A kilencéves Junior Venezuela zsúfolt fővárosában, Caracasban él anyjával és kistestvérével. A szeptemberi iskolai évkönyvbe már mindenképpen egyenes hajas fényképet szeretne. Az anyjának azonban kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy Junior frizurája érdekelné – gyerekeit egyedül nevelő szülőként kétségbeesetten szeretné visszaszerezni biztonsági őr állását, miközben alkalmi takarító munkákból próbálja eltartani a családot. Junior hajmániája pedig nem csak idegesíti, de egyenesen rettegéssel tölti el: attól fél, hogy a fia meleg, és azt fontolgatja, hogy a gyereket inkább a nagymama gondjaira bízza. Junior ugyanis különc. Nem csak a hajkiegyenesítés megszállottja, hanem ráadásul legjobb barátja is a társadalom másik kirekesztettje, egy duci kislány, akivel szépségversenyt néznek a tévében és Barbie-kkal játszanak. Különcségüket jól érzékelteti, hogy a többi gyereket általában csak távolról, a kerítés túloldaláról figyelik. Egyszer egy gyors rapzenére ügyesen mozgó, vagány fiú tánccsapatot néznek irigykedve – a kislány egy idő után egyszerűen ott hagyja a helyzetet, ám Junior beáll táncolni. Csak épp a zene egy másik, lassú ütemére kezd el mozogni, hullámzó karmozgással, míg az anyja el nem rángatja onnan.

Már a nyitójelenetben felvesszük mi is ezt a gyermeki nézőpontot. Nagyon kedves az a játék, ahogy Junior és a barátja "találd ki-set" játszanak a szomszéd épületkomplexum túlzsúfolt ablakait és erkélyeit bámulva. Azt találgatják, hogy kinek milyen élete lehet. Miközben megfogalmazódik a gyermeki nézőpont ártatlansága ("Szerinted azok a gyerekek jobban szórakoznak, mint mi?"), vizuálisan a néző szeme elé tárul a munkás társadalmi réteg életének kemény valósága: a város olyannyira túlnépesedett, hogy egyszerűen nincs elég hely, és az emberek egymásra zsúfolt dobozszerű lakásokban kénytelenek élni.  A bolíviai forradalom kritikája? A háttérben megjelenő tévéhíradókban folyton jelen van Hugo Chavez (hamarosan halálos) elhúzódó betegségével. Sokatmondó az is, hogy az apa halálát (aki egy fegyveres banda áldozata lett) szinte természetesnek tekintik, sőt, a nagymama annak örül, hogy ha unokája különc, akkor nem kerülhet majd ilyen társaságba.

Juniorra azonban nem csak az utca jelent veszélyt, egyik fojtogató légterű lakásban sem lel igazi otthonra. Se az anyjánál, se a nagymamánál. Az anyja dührohamot kap mindentől, ami örömet okoz neki – kirángatja a fürdőszobából, ha a haját különböző szerekkel próbálja kiegyenesíteni, nem tetszik neki, ahogy táncol, és hogy a buszon mindig énekel. A nagymama ezzel szemben kifejezetten örül "lányos" viselkedésének, ő pedig pont ezzel idegesíti fel Juniort. A kisfiú kétségbeesetten áhítozik anya szeretetére, miközben saját identitását is igyekszik megőrizni. "Én nem vagyok lány" – ordítja a nagymamának, aki épp egy káprázatos rózsaszín ruhát próbál ráadni. A film Junior öntudatra ébredésének története, homoszexuális – queer önfelfedezése.  Egy annyira fiatal gyerek nézőpontja ez, aki ezeket a dolgokat még nem is érti, csak annyit lát, hogy a boltos fiú gyönyörű, és annyit érez, hogy őt senki nem képes olyannak elfogadni, amilyen.

Rondón drámája több szinten is működik. A történet középpontjában a bonyolult anya-fiú kapcsolat és az ebből fakadó konfliktusok állnak, de a film szélesebb társadalmi problémákra is reflektál. Az anya rettegése attól, hogy a fia homoszexuális ("Sokat fog szenvedni, ugye?" – kérdezi az orvostól, aki hiába mondja neki, hogy a fiú egészséges) magában hordozza a társadalom férfiközpontú macsó-kultúrájának homofóbiáját. A film a 2000-es brit drámát, a Billy Elliotot is megidézi, melyben egy kisfiú azzal válik különccé, és vívja ki homofób bányász apja haragját, hogy balett táncos szeretne lenni. Érdekes viszont a Göndör fürtök esetében, hogy míg az anya – szociális beágyazottsága miatt – foggal körömmel ragaszkodik a "hagyományos" férfi-női szerepekhez és viselkedéshez, ezt egyedül saját magára nézve nem tekinti érvényesnek. Alapvetően férfias munkáját, biztonsági őr pozícióját igyekszik mindenáron visszaszerezni a főnökétől, és amikor takarítónő állást ajánlanak helyette, sértődötten áll fel. Saját fiával mindenfajta testi kontaktust görcsösen kerül, míg a munkája visszaszerzésénél nem riad vissza attól sem, hogy ezt a saját teste felhasználásával tegye.

A végig fenntartott szemlélődő, kíváncsi, mégis érzékeny nézőpont azonban lehetővé teszi, hogy bizonyos távolságtartással tekintsünk a szereplőkre. Az anyát játszó Samantha Castillo és a kisfiút alakító Samuel Lange Zambrano természetes játékára és improvizációjára épülő jelenetekben az anya és a fiú jó és rossz cselekedeteit is látjuk, de egy pillanatig sem ítéljük el őket. A szemlélődő nézőpont megvalósításához az operatőr (Micaela Cajahuaringa) gyakran használ kézikamerát, a film pedig a neorealista hagyományt is megidézi, ahogy a különböző epizódokban, Caracas zsúfolt, színes utcáin mindenhová követjük a gyakran céltalanul buszozó és bóklászó szereplőket, és betekintést nyerünk a városi élet mindennapjaiba.

A hajfétisből kifolyólag sok jelenet épül a humorra – Juniort az anyja századszorra is rajtakapja a fürdőszobában, ahogy épp majonézt vagy olajat ken a hajára –, de ezt jól ellensúlyozzák a drámai jelenetek. Szívszaggató, ahogy a fiát kemény életre nevelni próbáló anya egyszerűen átül Junior mellől máshova a buszon, otthon a kanapé szélére száműzi, egyes jelenetekben pedig szó szerint ellöki magától. A melankolikusra hangolt végkifejletet pedig jól ellenpontozza az a humoros jelenetsor – már a vége főcím alatt –, melyben Junior egyenes hajjal és Elvis Presley stílusú színpompás ruhában táncol és énekel. Gúnyos szatíra ez, vagy a kisfiú álma végül mégis megvalósul?




Göndör fürtök (Pelo malo)
Színes, feliratos, venezuelai-perui-argentin-német filmdráma, 93 perc, 2013 

Rendező: Mariana Rondón
Forgatókönyvíró: Mariana Rondón
Zeneszerző: Camilo Froideval
Operatőr: Micaela Cajahuaringa
Producer: Marité Ugas
Vágó: Marité Ugas

Szereplők: Samuel Lange Zambrano (Junior), Beto Benites (El Jefe), Samantha Castillo (Marta), Nelly Ramos (Carmen)

Bemutató dátuma: 2014. április 24.
Forgalmazó: Cirko Film
Korhatár: