Az ALIBI az irodalmi élet egyik üde színfoltja, a magam részéről különösen izgalmasnak tartom ezt az antológiát, nemcsak azért, mert minden külső körülmény ellenére kitartóan igyekszik fennmaradni és időről-időre újra megjelenni, hanem mert mentes mindenféle elitizmustól, kultúra-sznobizmustól. Könnyedség, felszabadultság, felhőtlenség - talán ezzel a három jelzővel lehet jól jellemezni ezt az antológiát. Egy olyan műhelyről van szó, ahol a különböző művészeti és tudományágak képviselői találkozhatnak egymással, párbeszédre léphetnek, egy hídról, ami összeköti a művészetet a tudománnyal, ami átjárást biztosít a magas kultúra és a népszerű művészet között. Az ALIBI tiszteli a különbözőséget, a változatosság mellett teszi le a voksát, olyan, mint egy svédasztal, amiből ízlésünktől és hangulatunktól függően kedvünkre válogathatunk.

Az ezerszínűséget azonban a tematika mindig összefogja, közös nevezőre hozza: a mostani számban az álom kapcsán oszthatták meg a felkért szerzők gondolataikat, asszociációjukat. Persze nyilván még ez a tárgykör is meglehetősen sok szabadságot adott a szerzőknek, hiszen - ahogy Márton László bevezetőjében ki is emelte - az álom kézzelfogható, gyakorlati értelme mellett ott van egy szimbolikus tartalom is, az értelmezés szabadsága tehát adott. Beszélgetőpartnerei pedig ezt lehetőség szerint ki is használták: Verebics Kati elárulta, hogy ő maga állandóan álomvilágban él, ezért bármelyik képét kiválaszthatta volna e kiadvány számára. Háy János igyekezett a feladatot a saját képére formálni, írt valamit, majd addig alakított rajta, amíg beilleszthetővé vált a kötetbe, Szabó T. Anna filmszerű, régi álmaiból válogatott, azokat dolgozta meg az antológiába, Csányi Vilmos pedig egy álomkép megrajzolásával rávilágított arra, hogy az alvás közben jelentkező képek teljesen ellentmondanak a valóság törvényeinek, ám azokat álmunkban természetesnek vesszük.

A beszélgetés ezt követően kicsit eltávolodik a kötettől, Márton Umberto Eco gondolatmenete szerint haladva - “az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom" - folytatja a kérdéseket, a meghívottak pedig megosztják alkotómódszereik bizonyos részleteit. Szabó T. Anna elmondja, hogy ő leginkább a rémálmait  használja fel, “az ember használja a szomorúságait", sőt mivel a versírás nehéz folyamat, ezért sokszor van, hogy "belealszik", hogy lássa, merre kell haladnia a szöveggel. Vele előfordul, hogy a félálomban meglátott elemek beépülnek a költeményeibe. Háy Jánosnál azonban ez épp ellentétesen működik: ő egyáltalán nem használja az álmait az írásaiban, azokkal nem tud mit kezdeni, majd hozzáteszi, hogy számára az alkotáshoz nagyfokú elevenség szükségeltetik, ugyanakkor az álmodozásnak is fontos szerepe van, hiszen a kreativitás csak egy másfajta tudatállapotban tud maximálisan kibontakozni.

Márton a beszélgetés alatt igyekszik mindenkihez személyre szabott kérdéseket is intézni, aminek köszönhetően Csányi Vilmostól megtudjuk, hogy a kutyák is álmodnak, illetve azt is, hogy egyszer álmában jött rá arra, hogy Jeromos és Janka kutyái miért nem hasonlítanak egymásra annak ellenére, hogy közös szülőktől származnak. Azonban az etológus még e felfedezése ellenére is úgy látja, az ébrenlét sokkal konstruáltabb, Háyhoz hasonlóan ez az időszak számára az, ami termékeny. Kiderül az is, hogy Verebics sokszor festi meg vágyképeit, ő maga ébren álmodik, de megtudjuk tőle azt is, hogy Caravaggio művészetét nagyon kedveli, végül mesél arról, hogy a tondó formát is különös szeretettel használja, mert a kör nem zárja őt keretek közé.

Az Aranymúzeum teaházában zajló beszélgetés éppen olyan sokszínűre sikeredett, mint amilyen az ALIBI kötet maga: szóba kerültek ugyan az álmok, ám a beszélgetőpartnerek e fő témához csak laza szövedékkel kapcsolódtak, miközben előszeretettel osztották meg egy-egy álmukat vagy beszéltek az alkotási folyamat milyenségéről.

ALIBI kötetbemutató az Aranymúzeumban, 2014. 04. 25.