A hazai hírességek közül Ön nyilatkozik a legtöbbet. Az érdeklődés mindenképpen bíztató, hogy a különböző médiumok egy írót keresnek meg, nem pedig egy valóságsó-szereplőt.

Az esetek legalább felében nem íróként keresnek meg, hanem tévésként, vagy egyszerűen, mint mondja, hírességként. Ez egyébként nem zavar, örülök, ha az emberek szeretnek, bármi legyen is az ok vagy az indok. A sok interjú oka a múltbeli sok tevékenységem, filmdramaturg és filmíró, színpadi szerző, regényíró, könyvkiadó, színházvezető, satöbbi. Mára már többé-kevésbé visszahúzódtam az íróasztalom mögé, és tényleg főleg íróként keresnek meg. Ezt értékén kezelem. Én fölöslegesnek érzem a valóságsók leprázását addig, amíg még a leprázók is nézik őket.

Nemrég sikeres, és igen érdekes előadást tartott Hogyan legyünk jó riportalanyok? címmel. Ezek szerint Önt feltérképezni is balga szándékra vall?

Nehéz kérdés, mert ahány ember, annyiféle riportalany. Vannak mégis csoportok. Nekem soha nem volt még az a feladatom, hogy igazi riportot készítsek, én inkább portrékkal foglalkoztam. De tudom, hogy a legrosszabb az a riportalany-féle, akinek hivatali kötelessége, hogy nyilatkozzék. A legjobbak azok, akiknek épp semmi érdekük nem fűződik az interjúhoz, tehát nem akarnak reklámozni színielőadást, filmet, kombájnt, autót, satöbbi. Én ritkán tartozom közéjük, mert majdnem minden interjú-helyzetben a könyveimről szeretek beszélni. Ha nincs új könyvem a láthatárom, igyekszem kerülni a riportereket.

Szégyenként élte meg, amikor egy étterem bejáratánál Öntől kértek autogrammot, pedig Mario Vargas Llosa állt Ön mellett.

Természetesen. Jobb volna, ha a teljesítményt többre becsülnék az emberek, mint az ismertséget.

Többször nyilatkozta, hogy televízióellenes. A Lehetetlen sikerén Ön csodálkozott a legjobban. Véleménye szerint azért bizonyult a talkshow ennyire közkedveltnek, mert vezérelvére épült, amely szerint: „nem szabad az emberek ízlését lebecsülni.” Mennyire lehet ezt az elvet tartani, megalkuvás nélkül, a mai médiavilágban?

Teljes mértékben tarható elv ez, és szerintem nagyon megfelelő, de persze csak annak áll módjában eszerint élni, akinek nincs főnöke. Magyarán, megteheti, hogy sem egy nagyvállalat, sem az állam ne gyakoroljon rá nyomást. E kettő egyébként megdöbbentően hasonló nyomás a „nyomott” személy nézőpontjából.

Azt mondják, hogy csak indulatból lehet írni. Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy borotválkozás közben jönnek a legjobb ötletek, karakterre, sztorivezetésre vagy jellemfejlődésre vonatkozva. Arra akarok kilyukadni, hogy az ihlet működik-e, tényleg szükséges-e egy belső tűz?

Nézze, én elsősorban regényíró vagyok, annak is realista, aki az életből készít irodalmat. Az ilyen munkához kell ötlet, invenció, de ha lehorgonyoztam egy témánál, már inkább fontos a kitartás, az alaposság, a szerkesztőkészség, és persze, az írói hang. Merem kijelenteni, hogy a magamfajta prózaíró munkájában az úgynevezett ihletnek (bár még soha senki nem mondta meg, hogy mi az) nincs szerepe, vagy elenyésző. Én különben sem szeretek nagy hűhót csapni az „alkotási folyamat” körül. Magamat mesterembernek tartom, aki egyre jobban ismeri a szakmája fogásait, s ezért egyre bizonytalanabb benne, hogy mit és hogyan csináljon.

Miért van az, hogy korábbi sikerkönyve az Anya csak egy van után következő Apák könyve, stílusában látszólag különbözik, pedig nagyon is párja. Amíg az Anya csak egy van igen koncentráltan ábrázolt egy szűk tárgyi környezetet, egy humán világot, az Apák könyve egy közép-európai és a magyar história háromszáz esztendejének történelmi dimenziójában fest klasszikus családregényt. Mi a kapocs a kettő között, illetve mi az oka a stílusbeli különbségnek?

Úgy érzem, minden könyvem eléggé más szerkezettel és stílussal operál. Mindig ahhoz a gondolathoz keresek formát, amelyet el szeretnék juttatni az olvasókhoz. Az Apák könyve lényegében és képletesen valamennyi magyar apáról akart szólni, minthogy a saját apámról – fáradságos kutatás után is – túl keveset tudtam ahhoz, hogy egy hagyományos apa regényt írjak. Pedig én annak jobban örültem volna. Nem mondom, hogy az Apák könyve sikere kárpótolt, de azért bizonyos mértékben gyógyírt jelentett korán elvesztett és túl zárkózott apámért.

Úgy tudom, a regényei közül a Félnótát nem szereti, mert nem tartja irodalmi szövegnek.

Ez így túlzás. Épp csak túlságosan nyomott az akkori cenzurális környezet, és túl áttételesre, virágnyelvűre sikeredett a szöveg. Cenzúra és öncenzúra egymást erősítette. Soha nem engedtem, hogy újra kiadják. Tervezem, hogy írok majd egyszer a Félnóta mellé egy szöveget, A másik fele címmel, s egy kötetben megjelentetem őket.

Jelenleg is egy köteten dolgozik. Mit tudhatunk róla?

Már lényegében kész. Október elsején jelenik meg. A címe: Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?). A könyv a szerelemről, a házasságról, a válásról, a szexről, a féltékenységről és más szenvedélyekről szól. Mint a világirodalomban a regények többsége. Dr Mester János (a dr-t szereti pont nélkül írni) Goethe-kutató. Harmadik házassága válságba került. Átgondolja élete összes nőjét. Tizet engedélyeztem neki. Három feleség, hét egyéb. Az ő történetükön keresztül mutatom be Jánoska egész életét. Szóval, férfiszemmel a nők, ha szabad így leegyszerűsítenem. Nagyon izgatottan várom, hogyan „üt be”.

Vonnegut 8 pontban foglalta össze a sikerkönyv receptjét. Önnek is van ilyen útmutatása?

Én a biztos siker titkát nem ismerem. De a biztos bukásét igen: ha az ember úgy próbál írni (énekelni, rendezni, stb., – élni), ahogyan véleménye szerint a közönség elvárná. Egyrészt senki nem tudja, mit szeretnek a többiek. Másrészt csak akkor lehet jót írni, ha kizárólag a saját elvárásainkhoz igazodunk.

Talán kevesebben tudják, hogy egykor beatzenekarban is játszott. Mit jelent önnek a zene?

Ma már inkább a komolyzenéhez vonzódom. Mozart, Bach, Beethoven, Wagner… a lista nagyon hosszú. Irigylem a zenészeket. Remélem, a következő életemben zeneszerző vagy karmester lehetek.