"Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan va­lami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek. Nem titok, mióta az eszemet tudom, áll a levegő körü­löttem, mégis lefogadom, hogy záros határidőn belül tót­ágast áll velem a világ. Ne kérdezd, hogy az jó lesz vagy rossz, gőzöm sincs. Egy biztos: per pillanat ultraszar a helyzet. A napokban már csak olvastam. Egész éjjel, meg­állás és evés nélkül, csak brunyálni jártam az udvarra; ez már – ha élne még – Coolbirth nagyinak is betenne; ki­csapna az utcára, vagy kipingálná magát és lerángatna a Destinationbe, hogy inkább dobjunk be két felest."
              
A titokzatos álnévbe burkolózó íróra 2008-ban lettek figyelmesek az olvasók, amikor a Magvetőnél megjelent első kötete Kék angyal címen. Az egyedi hangvételű novellák változatos témákat érintenek, és a mű vége felé már-már körvonalazódni látszik egy regény alapötlete. Erre a bizonyos regényre hat évet kellett várni, ám idén végre megjelent a Jégvágó, szintén a Magvető Kiadó gondozásában. A nevét továbbra is gondosan titkoló szerzőről gyakorlatilag semmit nem lehet tudni (bár még interjúkat is ad) néhány, az arcát gondosan takaró képen és azon kívül, hogy valószínűleg nagyon szeret túrázni.
               
Annyi azonban bizonyos, hogy Centauri magyar származású író, aki Magyarországon él, regényét mégis ízig-vérig amerikai regényként emlegetik. A nagy elődökre gyakran hivatkozva (Salinger vagy Melville) tiszteleg, de egyúttal ki is figurázza az amerikai nagyregény műfaját – csakúgy, mint az első oldalaktól kezdve sokat emlegetett (1951-ben megjelent) Zabhegyező. Salinger a tinédzser Holden szemszögén keresztül mutatja be a felnőtté válás küzdelmét, a hatvanas évekre olyannyira jellemző elveszettséget és főként a lázadást. A szlenges, sok helyen trágár nyelvezete miatt is világhírűvé vált mű tehát a kiindulópontja, forrása Centauri könyvének, melyben az ifjú Dan Coolbirth meséli el családja szerteágazó és egyáltalán nem hétköznapi történetét, ősei őrült tetteit és szerencséjét, a nagyi ital- és kártyaszenvedélyét, nagy szerelmeket, miközben próbálja megfejteni saját életét, és valami értelmet keresni abban.
               
A napjainkban játszódó Jégvágót joggal mondhatjuk generációs, vagy akár családregénynek, hiszen Dan jelképezi egy egész nemzedék dühét és céltalan haragját, amely főleg a mindenre kiterjedő kritikájában jelenik meg. Bár kissé csapongva, de lassan összeáll a kép a családjáról, ami haragja egyik forrása, és arról, hogyan maradt teljesen egyedül, egyetlen penny és áram nélkül szülei házában, amit hamarosan elárvereznek a feje fölül. De ekkor, számára is érthetetlen módon, egy gyilkosság szakítja félbe a cselekményt, és a fiú road-movie-ba illően északra menekül, ahol Téa-val, egy misztikus és vad indiánlánnyal hozza össze a sors.

A szemtelen, sokszor humoros történet nyelvezete sok helyen durva és nyers, ahogy a világ is, melyben Dannek felnőtté, vagy inkább értelmes, céltudatos emberré kellene cseperednie. Az egyébként egészen érett fiú számára a fő kérdés az, hogyan képes erre egy olyan múlt és jelen tudatában, melyben bármikor, bármilyen szörnyűségek megtörténhetnek, mint például a lobotómia, a család elvesztése vagy 9/11. A címben található jégvágó is a lobotómiára ("emléktelenítés") utal (Dan nagyapján is elvégezték ezt az eljárást), és ezzel együtt rámutat arra, hogy mindig az előző generáció terheit kell cipelnünk, akik nem tudnak felelősséget vállalni a saját emlékeikért (sem). A regény egyik fő kérdése tehát az, hogyan kezdjünk el végre a múlt szorítása nélkül élni, és hogyan tanuljunk meg saját történetünk főhősévé válni. A másik nagy témakör a civilizáció és a természet viszonya, azaz hogyan változtatja meg, formálja át az ún. "civilizált lét" az ősi, természeti embert. Dan a városból kiszabadulva azonnal érzi a változást, a vadont pedig a szépséges fiatal lány, Téa képviseli.
               
A Jégvágóban az a remek, hogy – ugyan magyar a szerzője, és Amerikában játszódik –, a végére teljesen elrugaszkodik a magyar és az amerikai valóságtól egyaránt. Dan rátalál a természetre, ahol se idő, se emberi törvények nem léteznek, visszatér minden gyökeréhez, hogy itt találja meg saját, belső nyugalmát. A regény egyik erőssége kétségkívül a nagy kérdések boncolgatása és az ezekre adott válaszlehetőségek értelmezése; az egész mű gyakorlatilag egy filozofálássá érett nagymonológ. Ám ami Salingernek természetesen jött, Centaurinál némileg erőltetettnek hat. Kétszáz oldal átrágása után úgy éreztem, ennyi bőven elég volt, és a vontatottság érzése a maradék kétszázon csak fokozódott. Mintha egy idő után a rendkívül lazának ható mondatokat verítékezve szerkesztette volna meg a szerző. Könnyen lehet, hogy a könyvet "ízig-vérig amerikai regény"-nek kikiáltó ajánlók zavartak össze, de pont ettől a kettősségtől a regény nálam nem működött egészen. Azonban ha Dan "csak úgy, valakinek" el akarta mesélni a történetét, ez bőven sikerült neki, sőt. Aki kedveli Salingert, a Jégvágót is szeretni fogja.

"Hogyan kell? Hogyan kell félni, ha megnyílik a téli égbolt? Hogyan kell megnyugodni, ha bezárul? Hogyan lelkesedjek, csihadjak, búsuljak, szeressek, aggódjak, tervezzek, akarjak? Hogyan gondoljak magamra, hogy ne legyek mindentől és mindenkitől távol? Mit gondoljak magamról, hogy érezhessek? Mit érezzek, hogy gondolhassak is? Hogyan tudnék bármit érinteni és megérteni? Ha neked nem sikerült, ki mutatja meg?"