Az Apacsok (a cím fiatalkorú bűnözőkre használt francia szleng) Korzikán játszódik: egy helyi fiatalokból álló baráti társaság betör egy puccos nyaralóba. Csak bulizni akarnak, de nem bírják megállni, hogy ne lopjanak a pazarul felszerelt villából. Érzékeny, éleslátó mozi társadalmi egyenlőtlenségekről és az erre visszavezethető fiatalkorú bűnözésről: a szegény családokból származó tinik példaképei Korzikán nem lehetnek mások, mint a dúsgazdag turisták, nem akarnak megalázó kétkezi munkát végző szüleikké felnőni, ami bűnözéshez és a gengszterizmus csordaszelleméhez vezet. A film egyetlen hibája, hogy nem csak fiatal bűnöző hősei, de maga a direktor sem éppen vérprofi a szakmájában. Thierry de Peretti éppen színészből képzi át magát rendezővé, első nagyjátékfilmjében egészen amatőr hibák is fenyegetik a néző retináját. Egy ízben például kínosan hosszú másodpercekig mutatja, ahogy a szereplők Y-kanyarban megfordulnak autójukkal – szimplán vágni kellett volna, ilyen banális cselekvéseket nem hogy a kész filmbe belevenni, de leforgatni sem szabad, ráadásul az Apacsok így is csak 81 perces, ami egy B-filmnek válna becsületére. Üresjáratok bőven vannak benne, a direktornak egy rövidfilmre volt elegendő kakaója, de azt igyekezett egész estés hosszúságúra vizezni.

A hosszú út hazafelé zeneszerzője Víg Mihály, akit Alphan Eşeli direktor bevallottan Tarr Béla előtti tisztelgésként választott. A Kelet-Anatóliában, az 1915-ös szarikamiszi csata után játszódó debüt-filmben egy háromfős társaság gyalog kényszerül hazatérni a jéghideg télben, hóborította hegyeken át, míg nem egy elhagyatott falura bukkannak, benne néhány túlélővel. Rögrealista, tabusértő háborúellenes film, ennek megfelelően patrióta héroszok helyett hétköznapi, erkölcsi homályzónában (mely egyben a háború “ködét", káoszát is reprezentálja) mozgó, kidolgozott karakterekkel, akik adott körülmények között a honfitársak megölésétől és a kannibalizmustól sem riadnak vissza. E film nem csak parabola: olykor thrillerbe illően feszült túlélődrámaként adja át a háború horrorjának tapasztalatát. A kevés dialóggal operáló mozi kiválóan érzékelteti, ahogy a széthulló társaság tagjai elveszítik időérzéküket, amihez nagyban hozzájárul Víg atmoszférikus, atonális, surlódó zörejekre épülő zenéje.

Az osztálytalálkozó írója, rendezője és főszereplője Anna Odell, aki ráadásul magát alakítja. Egy osztálytalálkozón szembesíti a társaságot azzal, hogyan tették pokollá gyermekéveit iskolai kiközösítéssel és terrorral. Egy-két pattanásig feszült jelenet után olybá tűnhet, Az osztálytalálkozó visszafogott, minimalista és realista slasher horror lesz, amiben a gyerekkorában terrorizált lúzer bosszút áll az egykori bullykon (mint Carrie a szalagavatón). Aztán jön egy önreflexív fordulat, ami dramaturgiailag izgalmas és ötletes, dokumentumfilm és játékfilm közti határokra rákérdező kísérleti filmmé teszi a produkciót. Nem előnye viszont a filmnek, hogy tudni kell hozzá, hogy Odell Svédországban ismert művész, aki megjárta a pszichiátriát és volt egy öngyilkossági kísérlete is. Az egyébként is egocentrikus, feltűnősködő, "fehér ember problémáiról" szóló film párbeszédeibe így aztán a nemzetközi közönség kedvéért bele kellett csempészni olyan mondatokat, hogy “Anna, te híres művész vagy". Bár maga Odell is elmondja, hogy az iskolai erőszak valódi bűnösei a szülők és a tanárok (ezt nehéz is vitatni), mégis a bullying természetrajzát igyekezett felvázolni, ami maradéktalanul sikerül neki, csak nem úgy, ahogy elképzelte. Azt bizonyítja, hogy nem a személyiségtől, csak a helyzettől, az aktuális hatalmi hierarchiától függ, hogy ki kit terrorizál, az erőszak pedig nem a semmiből születik, hanem örökletes. Gyerekként őt bántották, most viszont – immár felnőttként, hírességként  – ő sem kíméli gyermekkora bullyjait. Hazavágja az osztálytalálkozót, majd újabb szembesítés céljából felkutatja osztálytársait, a valóságban pedig debüt-filmjével a képükbe dörgöli, hogy ő bizony híresebb és sikeresebb lett.

Az Átmeneti állomás egy veszélyeztetett fiatalokkal foglalkozó nevelőotthonban játszódik, főszereplői hátrányos helyzetű tinik és nevelőik – akik, mint kiderül, ugyanilyen körülmények között nőttek fel, ez motiválja őket embert próbáló hivatásukban. A filmet egy-egy humoros sztori karakterek általi előadása foglalja keretbe. Destin Daniel Cretton egyszerre érzékeny és közönségszórakoztató dolgozata tele van eredeti karakterekkel és azokhoz méltóan ihletett alakításokkal a fiatal színészgárdától, életszerű, társadalmilag és pszichológiailag is hiteles történésekkel, valamint katartikus humorral és erőszakkitörésekkel. Egy hibája van (bár dokumentarista hangvételének köszönhetően az is megbocsátható): a nevelőotthon két vadiúj lakója közül a direktor az új alkalmazott karakterét jelöli ki a nézői azonosulásra, az ő szemén keresztül mutatja be a közönségnek a helyszínt és az ott élő közösséget, de aztán gyorsan elfeledkezik a szereplőről (kidolgozásáról és jellemfejlődéséről nem is beszélve).

Az igaz történeten alapuló, chilei Embert ölni hőse – noha már nem iskolás-korú – ugyancsak a bullying és körülmények áldozata. Erdészként dolgozó, békeszerető családos ember, aki rossz környéken él. Viszonya egyre jobban elmérgesedik a helyi kiskirállyal, aki annak rendje s módja szerint tönkreteszi az ő és családja életét. A műfaj vigilante (önbíráskodó) thriller: mivel a rendőrség csak ront a helyzeten, a zaklatások és a feszültség által tébolyba kergetett főhős arra jut, hogy csak úgy vethet véget pokoljárásának, ha elteszi láb alól haragosát. Az Embert ölni suspense-ben és bicskanyitógató lelki és fizikai terrorban bő első félideje után – a cím ígéretét beváltva – egy átlagember által elkövetett gyilkosság nem túl szívderítő pszichológiai élményét adja a nézőnek kíméletlenül realista, de sosem hatásvadász ábrázolásban.

Izland legutóbbi Oscar-nevezése, a Lovak és emberek akasztófahumorral teli, hősként provinciális kisembereket (és persze hátasaikat) felvonultató komikus jelenetek füzére, melyet az önegzotizáló hangnem tart össze. Benedikt Erlingsson debütáló filmje olyan, mintha egy izlandi baráti társaság (vagy akár a nemzet egész filmszakmája) dobott volna össze egy vígjátékot saját kedvenc helyi vonatkozású történeteikből, eladható házi terméket készítve a kultúrturistáknak. A fesztiválvetítés közönsége okkal nevette végig a (filmfesztiválon különösen) kellemes filmélményként ható filmet, amely viszont a közönségdíj helyett furcsamód a legjobb rendezésért járó különdíjat nyerte el a Szász János, Andy Starke és Santa Lingevičiūtė alkotta zsűritől. Kísérőfilmként kétségkívül illett hozzá Bucsi Réka animációs rövidje, a Symphony no. 42, mely ugyancsak főszerepben emberi tulajdonságokkal felruházott állatokat felvonultató gegparádé, formai remeklés, (a Tündi Bündi barátok után szabadon) morbid szürreáliába hajló gyerekmese.

A versenyszeckió veteránja a szemtelenül fiatal Xavier Dolan, aki márciusban töltötte be a 25-öt, de a Tom a farmon már negyedik filmje, és időközben készített egy ötödiket is, a Cannes-ban debütáló Mommyt. Munkái közül idehaza a Képzelt szerelmeket láthattuk moziban, melyben a színészként is roppant termékeny Dolan játszik is, karaktere ráadásul közel áll valódi önmagához. A Tom a farmon főszereplője újfent ő maga, ismét nagyvárosi meleg karaktert alakít, aki szerelme temetésére érkezik az elhunyt családjának farmjára. E mozi a melegfilm (queer film) és a horror-thriller zsánerek keresztezése: a konzervatív, maszkulin, homofób és erőszakos fivér kényszeríti Tomot, hogy játssza el a fia homoszexualitásáról mit sem tudó anyjának, hogy az elhunyt példamutató heteroszexuális életet élt. Dolan filmje meleg drámaként kétségkívül működik: a haláleset okán egyaránt labilis fivér és Tom közt izzik a levegő, ráadásul kapcsolatuk nem várt irányt vesz. A főszereplő-író-rendező akkor botlik meg, amikor ismeretlen vizekre evez: ez az első horror és pszichothriller zsánerekbe sorolható filmje, és a tapasztalat hiánya meg is látszik rajta, elég a tolakodó filmzenére gondolni. Dolan vitán felül őstehetség, de baljós tendencia, hogy negyedik rendezése sokkal inkább összecsapott, nyers, éretlen, mint a Képzelt szerelmek.

A Vakon hőse egy megvakult írónő, aki igyekszik megakadályozni, hogy vizuális memóriája is elkopjon. Fantáziálásai és egyben készülő regénye jelenik meg előttünk, és amit látunk, az leginkább egy Lynch-filmre hasonlít. A néző alá van rendelve a rendezői alteregóként megjelenő, narrátorként megbízhatatlan művész-főhős akaratának, így aztán a film végig izgalmas és feszült, hisz sosem tudhatjuk, mi fog történni, mi valóság és mi fantázia. Utazás egy vak nő koponyája körül, de üzenete, gondolatisága minimum megkérdőjelezhető, amit ráadásul nem kompenzál olyan fokú szürreália, hogy ezt könnyen megbocsássuk.

A bolgár Viktoria három (különböző időpontokban játszódó) fejezetben foglalja össze az ország közelmúltjának történelmét. Az amerikamániás hősnő utálja a kommunista Bulgáriát, de minden akarata ellenére gyermeke születik, a lányt viszont – mivel hiányzik a köldöke (szép szimbóluma annak, hogy a pártállam elszakítja gyökereitől) – a rezsim népi hőssé avatja. Az első fejezet lehangoló korkép a kommunizmusról, a második már A tanúra hajazó szatíra, melyet bevallottan Woody Allen Banánköztársasága inspirált: a lánygyermeket ugyanis gyalázatosan elkényezteti a pártvezetés (szép metaforája a jóléti  – nálunk “gulyás" – kommunizmusnak). A harmadik rész hangvétele a nyitányhoz hasonlít: a kommunizmus összeomlik, a kiválasztottnak nevelt lány tekintélye ezzel semmivé foszlik. Anya és lánya ki nem állhatják egymást, utóbbi viszont remek viszonyt ápol az ugyancsak kommunista anyai nagymamájával. Tökéletes portréja a 20. század turbulens, sötét Európájának, amiben gyakran ég és föld a különbség szülő és gyermek világlátása között, de kevesebb az idős és a fiatal generáció nézetei között. A film Alejandro Jodorowskyt juttathatja eszünkbe szürreális, máskor brutális momentumaival, de ez személyes film a rendezőnő, Maya Vitkova részéről (bevallása szerint gyerekként azzal szórakozott, hogy mindenkinek azt mondta, hogy jóban van Zsivkovval, és ezzel bármit elérhetett). E film rendezője mert a legnagyobbat álmodni a Titanic versenyzői közt: a szekció protagonistái közül a Viktoria hősei a legesélytelenebbek, de az ő vágyaik a legmerészebbek. A Hullámtörők-díjat így a leghosszabb (két és fél órás) versenyfilm nyerte, melyet ráadásul büszkén nevezhetük a “bolgár Taxidermiának".