A kis galériát most, Ernszt András képeit szemlélve a nyugalom szigetének nevezhetjük (ez még inkább igaz akkor, ha valaki nem az április 10-ei megnyitón találkozott a munkákkal, hanem egy olyan helyzetben, amikor egyedül lehetett velük). Összesen 7 képet láthatunk, az elmúlt néhány év termésének töredékét. Hasonlóan szellős, hézagos az elrendezésük, mint amilyen Mark Rothko kápolnája Houstonban, és – úgy mondom ezt, hogy élőben nem láttam az amerikai művész munkáit – ugyanúgy meditációra biztatnak. A képek színei és "témája" miatt érezheti ezt az ember. Ez utóbbit azért tettem idézőjelbe, mert nem lehet figurális, konkrét festészetnek nevezni azt, amit Ernszt művel, ugyanakkor a rothkoi vagy pollocki értelemben vett absztrakt expresszionista irányzathoz tartozónak sem. Azt állítom inkább, hogy mindkét amerikai művész inspirálta őt. Rothko egyrészt a már említett meditációra késztető stílusa miatt – hangsúlyozva, hogy ezt az érzetet a galériában való hézagos elrendezés nagyban segíti –, másrészt a monokróm technika is valamilyen szinten közrejátszik, hiszen – hallottuk Máthé Andreától – "minden kép egy-egy szín árnyalatait bontja ki".



Pollockot az egymásra rétegzettség, a gesztusfestészet miatt tudnám a magyar festővel rokonítani. De Ernszt képeire nézve semmiképpen nem a Pollockra jellemző indulatos és nyers gesztusok érződnek, hanem a nagyon is tudatos képformálás, mert ahogy Máthé Andrea fogalmazott megnyitószövegében, az alkotás egy "belső választás", egy-egy kép létrehozása következetes és hosszú folyamat, melyben minden "egymásra épülő, egymást követő lépést kikényszerítő" réteget meg kell festenie, nincsen átugorható lépés.



Ernszt munkái olyan érzetet keltenek, mintha a földet vagy a vizet egy mikroszkóppal vizsgálnánk, s a művész ennek egy kis részletét jelölné ki képe témájául, azt az érzetet keltve, mintha a kép bármelyik irányba a végtelenbe folytatódhatna. Máthé Andrea szavaival: "kifut a keretből a kép, kapcsolatba lép a világgal", ekkor pedig nemcsak 20. századi, hanem jóval korábbi, a reneszánszig visszanyúló, általam nagyon kedvelt analógiákra bukkanhatunk, melyek a térrel és az idővel játszanak (ilyen például a Máthé Andrea bevezetőjében is említett Francesco del Cossa Angyali üdvözlete 1470-ből, ahol a kép aljából egy csiga "lóg ki").



Aki megnézi a kiállítást, annak a cím paradoxon voltát sem kell hosszasan magyarázni. Rögzített, mert tárgyakról van szó, mozgás, mert a rétegződés, az alakzatok diszharmonikus elrendezése dinamikát kölcsönöz a képeknek és az említett végtelen érzését kelti a nézőben, ilyenformán a klasszikus szobrászathoz is kapcsolható.

A kiállításon a föld és a víz színei dominálnak. Mintha az ember búvárszemüvegben merülne le az óceán mélyére és hínárok, egyéb növények, kis élőlények között próbálna kiutat találni, meglelni a fényt, mely azért itt-ott derengeni látszik az organikus formák között.
Havasréti József, Ernszt András alapos ismerője a képeiről írt tanulmányában eszünkbe juttatja Goethét, aki nemhogy ellentétet ("ellenségeskedést") nem lát természet és művészet között, hanem szerinte "amit műalkotásnak tartunk, alapjában véve nem más, mint az egyetemes természet terméke". Ernszt festményei tehát egyre több jelentéssel bővülnek – stílusosan: rétegződnek –, nemcsak a természetet jelenítik meg, a művész nemcsak a saját szubjektumát képezi le a vászonra, hanem "annak a megragadását és ábrázolását is, ami az emberben és a természetben közös".



Ernszt András képeit olanok, melyeket szívesen látnék a nappalim falán, melyekben el tud merülni az ember, nézésüket nem unja meg, hisz ez a képi világ megnyugtatja a szemet (de tényleg!) és nem akar mindenáron modern lenni, újat mutatni, extravagánsnak látszani. Amolyan szerényen, szépen, visszafogottan mutatkoznak meg a munkák. Egészen hasonlóan alkotójukhoz.

Ernszt András Rögzített mozgás című kiállítása Budapesten a Molnár Ani Galéirában látható 2014. június 6-ig.