Az előző kötetben történtek óta pár hónap telhetett el, hőseink mégis mintha érettebbek lennének. Egyrészt a szerelmi szálak is bonyolódnak – bár a kamaszokra jellemző csetlés-botlás, félreértés, bénázás ebben a kötetben is megmarad –, másrészt mintha felelősségteljesebbé váltak volna a nebulók. Szóval nem marad el a jellemfejlődés. Bulcsú mizantrópiája komoly veszélybe kerül, Tibi fizikaversenyen brillíroz, csak Szabika, a csapat esszenciális tahója marad a régi. Igaz, utóbbi nem is szerepel sokat, csak a regény elején, amit sajnálok, mert sajátos, nagydumás vagány és lúzer elemeket vegyítő karaktere fontos komikumforrása a történetnek. Sándor bácsi figurája is visszaszorul egy kicsit, illetve mintha infantilisebben viselkedne, mint a korábbi részekben, amit felerősíthet, hogy egy idősíkban tartózkodik gyerekkori önmagával. Annál többet tudunk meg viszont a bécsi operaéletről, így Mozartról is: például, hogy nem bírja a pálinkát. Edina rokona, az Ausztráliában élő Hanna néni szerepe is megnő, ami elsősorban azért örvendetes, mert az agyonplasztikázott, hervadó cicababákon mindig nagyszerűen lehet szórakozni, főleg, ha szerelmesek.

A sorozat szerzői 18. századi ruhákban az Időfutár harmadik részének a bemutatóján

Új karakter Tekla és professzor anyja, ők okosak, vagányak és a cselekmény haladása szempontjából nélkülözhetetlenek, csak éppen kissé klisések – a csapat agya eddig Zsófi volt, stréber zsenijelöltként pedig Ervin és Bulcsú szolgált. Tekla sem az egyik, sem a másik, anyja és ő az öntörvényű, időnként közveszélyes őrült-tudós figurának szelídített, női variánsai. Tudósból egyébként egész raklapnyi szerepel a történetben, és a kötet vége felé értjük meg, hogy ez nem véletlen – a tudománynak kulcsszerepe van a cselekmény és a kultúrtörténeti-filozófiai háttér szempontjából.

Nemcsak a pálinkafogyasztás merészebb ábrázolása és a szerelmi intrikák jelzik, hogy felnőttesebbé vált a kötet az előzőekhez képest. Komorabb hangot üt meg, több szomorú esemény történik, az egyik új történetszál bekapcsolódása pedig a negatív utópiák felé tolja el a szöveget, ami műfaji árnyalódást eredményez – ettől viszont csak izgalmasabbá válik a kötet. Váratlan fordulatokban és humorban azonban nincs hiány, úgyhogy aki szerette az Időfutár előző két részét, ebben sem fog csalódni. A Byron-álomszekvencia és Bulcsú random telefonjai a múltbeli nagy feltalálókkal viszont epizódjellegük révén legfeljebb korfestő vagy komikus szituációt teremtő elemek, nem kapcsolódnak szervesen a történethez, aminek egyik nagy erénye, hogy alaposan átgondolt, gondosan felépített világa van, semmi sem történik benne ok nélkül, és előbb-utóbb minden a helyére kerül benne. De ennyi belefér, hadd trollkodjon Bulcsú, ha már Szabikának inkább csak a nyála szerepel a sztoriban.