Nagy Márta Júlia 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Az ELTE BTK-n tanult magyar és összehasonlító
irodalomtudomány szakon. Beszámolói a prae.hu hasábjain jelennek meg rendszeresen, verseit 2010 óta a Jelenkor, a Holmi, a Műút, a Palócföld, a Litera, a Tiszatáj és az Élet és Irodalom közölték.

Bencsik Orsolya a következőképpen ajánlja a könyvet: Nagy Márti hol alámerülő, hol lebegő verstárgyain egy szoborrá, tehát halottá merevített, modern, zuglói Ophélia úszik át. Elmosódó nyomát cickafark, katáng, vadvirág vagy éppen indák szegélyezik. Némává tett kőszáján halkan, de annál határozottabban szóvá teszi az őt körülvevő mikrovilág belsővé vált tapasztalatait, és ezeket az apró, precíz tapasztalatokat romokká szublimálja. Ezeknek a romoknak pedig szerves eleme, masszív anyaga a test tájainak a felhasítása, a nedvek valósága, a tejben és vérben ázás, az elmúlás lehetetlensége és tisztátlansága.
Lesi Zoltán diplomamunkája egy Weöres Sándor szonettjeit elemző számítógépes program volt. Élt már Sarkadon, Szegeden, Budapesten, Teheránban és Bécsben. Első kötete: Daphnis ketskéi (FISZ, 2009).

Nemes Z. Márió úgy fogalmaz, hogy Lesi Zoltán második verseskötetében apák, anyák és gyermekek bolyonganak. Mégsem egy család története ez, hiszen a család fogalma egyáltalán nem magától értetődő ebben a költészetben. Lesi verseiben a lírai nézőpont vándorlása az életesemények személyközi hullámzását jeleníti meg. Ezek az alanyi szólamok legtöbbször a gyermek- és felnőttlét határvidékén, egy mesei tájban találkoznak össze, mintha a privát mágia lenne az egyetlen hiteles eszköz arra, hogy - hazugságon és őszinteségen túl - otthonos mintává varázsoljuk az (ön)idegenség alakzatait.


Mán-Várhegyi Réka könyvéről Németh Gábor így írt: Mindenkit megmért, és senkit sem talált elég nehéznek. Éles és csúfondáros pillantást vetett a világra, mire a világ összecsinálta magát, és szépen bevallott mindent. Így aztán ezekben a történetekben pont olyannak látszik, amilyen. Rémületesnek és nevetségesnek. Istennél a kegyelem, tréfálkozzunk vele, mint a bíró egy nem létező viccben. És tényleg lehet nevetni, igaz, csak befelé, mozdulatlan arccal – a szerző vélhetően attól tart, a sírást esetleg nem találnánk elegánsnak. Hősei úgy merülnek el a Semmiben, mintha a „Heidegger” egy menő fitnesszterem neve volna, a boldogtalanság pedig csak a szórakozás finoman perverz, trendi fajtája. A gonoszság mint esztétikai kategória? Ugyan. Ez a könyv tele van megértéssel. Ne mondják, hogy nem szóltam – nagy, realista írót köszönthetünk Mán-Várhegyi Rékában.