A nyeretlen nyolcéves már majdnem tud magáról. Állok fekete dresszben az előszobánk tükre előtt, és tetszik, amit látok. A harmadik iskolaév elején járunk, már nem Edit néni az osztályfőnökünk, hanem Balogh Balázsné, az élénk-derűs hangú, fekete tincsű, bogárszemű, piros mosolyú Kati néni. Én akkorát nőttem a nyáron, hogy lehagytam Andikát, új ruhák kellettek, most próbálom az áruház-szagú tornaholmit. Még nyáribarna vagyok, kompakt kicsi test, tiszta, ép – ez utóbbinak különösen élesen a tudatában vagyok. Forgolódom, oldalról is, hátulról is igyekszem látni magam: úgy nézem, mint tőlem teljesen független valamit. Lenyűgöz az arányosság, a zárt forma. Nem gondolom, hogy szép vagyok, csak valami szépet látok a gyönge sötétarany fényben: csillagszem, csillogó haj, tökéletes piskóta alak. Örülök neki – olyan érzés, mint a vártnál nagyobb ajándékot kapni. Tetszik nekem ez az ajándék, izgatott örömmel értem meg, hogy az enyém.
 

Mari, 1964

Tisztaságom nem pusztán fizikai: egész lényemet áthatja. De már ismerkedem a kosszal. Nem a rendetlenségre gondolok, azt von Haus aus ismerem: anyánk nem képes egymaga úrrá lenni a holmiáradaton, ami három liberalizált, aktív, gyorsan növő kölyök körül hömpölyög. Ötszögű gyerekszobánk ontja sarkaiból a könyvek, játékok, ceruzák, ruhák, csokipapírok, kiflivégek, titkosiratok, páratlan zoknik, babaalkatrészek, vickek-vackok ezreit, és hiába állít be Anya minket is a közepébe, hogy – reménytelenül későn – átruházza a rendcsinálás ránk eső felelősségét, az áradat nem apad. Nekem kedves a rendetlenségünk, csak évek múlva, amikor már végzetes cocteau-i bomlásként az egész életünket birtokba veszi, lesz tőle csömöröm.

Az organikus káosz másutt megismert módozatait is kedvelem, például amit a Nyíri Kláriéknál látok: leégett gyufaszálak a padlón, amiket csak úgy hanyagul eldobtak, papírlapok, kötegben összegyűrt bankjegyek, mellettük a szertegurult apró, amiket ugyanaz a lezser kéz szórt a terítő nélküli ovális asztalra. Ez a sötétbarna óriás, a Nyíriék teremnyi nappalijának éke, ami csak áll a télen is mindig kitárt függönytelen ablakokon beözönlő fény közepén, a jó zsidó űrben, mint a stabilitás maga, ez a Tibor bácsi alkotóhelye: vastag alkarjával arrébb tolva az egész konglomerátumot, itt ír, ennek a monstrumnak a tetején. Mert a Nyíri Klári apja író.

Nyíri Tibor kedves, nagyon nagy testű öreg férfi, aki olyan tisztelettel tud hozzánk, kicsikhez is szólni, hogy mindjárt megérezzük magunkban a valakit, akivé lehetünk. Tibor bácsinak kivételes jogosultságai vannak világunk megkövült paternalista struktúráiban: olykor átnyúl az egész fölött és kiemel belőle egy gyereket, ugyanazzal a lezser mozdulattal, ahogy a bankókat meg az elfújt gyufát szórja szét. Ha épp arra jár, meghív egy fagyira a Kissjancsi-cukiba – és ő az, aki megment, amikor először nézek farkasszemet egy csapatnyi rám támadó felnőttel.

Önkiszolgáló közért, Buda, 1964

Semmi különös, egy nap benyitok a Kléh-sarki önki olajozatlanul felsikító vasajtaján, lelépdelek a lépcsőn, és válogatni kezdek az édességes polcnál, mi telik ki a zsebemben lapuló apróból. A pénztáros megáll mellettem, rám mered, nem látom, ahogy odaint a pultosnak, csak azt, amikor jobbról-balról közrevesznek, és jön a teljes leleplezés. Mutassam a zsebeimet! A táskámat! A tornazsákot! Nem? Tényleg nem? Akkor most majd bevisznek oda hátra, ahol megmotoznak, jegyzőkönyvbe veszik, mit loptam el, és végül, gondolom én, lelőnek vagy felkötnek. Nyeretlen nyolcéves vagyok, tiszta: eszembe sincs, hogy védjem magamat. Nem szólok egy szót se: ott állok, nem tehetek egyebet. Már a raktár felé vonszolnak, amikor iszonyút visít a bejárati ajtó, halálos ijedelemmel odakapom a fejem, hál'Istennek a Tibor bácsi behemót alakja döccen le a három magas lépcsőfokon, és már az elsőről odakiált: Mit művelnek maguk azzal a gyerekkel?

Nyíri Tibor tényleg tud valamit. Miután a koszosköpenyesek visszakushadnak, ő látványos lassúsággal válogatni kezd az édességes polcon, hangosan megkérdezi, mit szerettem volna, és vesz nekem kettőt a csokiból, amiből egyre se tellett volna. Gyere fel a Klárikához, isztok egy kakaót – mondja a házuk elé érve, fújtatva a felháborodástól. De rajtam ez most nem segít, mielőbb át akarok érni a vízválasztó Alkotás úton, és magam lenni.

Az Alkotáson átmenni jó, onnan demilitarizált övezet. Sokan laknak fönt, a főút iskola felőli oldalán, mint a Nyíri Kláriék, és a vad fiúk, Popesnyák, Csicsmann, a kis Baráth Albert és Mireisz Tibi, a hórihorgas bohóc, meg a későbbi kriminális lánybanda tagjai, Szabó Ildi, Dévai Márti, Bíró Kriszta, és fönt laknak a Kati néniék is. Mi kétszer is túl lakunk lefelé: a Kissjancsi függőleges zsinórját az Alkotás széles-szeles szalagja után a kaptató alján egyszerűen magába nyeli az utcánk, volt-nincs, eltűnik, ahogy ráfordulok a házunkhoz vezető útra. De a szomorúság most nem tágít itt sem, nem válik be egyik önboldogító csel sem, se jövőbevetés, se holdrólnézés. Minden koszos, a világomba kosz került, amit nem tudok kitakarítani onnan – a legrobusztusabb angyalok is csak távolítani képesek, megszüntetni nem. Ki kell védenem tehát a találkozást vele: figyelni, észrevenni, átlépni, kikerülni. Vagy oda menni, ahol nincs.

Alkotás utca, vízválasztó (Buda, XII. kerület)

Hol nincs kosz? Otthon a gyerekszobában és a konyhában – a szülők uralta nappaliban már nem vagyok ennyire biztos. És nyilvánvalóan nincs kosz kint, a zöldben-vízben. Talán még egy olyan árva zajos városi park mélyén se, mint amilyen a MOM-park, de azért erre sem esküdnék meg. Van viszont egyre több az iskolában. Új emberünk, Kati néni lelkes lendülete magával sodor, jót ígér, és én együtt lobogok vele, mint az úttörőnyakkendője csücskei. De csak egy hét telt el az évnyitó óta, és máris megtudom, hogy a helyes cselekvés még nem nagy lélek. Pedig lelke neki is van: szenvedélyes, eföldi mércével még nagy is. Kati néni hisz a jó éppen érvényes ideájában, amit a mi világunkban is több kor, több világ eszméiből mixeltek össze: most épp valami szocialista államkincstári optimizmus és infantilis megfelelni akarás szószával nyakon öntött XIX. századi vidéki jóságideált kell kergetni.

Kati néni megbecsült, remek tanító és a családja anyatigrise. A rá bízott gyerekek kötelességtudó formálója és a saját fiai elszánt védelmezője, magasra nőtt, szemüveges elsőszülöttéé esetlenségében épp úgy, mint az íves ajkait, eleven sötét szemét öröklő vagány kisebbiké, minden csínytevésében. Nem tudom, és soha nem is leszek képes megjegyezni, melyikük a Balázs, és a másikukat hogy hívják. De magamban egészen biztos vagyok benne, hogy csak a fiatalabbik lehet az, a szép, a vastagajkú, a magas szemüveges komolyra egyszerűen nem illik ez a romlottan zsongó név. A Kati néni kisebbik fiába, ha Balázsnak hívják, alkalmasan bele lehetne szeretni.

Kati néni (Buda, 1965)
 

Kati néni kifejezett érzései mély átélésre késztetnek. Mindjárt az első olvasás órán, amikor az Egri csillagokból olvas fel precízen artikuláló, magas torokhangján, Balogh Balázs apród halálát az ostromlott várfalon, kibuggyannak a könnyei és végigfolynak szív alakú, pirospozsgás arcán. A padszomszédom, életre-halálra barátnőm, Kiss Ildi megrökönyödve rám néz, és néma szájmozgással kérdezi, miért sír a tanító néni. Odahajolok, és a kezemet a szám elé téve a fülébe súgom: Mert így hívják az ő fiát is. Az olvasás abbamarad, néma csönd áll be. Kati néni képtelen tovább olvasni – szívemet elönti a részvét. Nem holmi gyerekes megindultság: mindig is ilyen érzelgős voltam és maradok, mélyen átélő, nagy megértő – született szentimentális, mint minden kíméletlen lélek. És akkor észreveszem, hogy a csönd rám mutat. Hogy ez a tanítói számonkérés előtti csönd: Állj fel! Nem szégyelled magad, ilyenkor fecsegni? De, igen, szégyellem. Az igazságtalanságot mindig az szégyelli, akit ér.

Kónyban sincs kosz. Se poros utcán, se istállóban, se trágyadombon. Mikor, még alig tíz napja, hazaértünk a ritkásra leeresztett redőnyök mögött makulátlan tisztaságban alvó, üres szagú lakásba, annyi hét után szinte kéjes volt a ráismerés öröme. Nyújtani akartam, azt szerettem volna, hogy mindig így érezzem, az egészet együtt: nyári bőrömön a hűvöset, a fénysávoktól elegáns pálmák homályát, a hirtelen szétömlő fényt, ahogy apa felhúzza a rolókat. Ez a mámor hamar el szokott múlni, de most makacsul kitart. Berontok esténként a gyerekszobába, mint a messziről érkező, előveszem a Katibabát, odaültetem a Tibimaci meg az öreg Anci elé, mesélünk a nyárról, míg a Győri út falai közé megidézett Kóny kulisszái közti duplahéjú bunkerban elfelejtem az úgynevezett valóságot, ha jövő nyárig nem is, de holnap reggelig biztos.

Évtizedek múlva, amikor a sors szele visszahord a környékre, egy szombaton a nagybevásárlásból hazafelé menet – mindkettőnk kezében fülig tömött kosár – Kati néni lelkes hangjára pördülök meg, ahogy rám köszön az Ugocsa-sarkon. Döbbenten hallgatom, hogy ő csöppet se csodálkozik, ő tudta, mutatták a fogalmazásaim, hogy "nagy író" leszek. Tudta? Te mindig olyan különleges voltál! – mondja. De én nem ezért örülök a kései találkozásnak. Én már értem őt. Már rég megbocsátottam, hogy neki másféle erényei voltak.
______________________________________________________

ITEM MCMLXIV
  
lelked minden megfontolás előtti
ártatlansága csak önnönmaga
csak tiszta önző vágy ami betölti:
a gyermek nem a jóság angyala
hisz elsősorban védelmet keres még
arra vágyik hogy hozzá jó legyen
a jó: hogy őt értsék csak őt szeressék
így ismeri föl a felnőtteken
a jegyet: melyikük a világi nemes  
melyik a jó polgár és ki a szerzetes