A ma 16-17 éveseihez szól a Kárpótlás című darab, a KÁVA Kulturális Műhely színházi nevelési programja. Középiskolás osztályokat hívnak meg egy-egy bemutatóra, ahol az előadás interaktív: a darab rendezői asszisztensei, ötletadói lehetnek a fiatalok, akiket egy képzeletbeli forgatás jelenetei között szólítanak meg és kérnek föl segítségre a "filmszínészek".
 
Csavaros szerkezetbe ágyazva születik meg tehát az előadás. Bevonul az osztály. Tagjait még kint az aulában Romankovics Edit röviden felkészítette: ez egy olyan előadás lesz, amelyben most megismerkednek a nagymamája történetét megfilmesítő fiúval, Robival (Antal Róbert), aki az osztály segítségét fogja kérni, ha netán elakadnak valahol a forgatás alatt.
 
Hamarosan elkezdődik a színpadon a "forgatás". A beviharzó színésznő ezer bocsánatkérés kíséretében sebtében készül tükör előtt a jelenetére, míg két másik kollégája már türelmetlenül várja, hogy végre elkezdhessék a forgatást.

   
 
A "tervezett film", azaz a Kárpótlás szkeccse röviden: az egyre inkább a múltba révedő nagymamának címezve levél érkezik Németországból, amelyet az unoka talál meg és bont fel. Ha a címzett az 1944-ben történtekről adatokat szolgáltat, 2000 eurós kárpótlásban részesül. Az unoka az összegtől megrészegülve kezdi a nagymamát interjúvoltatni a régi időkről. Nagyi válaszol: visszaemlékezik a gettósításra, a téglagyári begyűjtésre és a bevagonírozásra, de Robi egyre türelmetlenebbül kérdezi, mígnem durván ráüvölt, végre árulja már el, mikor, mit is dolgozott pontosan "a gettóban" (!).
 
Hosszabb jelenetek vagy több rövid jelenet között a "filmesek" megbeszélést tartanak, amelybe a fiatalokat is bevonják. A nagymama–unoka közötti konfliktust hosszan elemzik, és az előző jelenetben látott vita után a nagyi kezéből kihulló gombok szinte önmaguktól kezdenek szimbolikus értelmet kapni. Miért ejti ki kezéből a nagyi a gombokat? Hogyan máshogy mehetne még el a karosszéktől az ágyáig? Jelentenek-e neki valamit a gombok? A diskurzus egyre izgalmasabb, és lelkesen vállalkoznak színpadi bemutatásra a diákok, hogyan kellene szerintük a nagyit alakító filmszínésznőnek ezt a jelenetet megoldania. A filmszínésznő nagyon hálás minden kis segítségért, nem győzi hangsúlyozni, milyen sokat jelent neki ez az ötletbörze.


 
Egy másik jelenetben az Apa (Bori Viktor) vitázik az anyjával, minek kell neki Robi fejét teletömnie ilyen borzalmakkal. Nagymama eleinte habozik a válasszal, majd gondolkodik: szerinte az unokájának joga van ezeket tudnia. Ez az a pont, amikor a két filmszereplő kilép a szerepéből és mint filmszínészek kérdezik az ifjú közönséget. Az osztály, amely félkaréjban ül a színpad előtt, egyszeriben két csoportra oszlik, annak megfelelően, hogy ki hol ül. A rendezői balon az Apa kérdezi az osztály egyik felét, segítsenek neki érveket találni ahhoz, hogy rávegye Nagymamát arra, hogy most már hagyja abba a múlt felhánytorgatását. A másik félkaréjban a Nagymama szerepéből kibújt színésznő kérdezi a diákokat, miért is olyan fontos, hogy ezeket a múltbeli eseményeket megtudjuk. Érzékeny momemtum ez, két, egymással homlokegyenest különböző érvrendszernek kell gyorsan megszületnie, és a két színész professzionálisan irányítja-terelgeti az egyre aktívabb közönséget. Igyekeznek mindenkinek szót adni, mindenkit megmozgatni, úgy, hogy a válaszokat nem adják a gyerekek szájába. Az osztály tagjai között elhangzik a nagyi oldalán a "szellemi tapasztalat" mondat, míg a másik oldalon a "felszakít régi sebeket", "csak baj származik belőle, ha megtudják, hogy zsidó", illetve a "nem kell foglalkozni a múlttal, ami történt, megtörtént" érvek.


 
Az előadás további részében a nagyi halála utáni jeleneteket látunk, az unoka lelkiismeret-furdalástól gyötörten alig akar elmozdulni a nagymama szobájából, és elkezdi fotózni a nagyi tárgyait, képeit – egy majdani film kellékeit.
 
A színházi nevelési előadás itt kicsit sután véget ér, eddig a jeleneteket részletesen átbeszélték a közönséggel, az utolsó néhány jelenetet azonban már nincs idő vagy nincs koncepció végigvenni. Hogy miért, többek között ezzel foglalkozott a programot követő, főként drámapedagógusok részvételével zajló beszélgetés, amelyet dr. Fülöp Márta pszichológus vezetett.
 
A pszichológus okosan terelgeti a beszélgetést, a produkció befejezésével kapcsolatos kérdéssel kezdi. A befejezésen, vallották be a társulati tagok, még mindig dolgoznak, érzik, hogy a diákokba a végére jócskán szorult még beszélnivaló, most sem akarództak kimenni a zsöllyéből. Mindazonáltal fel szeretnék hívni a figyelmet, hogy a most látott téma, azaz a holokauszt, a múlt, a jelen, a generációk közötti szakadékok és megértési lehetőségek kérdésfeltevéseit és válaszlehetőségeit nem szeretnék csak a színház falai között tartani, az lenne az ideális, ha a kísérőpedagógussal vagy az osztályfőnökökkel ezekről a témákról még folytatnák a diskurzust iskolai keretek között. A pszichológus hozzátette, ez az ideális állapot lenne, van úgy, hogy a kísérő tanár nem is akar bejönni vagy nem "szakos" tanár, de többnyire nagyon jó visszajelzéseket kapnak a pedagógusoktól az előadás utáni beszélgetésekről.
 
Mi a gombok szerepe, miért a gombok? – tette fel a kérdést a moderátor. Romankovics Edit szerint a fiatalokat nagyon jól meg lehet szólítani a tárgyakkal, a gombok ebben az előadásban az emlékezési rítus szerepét töltik be, és a fiatal közönség mindezt átérzi, megérzi, könnyedén telíti meg szimbolikus tartalommal.
 
Ezután az antiszemitizmus jelenlétére kérdez a pszichológus, voltak-e negatív tapasztalataik. A társulat nem tapasztalt erős zsidóellenességet a fiatalok körében. Nem azért, mert nincs, hanem mert talán az ilyen nézeteket vallók, ha nyilvános helyen szerepelnek, igyekeznek titkolni ilyetén véleményüket. Egy olyan esetről számolnak be, amikor a nagymamát érvvel segítő feladat nehezére esett egy diáknak. Edit azzal hárította el a komolyabb konfliktust, hogy hangsúlyozta, oké, megérti, ha neki ilyenek a gondolatai, de értse meg, most őt mint filmszínésznőt kellene segítenie, meggyőző érveket kell a szájába adnia, hogy amikor a nagyi szerepét játssza, tudja, hogy miért fontos, hogy az unokája mindent megtudjon a múltbéli eseményekről. Az "átfordultatás" sikerült, a diák mondott néhány érvet arra, miért kell a zsidóságról és a múlt eseményeiről beszélni a családban. Ezért is fontos a filmforgatási keret: egyrészt a diákokat könnyebben meg tudják szólítani, ha filmes a téma, másrészt a színpadi színész, aki filmszínészt alakít, a színpadi kiszólásoknál nem önmagát adja.
 
 
Mézeskalácsház
 
Az 1. és 2. osztályosok számára készült a Mézeskalácsház című színházi nevelési előadás, amely a Grimm testvérek klasszikusát, a Jancsi és Juliska történetét dolgozza fel újszerűen. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ majdnem húsz éve dolgozik azon, hogy fiatalok számára előadások keretén belül oldjanak fel, beszéljenek ki konfliktusokat, feszültségeket, győzzék le együttesen a gonoszt, ezzel is elősegítve a társulat egyik legfőbb célját: hogy ismerjék fel, hogy ők maguk is alakítói lehetnek az őket körülvevő világnak; váljanak képessé arra, hogy mások problémáival is azonosulni tudjanak cselekvő, aktív részvételen keresztül.
 
Grimm-meséjükkel is ezt a célt szolgálják. A programot első osztályosokkal láttam, akik ­az egyik kísérőtanító elmondása alapján ­az előadás címén kívül nem tudták, mibe fognak csöppenni. Mindezt ezért tartottam fontosnak magamban is tudatosítani, mert úgy játszottak s váltak eggyé a történésekkel, izgultak és lelkesedtek és bújócskáztak és a szó klasszikus értelmében önfeledten játszottak, hogy naivan arra gondoltam, valamit azért csak megbeszéltek előtte velük... A hat-hétvésekre jellemző elképesztő fantáziával teremtettek ­­– a színészek vezetésével – erdőt, házat, kerítést, almát, hogy a pusztán egyetlen kopott mályvaszín szőnyeggel és a körben a kívülálló nézők számára odaállított székekkel "berendezett" tér egyszeriben mesei tájjá változott. Kellékként említhető még Jánoska és Margitka szakadt, koszos gúnyája és a mostoha kardigánja – amiről a gyerekek pontosan tudták, hogy amikor felveszi a kardigánt, akkor ő a gonosz mostoha, de amikor leveszi, akkor a szomszéd kislány.
 
Mostohát színpadon láttam már párszor, ilyen kegyetlent alig. Lelki és fizikai terrort egyaránt alkalmazó, végtelenül önző, a mostohagyerekeit nehéz fizikai munkába hajszoló, keményszívű vagy inkább szívtelen asszony, az elsősök viszont bátran szembeszállnak vele, és a szájába akarják adni a mérgezett almát (ezt találták ki a mostoha likvidálására). A mostoha persze nem fogadja el, mert a gyerekek elárulják neki, hogy csak az egyik fele mérgezett, de azt nem tudják, hogy melyik, a mostoha pedig szépen kitessékeli az iskolásokat a házából, és nekik háttal a láthatatlan Apa számára közli, hogy most hogy a két gyereküket az erdőbe kitették, végre jut ennivaló nekik is.


 
Maga a mézeskalácsház már egy másik helyszínen, a színházterem színpadán áll, oda invitálják a kis és nagy közönséget. A belső teret látjuk: zöld selymes anyaggal bevont karosszéket, egy asztalt, tele finomsággal, egy kemencét és kemencepadkát. Ide menekül be a két, erdőbe kitett gyerek, hogy aztán elkezdődjön a félelmetes játék: a boszorkány behálózza a gyerekeket, hogy aztán minden a terve szerint haladjon és a kemencében ropogósra megsüthesse őket. A boszorkány testhez simuló ruhájában inkább tűnik ledér nőnek, mint boszorkánynak, de ez is a megtévesztést szolgálja, hiszen ő nem akar rögtön lelepleződni: mézesmázos hangon kéri az árvákat, hogy egyenek nyugodtan az asztaláról, aludjanak bátran az ágyacskákban, s választhatnak maguknak akár még cipőt is. Kitesz jó néhány pár gyerekcipőt a színpad elé, szépen sorban...  A felnőtt néző persze nem tud szabadulni a Duna-parti cipős szobor képétől.

A nappali jeleneteket nagyon ötletes módon plüssállatokkal játszott bábanimáció váltja, a sötétben megszólalnak Margitka és Jancsika állatai, a mackó és a nyúl (ezeket is a "néni"-től kapták), s csatlakozik hozzájuk a boszorkány macskája, akinek farka beszorult a fotel lába alá, de ettől még hű szolgája a banyának. Hármójuk félelmetes párbeszédéből kiderül, hogy hova kerültek a korábbi gyerekek, hogy valahogy mindig eltűntek, hogy persze, a cipőik itt maradtak, hogy a boszorkány tepsibe rakta őket, aztán...

A közönség első soraiban ülő gyerekek számára mindez nagyon jó játék, de persze nem csak az. Félelmeik, belső feszültségeik levezetését szolgálja, hogy Margitka, aki tartja a kapcsolatot a külvilággal, tőlük kér segítséget, hogyan szabadulhatnának meg a mostohától. A gyerekek pedig készségesen ugrálnak föl a színpadra és hordják a vizet a tűzre, mert úgy gondolják, az az oka mindennek, el van varázsolva az a tűz, elrabolta Jancsikát, aki ott ül dermedten, már senkihez sem szól (mintha megbabonázta volna a boszorkány). A vödör vízzel eloltják a tüzet, és minden jóra fordul, már minden gyerek a színpadon, egy kislány az egyik kirakott csizmát próbálja felhúzni, egy fiú meg felkiált, amikor a kemencébe néz: ­– Az egy lámpa! Teljes az öröm a végén, teljes a boldogság, a két gyerek megmenekült, túljártak a gonosz boszorkány eszén.


 
A gyerekek visszafutnak a mályvaszőnyeges terembe (valaki magával vitte a színpadról a fahasábokat), s kimennek a játszótérre, mi felnőttek pedig ott maradunk a sodró lendületű előadás után, hogy meghallgassuk, mit gondol a programról Vekerdy Tamás pszichológus, s mit gondolunk mi magunk, szakmai nézők.
 
A beszélgetés alapvetően közhelyek mentén mozog (hogy lehet és kell is beszélni a kisgyereknek a halálról és válásról, őszintén kell beszélni, és a kérdéseire mindig csak annyit és olyan választ adni, hogy az a pillanatnyi kíváncsiságát kielégítse stb.); a legérdekesebbek talán a darab elkészülésével kapcsolatos információmorzsák voltak, illetve a korábbi előadások tapasztalatai.
 
A mese vége náluk mindig nyitott, a gyerekek döntik el, mi történjen a boszorkánnyal. "Ma eloltották a tüzet a gyerekek, de máskor meg elégettek a kemencében" – meséli a boszorkányt és a mostohát remekül alakító Lipták Ildikó. A kegyetlenség, a halál, a gonoszság a gyerekek számára teljesen természetes fogalmak, és az az egészséges, ha a történet végén a gyerekek megölik a boszorkányt, hiszen a gonosz legyőzésével félelmeik is legyőzetnek. S hogy ez milyen hatással van rájuk, arra álljon mintaként egy pedagógus véleménye, amely a Kerekasztal honlapján olvasható: "Az egész csoport a gondtalan felszabadultság megnyugtató érzésével feltöltekezve érkezett vissza az iskolába, amely elsősorban a fegyelmezettebb, nyugodtabb, zaklatottságtól mentes magatartásukon látszott leginkább. Mi is történt? Elégettük a banyát! Megsemmisült a rossz, diadalt arattunk a szorongások, félelmek felett!"
 
 Kárpótlás

Színész-drámatanárok: Romankovics Edit, Bori Viktor, Antal Róbert
Dramaturg: Sebők Borbála
Szöveg, forgatókönyv: Romankovics Edit
Jelmez: Kiss Gabriella
Szakmai programvezető: Romankovics Edit
 
Mézeskalácsház
 
Író: Hajós Zsuzsa
Színész-drámatanárok: Bagaméry Orsolya, Hajós Zsuzsa, Lipták Ildikó, Nyári Arnold, Tárnoki Márk
Díszlettervező: Mindák Gergely
Dramaturg: Sebők Bori
Konzulens: Cecily O'Neill
Báb-korrepetíció - Schneider Jankó
Rendező: Bethlenfalvy Ádám

Fotó: Futár Ernő (Kárpótlás, forrás: www.mu.hu), Kopasz Zsolt (Mézeskalács)