Szép könyv, jó kézbe venni. Az igényesebb könyvbarát tekintete azonnal megakad a karcsú, diszkrét köteten, mikor a könyvesbolt polcait böngészi. Csontszínű, fényes kartonborító, rajta néhány stilizált, pár vonallal megrajzolt bölény – a borító tervezőjét nyilvánvalóan az őskori barlangrajzok ihlették meg. Mint a hátlapról kiderül, a kötet bevezetőül szolgál a Palatinus Kiadó mítoszokkal foglalkozó szépirodalmi sorozatához. De ez a könyv nem szépirodalmi mű. Tudományos munkának tűnik, bár a könyvbarát tapasztalatból tudja, hogy a ’rövid története’-típusú címek általában olyan műveket takarnak, amelyek jóval rövidebbek a feldolgozott téma által megkívántnál. Ha a könyvbarátnak nincs ideje belelapozni, sietve megvásárolja a könyvet és elrohan vele, a nyugodt pillanatra várva, amikor végre belelapozhat. Ha van ideje és beleolvasgat, akkor már a helyszínen elborzad.

„Észérvekkel vitatkozni a szentségről olyan értelmetlen, mint a levest megpróbálni villával enni.” (103-4)


I.Mi a mítosz?

A szerző a neandervölgyi emberrel kezdi a mítoszok és a vallások történetével foglalkozó könyvet: „Lehet, hogy a neandervölgyiek arról meséltek egymásnak, milyen életet él az elköltözött” – e merésznek mondható elgondolással találkozhatunk már rögtön a mű első oldalán. „Úgy tűnik, az embert már kezdettől fogva az is megkülönböztette a többi élőlénytől, hogy képzeletében túl tudott lépni hétköznapi tapasztalatain” – olvashatjuk alább e közkeletű, ámde bizonyíthatatlan feltételezést.

„A képzeletből eredt a vallás és a mitológia” (6), de korunk lebecsüli a mitologikus gondolkodást, öncélúnak és ésszerűtlennek tartja. Pedig voltaképp az űrutazás is a tudósok fantáziájából született, veszi védelmébe szóban forgó elmebeli képességünket a szerző. A mítoszteremtés egyáltalán nem az öncélú, fölösleges fantáziálás eredménye: „a mitológia, mint látni fogjuk, a tudományhoz és a technikához hasonlóan nem arról szól, hogy miként menekülhetnénk ki a való világból, hanem hogy miként élhetnénk benne teljesebb életet”, és
„(h)a helyesen értelmezzük a mitológiát, akkor megfelelő szellemi és lelki helyzetben vagyunk a helyes cselekvéshez akár itt, akár a túlvilágon.” (7)

Karen Armstrong szerint a mítosz egy magasabb rendű lét, az isteni világ, kissé pongyolán fogalmazva az ’örök filozófia’ nézőpontja, ami lehetővé teszi az embernek, hogy maga is istenivé váljon, felsőbbrendű létben részesedjen. Az őskorban nem is volt lehetséges különálló isteniről és emberiről beszélni, hiszen: „eredetileg nem volt ontológiai szakadék az istenek, illetve az emberek világa között. Ha az emberek az isteniről beszéltek, akkor a világ egyik aspektusára gondoltak” – tárja elénk múltba révedő szerzőnk eme eszményi, bár talán sosemvolt harmónia vízióját. Napjainkra a mítosz a koholmány szinonimájává vált. Politikusok hazugságait hozza példaként Armstrong. Hasonlatában a példa eléggé erőltetett, de már az első lapok egyikén rávilágít a szerző másodlagos intenciójára: az egyéni létezéshez való viszonyán kívül össztársadalmi kontextusban is vizsgálni a mitologikus gondolkodást. A transzcendenciát átélő emberről beszélve, hogy közelebb hozza ezt az ezoterikusnak tűnő fogalmat, a szerző nem átallja az „(i)lyenkor mintha […] begyújtanánk az összes rakétánkat” (11) hasonlatot használni, utalva ezzel mind korábbi űrhajós példájára, mind olvasói vélt szellemi szintjére.

Az extatikus élményt korábban a mítoszok nyújtották, ezt az állapotot napjainkban leginkább viszont inkább a művészetek, a szex, a sport, és a drogok váltják ki. Furcsa, hogy Armstrong számos helyen a legigazabb filozófiának nevezi a mítoszt, másutt viszont a logikával, az ésszel állítja szembe. Pedig a logika egyáltalán nem az ördögtől való.

„A mítosz tehát nem azért igaz, mert tényeket tár föl, hanem mert valamiképp mégis helytálló” – ez viszont egy jó megállapítás, bár a mítosz igazságát a ’valamiképp mégis’ fordulat némileg homályban hagyja, így megmarad misztériumként.

Álljon még itt a fejezet végéről egy elég meredek csúsztatás: „jelenkori elidegenedésünkre a mítosztól korábbról nem akad példa.” (13) Elég mindössze a Platón utáni akadémia több évszázados szkeptikus filozófiai hagyományára és, mondjuk, Lucretius De rerum natura-jára gondolnunk, hogy az idézett mondatban ismét csak a felszínes, szentimentális idill-vágyat pillantsuk meg, amely a szerző szinte minden állítása mögött ott lapul, még csak nem is észrevehetetlenül.


II. Kicsoda Karen Armstrong?

Az első fejezettel való szőrszálhasogató kekeckedés után kíméletesebb eljáráshoz folyamodom. Az eddig olvasottak alapján akár még lelkes dilettánsnak is gondolhatnám Armstrongot, de a könyv végén található hivatkozások (a szerző olvasta Jasperst, Eliadét, Arisztotelészt és Platónt is, sok minden más mellett), a Palatinus Kiadóról alkotott jó véleményem, továbbá homályos sejtésem, ami azt súgja nekem, hogy ez az Armstrong nem lehet akárki, arra késztetnek, hogy utánanézzek Armstrong korábbi műveinek és élettörténetének. Nem kis meglepetés ér.

Először könyveinek hosszú sorával találkozom: A History of God (magyarul is megjelent az Európánál), Christianity and Islam, The Great Transformation, Islam – A Short History (magyarul szintén Európa), Buddha, Muhammad, In the Beginning: A New Interpretation of Genesis. Hm, mondom magamban, legtöbbjük azért elég impozáns cím, gigantikus méretű anyag átfogó szemléletét sugallja. A korántsem teljes felsorolás végére – Armstrong több mint 20 könyvet írt – egy érdekes cím, amely még inkább fényt vet a szerző személyiségével kapcsolatos korábbi megérzésemre: The Spiral Staircase: My Climb Out of Darkness – nyilvánvalóan egy önéletrajzi írás lapul a könyvborító mögött.

Érdekességként és a szerző széleskörű elismertsége jeleként érdemes még megemlíteni, hogy angolul az összes könyve kapható CD és hangkazetta formájában, továbbá műveit kb. 40 nyelvre fordítják.

Ezután életrajzát kezdem tanulmányozni, mivel még szinte semmit sem tudok a szerzőről. Armstrong életéről eddig A mítoszok rövid történetének fülszövegéből pusztán annyi információ ált rendelkezésemre, hogy „[Armstrong] Oxfordban végzett vallástörténész”.
Most lepődök csak meg igazán.

Karen Armstrong Angliában született 1944-ben vagy 1946-ban – mindkét időpontot olvastam több helyen, egyik életrajzánál pedig az 1946-ot kérdőjellel találtam meg. 1962-től 1969-ig apáca volt. Oxfordban angol irodalmat hallgatott (a kiadó fülszövege kissé félrevezető, mert Armstrong valóban Oxfordban végzett, csak épp nem vallástörténészként). Bár egyetemi tanulmányai alatt kiugrott rendjéből, életformáját nem változtatta meg: mindmáig nem ment férjhez, egyedül él, és szellemi elfoglaltságok, folyamatos tanulás és írás töltik ki életét. Doktori tézisét nem díjazták az oxfordi tudós körök. Visszautasították, aminek hatására Armstrong ott is hagyta az egész egyetemi közeget, azóta sem szerezte meg PhD fokozatát. Első könyvét, az 1982-es Through the Narrow Gate című leleplező könyvet (ún. tell-all book) apácarendi tapasztalatairól írta.

Az 1980-as évek közepén az egyik brit tévécsatorna felkérésére dokumentumfilmet készített Szent Pál életéről. A filmforgatás során a Szentföldre is ellátogatott, ahol két olyan tapasztalat érte, amely meghatározta későbbi gondolkodását. Egyrészt rájött, hogy korábban évszázadokon át milyen békésen éltek itt egymás mellett a három nagy monoteista vallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám hívei, másrészt pedig felfigyelt a korunkban tapasztalható vallási gyűlölködésre. Megdöbbentette például, hogy az Izraelben élő zsidók szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal ócsárolják az arabokat, mint amelyek korábban az európai antiszemitizmus közbeszédének legjellemzőbb kifejezései voltak.

Armstrong izraeli élményeinek hatására fordult az összehasonlító vallástörténet felé. Immár saját és friss vallás-koncepció birtokában roppant termékennyé vált.

Armstrong egyedi vallás- és életszemléletének, illetve írói aktivitásának köszönhetően a kilencvenes évekre a világ egyik, ha nem a legnépszerűbb vallási témákkal foglalkozó szerzőjévé avanzsált. Írásai vallástörténeti folyóiratokon kívül gyakran jelennek meg a brit The Guardian-ben és a The New York Times-ban is.

Tézisei egyaránt elnyerhetik a Korán és a Biblia olvasóinak tetszését. Szerinte az iszlám, a keresztény és a zsidó vallás alapelvei megegyeznek (ne feledjük, Mohamed Ábrahám és Jézus utódjának tartotta magát), és a három vallás hívei (politikai értelemben tehát a „Nyugat” és a „Kelet”) békében élhetnek egymás mellett. Armstrong szerint az, ha felismerik közös erkölcsi-spirituális gyökereiket, közelebb hozza egymáshoz a jelenleg majdhogynem háborúban álló feleket: „szükségünk van mítoszokra, mert segítségükkel azonosulhatunk embertársainkkal, és nem csak azokkal, akik a mi etnikai, nemzeti vagy ideológiai csoportunkhoz tartoznak” – írja A mítoszok rövid történetében.

A terrorizmust, az iszlám fanatizmust Armstrong amúgy is periferiális jelenségnek tartja, ami pusztán a keleti országok szociális körülményeiből fakad. Továbbá azt állítja, hogy az iszlámban most megy végbe egy, a mi ötszáz évvel korábbi reformációnknak megfelelő folyamat, és ez az oka az arab világ forrongásának.

Természetesen egy ilyen karakán vélemény sosem marad kritika nélkül. Armstrongot gyakran nevezik az iszlám apologétájának. Személyével kapcsolatban sűrűn fölmerül az egyoldalúság vádja, miszerint hajlamos túlidealizálni az iszlámot, illetve a valódinál rosszabb színben feltüntetni a zsidó vallást. Akadémiai körök támadják persze szakmai szemszögből is, de ennek semmi befolyása nincs töretlen népszerűségére, mi több, egyenesen sztár státuszára nézve.

Önjelölt próféta lenne Armstrong? Azt hiszem, nem kell nagy bátorság ahhoz, hogy igennel válaszoljak erre a kérdésre.

Akár legyinthetnék is erre, és berakhatnám Armstrongot a vallási fantasztáknak fenntartott képzeletbeli fiókba, de a szerző sajátossága nem merül ki ennyiben. Gondolkodásának legnagyszerűbb vonásáról eddig még nem beszéltem. Ez pedig a vallások egyéni életünkben betöltött szerepét vázolja fel. Armstrong ugyanis azt gondolja, hogy az egyén különböző élethelyzeteiben különböző vallások adják meg a vezérfonalat problémáinak megoldásához. („…a mitológia nem más, mint a pszichológia korai formája” – mondani sem kell, hogy A mítoszok rövid történetéből származó idézet mítosz-fogalma magában foglalja a vallásokat is.)

Egy vele készült interjúban tutajokhoz hasonlította a vallásokat. A folyó jelképezi az egyén problémáját, amelyen egy vallás-tutajjal képes átkelni. De onnantól kezdve, hogy a túlpartra ér, az ember nem cipel magával fölösleges csomagot. Azaz otthagyja a parton a tutajt, anélkül megy tovább. Ha egy másik folyóhoz ér, újabb tutajjal kel át. Egyszer kereszténység, másszor buddhizmus; a sort tetszőlegesen lehet még folytatni. Érdemes felfigyelni, hogy Armstrong nem csónakot vagy hajót – kész állapotban talált tárgyat –, hanem tutajt említ hasonlatában. A tutajt a parton kell megcsinálni, nem ott találom, és csak úgy beleülök. És hogyan lehet tutajt készíteni? Armstrong szerint olvasással. Sok olvasással és tanulással.

Mircea Eliade mítosz- és vallásfelfogásának egyik eleme gyakran feltűnik A mítoszok rövid történetében. Eliade szerint mindenféle vallás megkívánja a rituális átélést. Azonban a vallási rítusok napjaink nyugati kultúrkörében javarészt kimerülnek a keresztény szertartások ceremoniális gyakorlásában, ráadásul számtalan, esetleg évezredek óta hívét vesztett vallás rítusai számunkra már hozzáférhetetlenné, örökre elérhetetlenné váltak. Viszont létezik más út is, amely a fenti példáknál jóval inkább megfér a szekularizált európai kulturális hagyomány örökségével: a könyvtár, az eredeti vallási szövegek, a modern vallásfilozófia és az összehasonlító vallástörténet, a pszichológia, illetve a szépirodalom is képesek kulcsot szolgáltatni a vallási élmény eléréséhez. Armstrong olyan pragmatizmussal és hideg intellektuális távolságtartással áll a vallásokhoz, amilyennel csak egy vérbeli felvilágosult, nyugati elme képes.

A szépirodalom fontosságát A mítoszok rövid története külön is hangsúlyozza. Armstrong könyvének utolsó fejezete a legutóbbi ötszáz év nyugati vallás- és kultúrtörténetét tárgyalja. A szerző ad egy rövid pszichológiai jellemrajzot Lutherről – megjegyzi, hogy „hol depresszióban szenvedett, hol dühkitörések fogták el” (109) –, majd körülbelül három oldal terjedelemben lerendezi a reformációt. Ezután áttér a modern tudomány kialakulására és a felvilágosodásra. Mindössze talán 5 oldalon keresztül foglalkozik az európai kultúra soron következő 400 évével, a zárófejezet harmadánál már bőven Eliot Átokföldjének értelmezésénél tart. A vers után számos figyelemreméltó szerző és mű kerül sorra. Képzőművészeti példa csak egy van – Picasso Guernicája – irodalmi viszont elég sok: Joyce Ulyssese, Orwell, Borges, Calvino, Günter Grass, Angela Carter, Joseph Conrad és Thomas Mann és, ami a legszebb: a fejezet utolsó, legterjedelmesebb elemzésének tárgya Malcolm Lowry Vulkán alattja.

Álljanak itt végül Armstrong saját optimista befejező sorai a könyv utolsó oldaláról: „Ha körültekintő gonddal írták meg, s mi is úgy olvassuk, akkor a regény a mítoszhoz hasonlóan új szemmel láttatja velünk a világot, megtanít arra, miként tekintsünk bele önnön szívünkbe, s lássuk a világot az önérdekünket meghaladó perspektívából. Ha a hivatásos vallási vezetők képtelenek is eligazítani bennünket a mitológiában, a mai képzőművészek és igazi írók talán átvállalhatják ezt a papi szerepet, és új megértést hozhatnak el a mi elveszett és megromlott világunkba.”


III. Megint a könyvről

Ám mindannak ellenére, amit megtudtam Armstrongról, nem sok jót mondhatok könyvéről. A mítoszok rövid története hat korszakra tagolva írja meg a mitikus-vallási gondolkodás történetét. Bár számtalan példát idéz a legkülönfélébb vallási hiedelmek irodalmi emlékeiből, pár érdekességet kivéve új dolgokat nem tudtam meg belőle. Aligha kell hangsúlyozni, hogy a mítosz-logosz fogalompár, amelyet oly sokszor használ magyarázataiban a szerző, mennyire otromba és elnagyolt. Ezzel nem is szeretnék foglalkozni, mert épp olyan hosszúra nyúlna tisztázása, mint amennyire értelmetlen lenne. Csak egyetlen megjegyzés e dichotómia fals otrombaságához. Az ellentétpárban a mítosz jelentené mindazt, ami a vallás, a logosz pedig azt, ami az értelem terrénumába tartozik. Ha emlékezetünkbe idézzük egy pillanatra János Evangéliumának kezdő sorait („Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.”), és arra gondolunk, hogy a magyar ’Ige’ kifejezés épp a görög ’logosz’ fordítása, szinte már nem is értjük, hogyan történhetett, hogy senki nem figyelmeztette az írónőt e vallási konnotációkkal súlyosan terhelt teológiai terminus alkalmatlanságára.

Ja, és a stílus. Úristen, itt azért komoly gondok vannak! Az egy dolog, hogy Armstrong „a rá jellemző közérthető stílusban vizsgálja az ember alapvető mítoszteremtő igényét” (fülszöveg), de a közérthetőség korántsem egyenlő a közönségességgel. Idemásolom Armstrong legemlékezetesebb hasonlatait, beszéljen helyettem maga a szerző. Jézus mennybemenetelének szimbolikus voltát így igyekszik megvilágítani: „Amikor Jézus mennybemeneteléről van szó, nem afféle rakétának kell őt elképzelnünk, amely egyszerre fölzúg a mennybe.” (24) A Gilgames-eposz világképéről: „Gilgames szemében a civilizáció immár nem isteni eredetű. Ellenkezőleg, Istár a kultúra ellensége, olyan, akár egy viharkabát, amely eláztatja viselőjét, a cipő, amelyik feltöri a lábát, vagy egy ajtó, melyen át vidáman befúj a szél.” (67) És még egy utolsót, Newtonról, a mitikus világkép egyik legnagyobb lerombolójáról: „Mivel azonban nyakig merült a logoszba, Newton képtelen volt helyesen értékelni az emberi gondolkodás intuitívabb formáit.” (112)

Nincs értelme több efféle idézetet felsorolni. Aki még többre kíváncsi, annak azt tudom tanácsolni, hogy csapja fel bárhol a könyvet, mérget veszek rá, hogy mindegyik oldalon talál legalább egy hasonlót.

Végül szeretném felhívni a fordító figyelmét néhány dologra: Mikolaj Kopernik magyarul Kopernikusz! (110) Elefszíszi misztériumok nincsenek, helyesen eleusziszi misztériumoknak mondjuk őket. (51) Nazianzi Szent Gergely (335 – 395) – ilyen nincs, nem létezik ilyen egyházatya. Vagy Nazianoszi Sz. G. (330 – 390), vagy pedig Nüsszai Sz. G. (335? – 394?). (112)


IV. Kinek szól ez a könyv?

Hát az amerikaiaknak! Magyarországon remélem nem lesz közönségsiker, bár láttam már populáris könyvesbolt sikerlistáján is, méghozzá az első tízben. Az addig rendben van, hogy az embert érdeklik a mítoszok meg a vallások, de ez a könyv komolytalan ahhoz, hogy felnőtt ember elolvassa. Közönségkönyv akart ez lenni, csak Armstrong egy kicsit túllőtt a célon. Lehetne gyerekeknek ajánlani, hiszen határozottan jó és hasznos lehet az ilyen propedeutika az ifjú fejnek. Mert a mítoszokkal és a vallásokkal foglalkozni nagyszerű irodalmi és egzisztenciális élmény. A mitológiai, vallási olvasmányok egyszerre varázsolják el az embert, és segítik elő a valóság mélyebb megértését. Emellett roppant hasznosak a későbbi művelődés szempontjából, hiszen mindenfajta művészet olyannyira gazdag mitologikus-vallási allúziókban, hogy magasabb szintű, pontos művészetértéshez egyformán nélkülözhetetlen mind a mitológiák, mind a Biblia ismerete. Még a könyv színvonalával sem lenne gond, ha csak az érdeklődés felkeltését szolgálná: én 13 éves koromban a Herkules című TV-sorozat hatására szerettem bele a görög mitológiába, és a mítoszokban való elmélyedés után első dolgom volt, hogy felhívjam környezetem figyelmét a filmsorozat pontatlanságaira – tehát nem feltétlenül gond az, ha a mű, amely felkelti az érdeklődést, maga silány. A probléma viszont az, hogy Armstrong könyve nem gyerekeknek íródott: sem szemléletmódja nem gyermeki, sem nyelvezete (’gin-tonic’). Gyermeteg és idétlen, de nem gyermeki.

Kinek ajánlom végül ezt a könyvet? Nem ajánlom senkinek. Viszont az Isten történetét – ami magyarul is több kiadást megért már –ha lesz időm, majd elolvasom egyszer.

Karen Armstrong: A mítoszok rövid története. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006. 2200 Ft