"Túl sok neked a víz, Ophelia" – mondja Laertes Shakespeare Hamletjében, és nem ejt könnyeket vízbe fulladt húgáért. Az idézet lett a kötet mottója, és bár a víz-motívum vissza-visszatér, a cím és a karakter választása nem volt tudatos. Ophelia áldozatául esik a körülötte zajló eseményeknek, úgy, hogy közben tulajdonképpen kimarad belőlük. Nagy Márta Júliát mégsem az áldozati szerep érdekelte, hanem a hősnő bátorsága.

A szerkesztés folyamatában négyen is részt vettek. Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán, a JAK-füzetek leköszönő sorozatszerkesztői, illetve Balajthy Ágnes és Borsik Miklós, az újak. A Roham Bárban a "régiek" egyike, Orcsik faggatja az elsőkötetes szerzőt. A szerkesztő szerint, bár nem domináns elemként, de mégiscsak jelen van a kötetben az irónia, a szerző ugyanis szeret ironikusan tekinteni a dolgokra. Mert még ha komolyabb trauma is éri az embert, túljuthat rajta, ha kellő mennyiségű iróniával szemléli azt.

A trauma kifejtéséhez azonban szükséges egy maszk is, ami a szerkesztő felvetése szerint segít a saját élmények bátrabb kifejezésében, ahogy a színész is kimondhat olyasmit a szerepei által, amit másképp egész biztosan nem merne. Nagy Márti már gyerekként rájött, hogy ha alteregókat talál ki magának, ha valaki másnak a személyiségébe bújik, könnyebben mond el bármit, és ezáltal jobban is érezi magát.

A pszichológia és a költészet közötti hasonlóságokat és különbségeket tovább boncolgatva elkerülhetetlen az "írás mint terápia" közhely, amit a fentiek azonban más megvilágításba helyeznek. Mert a fiatal költővel is előfordult, hogy amikor megbántották, rosszul érezte magát, és mindezt megírta, rájött, hogy az élményből tulajdonképpen nem vers született. Utóbbi csak akkor történik meg, ha a szöveget tudatosan formálja. Az elvonatkoztatás, az absztrahálás vezethet el oda, hogy az eredmény újszerűnek hat, a szerző ezzel távolítja magától a traumát, és érthetővé teszi mások számára.



A kötet több év anyagát tartalmazza, bár a nyolc-kilenc évesen írt költemények kimaradtak belőle. Megtudjuk, hogy Márti az egészen korai versek megírása után, de még gyerekként, prózával is próbálkozott, mondván, azt könnyebb eladni. A grófok és szegény lányok romantikus találkozását megörökítő regényeket aztán maga égette el. Majd prózaverseket írt, aztán hosszú hallgatás következett, és csak később, az egyetemi évek után, huszonhat évesen tért vissza a költészethez.

A mesék, mítoszok, népballadák mindig is érdekelték, nemcsak a magyarok, hanem más népeké is. A Vlagyimir Propp által összegyűjtött, több kultúrában visszaköszönő karakterek és események miatt különösen, mivel ezek a közös elemek rávilágítanak, hogy egyformák vagyunk, és ugyanazt akarjuk. A visszatérő és közös elemek közül a halál az egyik legfontosabb, a fiatal szereplőket sok esetben a vele való találkozás és szembenézés indítja el a felnőtté válás felé. 

Bár a kötet több verse fragmentált, elindul valamerre és vesz később teljesen más irányt, akadnak narratív darabok is, elesettekről, lecsúszott egzisztenciákról szóló mesék. Orcsik úgy veszi észre, hogy fiatal költők esetében ritka a szociális érzékenység (Fehér Renátó és Kele Fodor Ákos nevét említi ellenpéldaként), és felteszi a kérdést, hogy kell-e ilyen jellegű problémákkal foglalkoznia a kortárs lírának. A válasz egyértelmű: a költészetben semmi sem kötelező, nem rosszabb költő az, akit más érdekel, Mártit viszont magánemberként zavarja a kiszolgáltatottak megvetése és kirekesztése.

Kapcsolódó téma a verseknek sajátos karaktert adó térköltészet, konkrét földrajzi helyek megjelenése, elsősorban a peremkerületek, a kertvárosok, illetve kiemelten Zugló szerepe. Utóbbival egy albérletben és egy munkahelyen töltött rövid időszak alakította ki a kötődést, és maradt a csendes presszók miatt például a kéziratok javításának helyszíne. Vagy ahogy Orcsik fogalmaz, a privát zarándoklatoké.



Ezen a ponton, mintha megrendezték volna a jelenetet, néhány percre bekapcsolódik a beszélgetésbe egy férfi, aki akár egy borgőzös zuglói kiskocsmából is érkezhetett volna. Gratulál a hölgynek, aki szerinte "megírta az életet". A rövid közjáték után szóba jön még a test ábrázolása – Mártit soha nem a tökéletesség, a szabályos, klasszikus szépség érdekelte, gyógytornász édesanya révén pedig már gyerekként hozzászokott a beteg, lebénult emberek közelségéhez.

Megkerülhetetlen kérdés az olvasmányélmények hatása. Többnyire külföldi szerzők neve hangzik el: Shakespeare a női karakterek, Rilke a transzcendencia kezelése, Lorca pedig az andalúz folklór felhasználása, az ismétlésvariációk és a belső rímtechnika miatt lett fontos. Amúgy inkább bizonyos művek, mintsem konkrét szerzők voltak hatással a fiatal költőre, illetve az irányzatok közül furcsa asszociációi, szürrealizmusa és lázadása révén az avantgárd, de inkább csak az első szárnypróbálgatások szakaszában.

Közben Sopotnik robog be a terembe némi késéssel, ízelítőt adva abból, milyen szópárbajt vívtak volna végig a műsor alatt szerkesztő- és kérdezőtársával. Felteszi a kérdést, hogyan is alakult ki Ophelia saját univerzuma. Ahogy az eddigiekből kirajzolódik, és a válaszban összegzésre kerül, a magánmitológiát egyrészt az olvasmányélmények, másrészt a gyermek- és fiatalkorban megélt helyzetek, illetve helyszínként az alvóvárosok formálták.

Utóbbiak a perifériára szorulás és a magány mellett a béke és nyugalom rengeteg utalásra lehetőséget biztosító kertjeiként is értelmezhetők. Amelyek amúgy Márti kedvenc fotótémái is. Mert bár a borítón látható kép Bach Máté munkája, amatőr szinten maga a szerző is szokott fényképezni, természetesen romos házakat és virággal benőtt üres telkeket. Orcsik szerint romantikus alkat, aki a romokat szereti...