Az utóbbi évforduló köré szerveződött az első beszélgetés Ales Debejak szlovén, Kristian Novak horvát, Marco Magini olasz, Ulla-Lena Lundberg finn, Alide Bremer német, Alina Molisak lengyel és Spiró György magyar író részvételével. A szerzők nagy száma és a téma kimeríthetetlen tágassága (Európa száz éve) majdnem lehetetlenné tette, hogy a beszélgetésnek legyen bármiféle hozománya, voltaképpen két körkérdésre volt csak idő: ezalatt pedig a magyar közönség számára jórészt ismeretlen írókat nem is arról kérdezték, amiről a legtöbbet tudnak, praktikusan a saját műveikről, azok ilyen-olyan vonatkozásairól, hanem inkább szociológusok, történészek vagy politlógusok által tárgyalandó témákról. Persze – hiába távolodtunk el fényévekre a pár évtizeddel ezelőtt meghatározó értelmiségi-író-véleményvezér funkció fontosságától – érdekes, hogy európai írók mit gondolnak magáról Európáról, az Európai Unióról stb, de többször lehetett az a közönség érzése, hogy az írók inadekvátnak érzik a válaszadó szerepét egy ilyen helyzetben.

Csordás Gábor nyitókérdése, amely az elmúlt száz évhez való személyes viszonyra kérdezett rá, nyilvánvalóan egyfajta történeti összegzés elvárását sugallta. A törésvonal az inkább optimista és inkább pesszimista válaszok között húzódott. Alina Molisak például “a bajok évszázadának" nevezte a huszadik századot, amelynek legfontosabb jellemzője a gyilkolás technikáinak radikális megváltozása és az emlékezettel folytatott hatalmi játék. Alide Bremer a rossz dolgok mellett kiemelte az oktatás, a jogegyenlőség vagy az utazási lehetőségek terén bekövetkezett pozitív változásokat, valamint az új médiumokban rejlő lehetőségeket, a pesszimisták ellenében pedig felidézte Jugoszláviában töltött boldog gyerekkorát. Ulla-Lena Lundberg az északi nézőponttal gazdagította a diskurzust: ahol a háború után nagyszabású növekedés indult ugyan, de a Szovjetúnió hatása igencsak érezhető volt. Marco Magini az egyesült Európa lelkesítő víziójáról beszélt, megemlítve olyan, az európai egyesülést megjelentő intézményekre, mint az Erasmus-program, amelynek keretében – ahogy fogalmazott – még a vegyes házasságok kialakulására is megvan az esély, ilyenformán egészen szorossá téve a nemzetközi együttműködést. Az olasz íróhangsúlyozta, hogy nemcsak visszatekintésre van szükség, de arra is kell gondolni, hogy milyen lesz, mit fog Európa jelenteni a következő évtizedekben, ehhez pedig nyilvánvalóan távlati célokra, ha tetszik, nagyívű elképzelésekre is szükség van. Kristian Novak horvát származású író arról a problémáról beszélt, ami egy nemzet öndefiníciójának, az európai téképen való elhelyezkedésének a kérdése jelent: hazájának, Horvátországnak – így Novak – azt kéne mindenekelőtt eldöntenie, hogy a Balkánon vagy a nyugati országok között képzeli-e jövőjét politikai és ideológiai értelemben, mert szerinte, hiába lett az EU része hazája, erre nem adható határozott válasz.

Aleš Debejak szlovén szerző szereplése volt kétségkívül a legemlékezetesebb ebből a beszélgetésből: nagy vehemenciával ostorozta a nacionalizmust, amelyről hiába derült ki az elmúlt száz év alatt számtalanszor, hogy – mint a cigaretta – veszélyes az egészségre, ugyanúgy időről időre felüti a fejét a jól ismert recept szerint. Ahogy fogalmazott, az európai szellemet befogadni, integrálni magunkba és országunkba egyfajta “etikai kiállás", “morális lépés", amit meg kell tennünk annak érdekében, hogy éppen az újra feléledő nacionalizmussal szembe tudjunk szállni.

A nemzet, a nemzeti mitológia és az utóbbi évtizedek fejleményeinek értékelése témakörében elég sok közhely elhangzott (“Európa sokat veszített a háborúkkal", “a nacionalizmus valláshoz hasonlít", “a ránkzúduló óriási mennyiségű információnak nem feltétlenül van jelentése számunkra" stb.), de érdekes volt Kristian Novak saját kutatásaira alapozott meglátása, miszerint gyakran az antifasiszta fiatalok is fasiszta módon gondolkodnak, így pedig nemigen lehet felszámolni a fasiszta gondolkodásmódot.

Végeredményben az írók szinte egyhangúlag tettek hitet az Európai Unió mellett, felemlítve bár bizonyos anomáliákat, de lényegében “a létező világok legjobb EU-jának" kikiáltva. HA rajtuk múlik, az összeurópai kánaánra már nem kell sokat várni.

A második beszélgetés – talán a szervezés felületessége, talán a szerzők összevisszasága miatt – igen színesre sikeredett. A tervek szerint itt a vasfüggöny 25 évvel ezelőtti leomlása, a kétpólusú világrend megszűnése lett volna a központi téma, de sem a beszélgetést irányítani kívánó Barna Imre, sem a vendégek nem tudták magukat tartani ehhez. A Könyvfesztivál díszvendége, Sofi Oksanen már a bemelegítő körben kifejtős kérdést kapott, csak hogy megválaszolása után rohanhasson is tovább. Röviden utalt az ukrán válságra (gyakori hivatkozási pont ezen a napon), amelynek pozitív hatását abban látta, hogy így legalább senkinek nem lehetnek kételyei Oroszország szándékaival, illetve játékszabályaival szemben. Természetesen felidézte a kelet és nyugat (azaz Észtország és Finnország) közötti ingázást, amiről a könyveiben is kimerítően olvashatunk. Ugyanezt az ingázást eevenítette fel a két nagy öreg egyike, Konrád György is, míg a másik, a román Norman Manea bukovinai származása miatt a közép-európaiságát hangsúlyozta. Margarida de Carvalho, ebben a beszélgetésben az egyedüli szerző az egykori vasfüggönyön túlról a portugál identitás tetemes részét kitevő tengerről, az elszigeteltségről és a portugál forradalomról olvasott fel egy hosszú esszét, Háy János pedig a rendszerváltás álmáról, sőt illúziójáról, az irreális vágkozásról, és az ezt követő csalódásról szólt néhány szót. A cseh David Zábranskýra gyakorlatilag nem jutott idő, hiszen még Daniel Banulescu dörgedelmesen előadott és valóban megrázó történetét is meg kellett hallgatni, akinek egy jó barátjáról derült ki, hogy édesapja a halálos ágyán a magyarok megölésére biztatta végrendeletileg (és kaptunk egy román mondást is, miszerint Romániának egy jó szomszédja van, és az a Fekete tenger.) Pedig talán ő fogalmazta meg a legeredetibb gondolatokat: elmondta, hogy szerinte ez a környezet, közeg, kontextus, amit Közép-Európa névvel illetünk, belénk van írva, ráadásul maga a hely nem mehet nyugatra, tekintve, hogy a régiók viszonylag stabil entitások, már ami a földrajzi elhelyezkedést illeti. Szóval közép-európai identitásunkkal kell valamit kezdeni, ami persze nem zárja ki, hogy törekedjünk a jó és hasznos gyakorlatokat ellesni.
 

Fotó: Herbert Aniko