A lebilincselően izgalmas regény voltaképpen nem más, mint egy több évszázados hagyományra visszatekintő, neves fiúiskola falai között kibontakozó valódi krimi, amelyben az olvasó maga is nehezen igazodik el a hősöket mozgató szövevényes indítékok és a vélt vagy valós múltbéli sérelmek hálójában. A lassan kibomló, (pszicho)analitikus elemektől sem mentes, számos szereplőt mozgató történet csak lépésről lépésre válik valódi, a cím által is sugallt sakkjátszmává: az igazi küzdelem akkor veszi kezdetét, amikor már minden „figura” a helyén van. Az olvasó pedig kénytelen ide-oda kapkodni a fejét: hiába van tisztában a krimi unalomig ismert játékszabályaival, mégis sorra érik a meglepetések. A korábbi, tét nélkülinek tűnő múltidézésből váratlanul két szálon futó macska-egér játék kerekedik, amelyben eldönthetetlen, melyik oldalon is állunk, hiszen homályosak az indítékok, akárcsak a sötét oldal cseppet sem ellenszenves, inkognitóját ügyesen őrző, egyes szám első személyű (E/1) narrátora.

Noha már az első oldalakon kiderül, hogy a sötét játékos, a tanári karba újonnan beépült tag, a rejtélyes Tégla megfontoltan tör az idős professzor, illetve a világos oldalt szimbolizáló elit iskola vesztére, az egyre kegyetlenebb tetteket végrehajtó fekete figura kiléte mindvégig bizonytalan marad. Hiába fog gyanút az idős professzor, hiába töpreng az őt és az iskolát is mindinkább bemocskoló események okán, s hiába elemzi lankadatlan éberséggel tanárkollégáit, diákjait: nem sejti, nem méri fel az egyre szaporodó baljós történések valódi jelentőségét.

A feszültséget végig mesterien ébren tartó harrisi logika egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket: a szerző pontos, élőképszerű leírásainak segítségével, egy nyomozó éles szemével vezet végig bennünket az ódon épületeken, kihalt folyosókon, szertárakon, titkos bejáratokon, omladozó tetőgerinceken. Akárha egy film peregne le előttünk, úgy bontakozik ki, elevenedik meg a St. Oswald Fiúgimnázium sokak által irigyelt és még többek számára elérhetetlennek tetsző védett, belső világa: az Urak világa, a felső tízezer világa. Az a világ, amely mintha fényévekre lenne az egyszerű, városi iskolák nyomortól és bűnözéstől beszennyezett valóságától, és amelyet, olybá tűnik, nem mocskolnak be a fényes pázsiton és az impozáns kapun túli hétköznapi tragédiák fenyegető képei.

Csakhogy a fejedelmi díszletként terpeszkedő épületet és a hozzá tartozó gondozott sportpályák dús pázsitján kívüli másik valóságot elválasztó határ egyszer csak megszűnik létezni. Amikor a „kapuőr kölyke” a tiltó táblákkal dacolva átlépi a St. Oswald kapuját, amikor az egyszerű „gyalog” megtapasztalja az Urak világának áhított és mégis kirekesztő atmoszféráját, lelkének egyik fele végérvényesen csapdába esik. És minél jobban igyekszik önmagában felszámolni a két világ közti határt, paradox módon annál inkább érzékeli a kint és bent lealacsonyító, determináló erejét, s döbben rá határhelyzetének valódi tragédiájára.

A saját identitását, a világ(ok)ban való helyét kereső, támasz nélküli kiskamasz döntése azonban olyan események láncolatát indítja el, amelyek 15 év múlva szörnyű bosszúhadjáratban csúcsosodnak ki: Ám ebben az új játékban már nem szabad tévedni!

De vajon sikerül-e elégtételt venni az elszenvedett lelki sérülésekért? Sikerül-e ténylegesen elmosni azt a bizonyos határt? Ki nyeri a második játszmát? Etikus-e és szükségszerű-e a mindent és mindenkit összezúzó visszavágó?

Harris nem árul el semmit, nem sugalmaz és nem kommentál: hagyja, hogy az olvasó maga tegye föl a saját kérdéseit. Megteremti számunkra az ideális terepet, s hétköznapi, ismerősnek tűnő figurákkal népesíti be. Filmszerű technikája ellenére azonban elég teret hagy saját iskolai emlékeink előhívásának is: így lesz az Urak és játékosok észrevétlenül a saját filmünkké, a saját történetünkké. És bár ez a regény megmarad a „megtörténhető”, a „hihető lehetetlen” szintjén, mégis több mint egyszerű krimi. Hiszen a sötét és világos harcában két generáció, két nemzedék, két világfelfogás és értékrend mérkőzik meg egymással. A számítógép-ellenesek és számítástechnikusok kicsinyesnek tűnő furkálódásai, a tantermek birtoklása miatt kirobbanó heves viták tulajdonképpen ennek a harcnak a metaforái csupán.

A konzervatívok és újítók szemléletbeli különbségei és a Tégla ördögi terve önmagában még nem jelentené a St. Oswald-univerzum végét. Az Urak összefogása, a belső egyetértés, a kölcsönös bizalom és tisztelet talán elég lenne a nyertes pozíció megőrzéséhez. A patinás iskola még kitartana egy jó ideig, ha nem sorvasztaná el belülről önnönmagát, ha nem dolgozna mindenki öntudatlanul a sötét játékos kezére, ha nem mérgesednének el az ártalmatlan emberi játszmák mögött felsejlő személyes sérelmek.

Aki tehát laza tengerparti időtöltésre, könnyed, nyári olvasmányra, bármikor félbehagyható storyra számít két csobbanás között, az jobban jár, ha el sem kezdi Harris könyvét. Vagy ha mégis elkezdi, számol avval az eshetőséggel, hogy aznap egy jó ideig – az olvasási sebességétől függően – garantáltan nem megy a vízbe…

Joanne Harris: Urak és játékosok, [a]http://www.ulpiushaz.hu/[text]Ulpius–Ház Könyvkiadó[/a], Bdapest, 2006, 466 oldal, 2780 Ft.