerintem ez (is) alkati kérdés. Annak pedig, hogy a 150° eddig különösebb kritika nélkül maradt, én három alapvető okát látom. Az egyik az, amit Keresztesi Jóska lényeglátóan meg is fogalmazott a kötet ajánlásában, tehát hogy a mai magyar lírai köznyelv számára a kassáki hagyomány jobbára pályaszéli tradíció. Szerintem egyébként méltatlanul az. A második, hogy ez az ún. irodalmi élet, az irodalmi szubkultúra elég belterjes és fővárosközpontú. A kötet megjelenésekor még Egerben éltem, számomra a költői jelenlét azt jelentette, hogy írok és publikálok. Büszke vagyok arra, hogy a Palatinus Kiadóhoz először a szövegeim jutottak el, nem pedig én, de arra hamar rá kellett jönnöm, hogy a recepcióhoz már nem elég megjelenni egy jó vagy rossz, ráadásul lírai hangfekvésű könyvvel... A harmadik ok pedig, hogy sokak szerint nehéz eset vagyok. Szerintem csupán arról van szó, hogy mindig hallgatok a megérzéseimre, és a szakmai előrelépésnél sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy becsületes munkát végezzek, és e mögött a munka mögött követhetően és hitelesen álljak. Szigorú vagyok, de nem várok el annál többet a környezetemtől, mint amire én magam képes vagyok. A szeretet és az elfogadás két nehéz és szigorú műfaj, ha nem vagy képmutató és ismered valamennyire az ember természetét. Figyelmes és érzékeny embernek tartom magam, nem beszélek mellé, emiatt pedig a képmutatók előbb vagy utóbb lekopnak rólam, vagy el sem jutnak hozzám. Gondolom, nem kell bővebben ecsetelnem, hogy mindez szakmai szempontból nem éppen előny...

PRAE.HU: Miskolcon születtél, Kazincbarcikán nőttél fel, majd közel tíz éven át Egerben éltél. Néhány éve Budapesten laksz. Hogy érzed magad? Milyennek látod a fővárost?

"Vidékiként" gyűlöltem és rettegtem tőle. Emiatt pedig csak idő kérdése volt, hogy mikor "megyek neki". Hiszem, hogy az embernek ott van feladata, ahol fél, ahol kényelmetlenül érzi magát. Én négy éve élek Budapesten. Ez idő alatt laktam a rózsadombon és voltam hajléktalan is. Lenyűgöz a sokszínűsége, elborzaszt a felületessége, szórakoztat az együgyűsége és erősít az a temérdek kihívás, amit naponta elém rak.
PRAE.HU: Hogy állnak a már rég megírt mesekönyveid?

Állnak. Nem értem azokat a kiadókat, amelyek szép szóval ráteszik a kezüket egy kéziratra, aztán elfelejtik azt. Tapasztalatból mondom, hogy egy becsületes és lojális szerző ezt nagyon megszívhatja, hiszen évekre leparkolhat így a munkája. Azt hiszem ez is egy "süllyesztő-jelenség".

PRAE.HU: A Budapesten megtartott Metanoia Park kiállítás és tárlatvezetés szép számú közönséget, érdeklődőt könyvelhetett el. Tervezitek továbbvinni? Milyen állomásai lesznek még várhatóan?

Igen, szeretnénk megmutatni ezt az alkotói és befogadói perspektívát máshol is. A kiállítás egyik legpozitívabb következtetése-tanulsága az, hogy az irodalmi metamorfózisoknak igen komoly látens (és nem is annyira látens) "szurkolótábora" van. Vannak elképzeléseink a további helyszíneket illetően, ezekre a helyekre egy elegáns, visszafogott portfólióval fogunk jelentkezni. Tisztában vagyunk vele, hogy amit csináltunk, az emberek számára egyelőre ismeretlen – legalábbis idehaza –, így óvatosan kezelik. Az anyag utaztatását egyfajta misszióként, beavatásként fogjuk fel, ahol a beavatottnak kell eldöntenie, hogy készen áll-e a be- és elfogadásra.
PRAE.HU: Külföldön ezek már bejáratott dolgok? Itthon le vagyunk maradva?

Ebon Heath vizuális költészete jut eszembe. Hát hol vagyunk mi ettől? Csak ismételni tudnám magam. Külföldi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy nem jó értelemben vagyunk lassúak, a toleranciánkban, a bizalmunkban pedig valami megbicsaklott, ha egyáltalán volt ez valaha másként. Ennek nyilván szociometriai és történelmi gyökerei is vannak, de vajon meddig lehet erre hivatkozni? Nem egyéniségeket nevelünk. Nem örülünk, ha valaki karakteres köztünk, inkább azt mondjuk, hogy kilóg a sorból, és bántjuk vagy ignoráljuk. Nem tudom, melyik a rosszabb. Ezzel szorosan összefügg, hogy amíg mi itt művészetről, szárnyalásról meg szabadságról beszélgetünk, addig a szakma – tisztelet a kevés kivételnek – és/vagy a támogatási rendszer politikai, felebaráti, piaci vagy népszerűségi, tehát bulvár szempontok alapján határoz meg művészsorsokat és így – ami ennél is fontosabb – adott esetben műalkotások megszületését befolyásoló döntéseket.

PRAE.HU: Szeretnétek albumban megjelentetni a munkáitokat?

Igen, felmerült egy katalógus megjelentetésének a gondolata is.

PRAE.HU: Mesélted, hogy több lap elzárkózott a különös formájú, tördelésű verseidtől. Szerinted túl konzervatív a hazai irodalmi lapok nagy része?

Igen. De nem mindig egy tudatosan konzervatív alapállásba ütköznek a szövegeim. Ami egyébiránt elfogadható számomra, hiszen ha valaki tudatosan és transzparens módon vállalja az értékrendjét és az ízlésítéletét, az legalábbis korrekt. Például Várady Szabolcs a Holmitól messze a legegyenesebb és legelegánsabb kosárosztóm. Egy kedves Ágai-képpel élve: én időnként átkopogok hozzá, hogy hangos a zene, ő meg mindig visszakopog, hogy hallotta, tudomásul vette, de a hangerő marad. Tökéletes diplomácia. Azonban az már bosszantó és szerintem a szakma fejlődésének szempontjából sem kimondottan egészséges, amikor nem kimondottan konzervatív fórumokon a "fejlődő hajlandóság" hiányával, a restséggel, illetve egy kvázi komfortzóna elhagyásával járó kockázat nem kívánásával találom szembe magam – hogy csak néhány fejezetcímet említsek a "lustaság és délibáb-egzisztenciák könyvéből".