​Emlékszem, egyszer régen, még általános iskolás koromban egy zenetörténet órán azt a feladatot kaptuk, hogy a hallgatott zeneműhöz írjunk egy töténetet. A történet természetesen szólhatott bármiről, a gyakorlat lényege az volt, hogy megtapasztaljuk: a zenében zajló események is könnyedén lefordíthatóak a szavak nyelvére.

Ezt a megállapítást ugyan készségesen elfogadtam, a dolog miértje viszont nem volt teljesen világos. Miért is kéne a zenét lefordítani? A szavakat könnyebben értjük, persze, de biztosan ez a transzponálás volna a zene könnyebb megértése felé vezető legrövidebb út is? A zenét zeneileg kéne megpróbálni értelmezni, vallottam, nem holmi más területről vett, külsödlegesen ráaggatott fogalmak segítségével.

Szó, ami szó, a feladatot nem tudtam igazán komolyan venni. A történetem egy kismacskáról szólt, aki vadregényes erdői környezetben, változó időjárási körülmények közepette kereste az anyukáját. A keresés sajnos eredménytelennek bizonyult, a végén pedig, ó jaj, szegény kismacska meg is halt.

Bár manapság már nem állnék ki ennyire radikálisan a különböző művészeti ágazatok ilyen szigorú elkülönítése mellett, a zene purista felfogásából elegendő adag maradt bennem ahhoz, hogy még mindig kissé szkeptikusan álljak hozzá egy olyan hangversenyhez, amelyik "tűzvörös"-ként hírdeti magát. Mert ugye tudjuk azt, hogy míg például Szkrjabin számára a C hang volt a piros színű, addig Rimszkij-Korszakov ugyanezt a hangot fehérnek gondolta. Meglehetősen bajos volna tehát konszenzusra jutni abban a kérdésben, hogy melyik hang/hangköz/hangzat milyen színű. 

Azonban az est promgramválasztása sem ilyen egyértelmű megfeleltetések mentén alakult. A beharangozó szerint a vörös izzást két, témáját egyaránt az orosz folklór világából kölcsönző mű, Muszorgszkij programzenéje, az Éj a kopár hegyen és Sztravinszkij balett-zenéje, a Tűzmadár hivatott biztosítani. A mind a két műben feltűnő gonosz, misztikus lényekhez, a boszorkányokhoz és a Sátánhoz hagyományosan valóban a tűzvörös színt szokás kapcsolni. A zenéhez viszont én személy szerint mindkét esetben egy kevésbé éles, visszafogottabb és sejtelmesebb színt társítanék.

Az est során felhangzó további két műnek, Beethoven Hármasversenyének, valamint Dvorak Csendes erdők című darabjának viszont nem csak szerintem, hanem a beharangozó szöveg szerint sincsen sok köze a címmé tett színhez. Ezek a darabok hivatottak oldani a feszültséget, hangot adni a harmóniának és a nyugalomnak is, mondja a szöveg, azaz ellenpontot szolgáltatni a vörös lángolásának.

Így, hogy a program egyik fele távolabbról esetleg, a másik fele viszont egyáltalán nem kapcsolódik a "tűzvörös" színhez, a műsor összeállítását meglehetősen esetlegesnek éreztem. Egy klasszikus versenymű, egy romantikus karakterdarab és két alvilági figurákat megelevenítő, többé-kevésbé programzenei mű között nem tudott értelmes kapcsolatot létesíteni egy szín.

Az összeállítás eklektikusságát még tovább fokozta az, hogy a Pannon Filharmonikus Zenekar és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány közötti együttműködés jóvoltából a vörös zenékhez Henzce Tamás, amúgy kiváló Kis diptichon I. című festménye is hozzárendelődött.



Mivel ez esetben zene és szín összekapcsolását sem éreztem indokoltnak, ezen a "ráfogott" színen keresztül a zenéhez még egy képzőművészeti alkotást is rendelni, majd ezt az alkotást a zenék témájához szorosan kötődőnek nevezni (ebben a mellérendelésben kellett volna megérezni "képzőművészet és zene szoros kapcsolatát" is) számomra már túlságosan is erőltetettnek tűnt.
 
Félreértés ne essék, az eklektikával magával szemben semmi kifogásom nincsen, bajom csak az olyan gyenge lábakon álló ideológiai konstrukciókkal van, amelyek a nagyon különböző elemek együvé tartozását kívánják minden áron bizonyítani, és ezekkel is voltaképpen csak annyi, hogy nem tudom komolyan venni őket.

Ezért tartottam viccesnek konstatálni, hogy egy olyan művészeti ágnak sikerült befolyásolnia a zene vörösségének percipiálását, amelyre senki nem számított, nevezetesen az építészetnek: a MűPa színpada fölött ugyanis, mit ad isten, pont vörösesek a zengőkamrákat záró ajtók. Így nagytotálban nézve a színpadot a vártnál könnyebb volt beleképzelni a vöröset a zenébe, már persze, ha éppen erre szottyant kedvem.

Mert amúgy az előadás nem indokolta a vörösen hallást, sőt. Mondhatni legnagyobb erénye az volt, hogy egyáltalán nem volt "tűzvörös". Ezzel a színnel ugyanis kapásból a szenvedélyességet, a rapszodikusságot, a szélsőségességet lehetne asszociálni. A Vass András karmesteri irányítása alatt megszólaló PFZ viszont éppen ellenkezőleg, fölöttébb elegánsan, pontosan és érzékenyen játszott.


 
A koncertet nyitó Muszorgszkij-mű első három, mozgalmasabb részét végig precízen, magabiztosan szólaltatta meg a zenekar. Bár helyenként úgy tűnt, mintha loholna a hangok után, az uralmat fölöttük végig megtartották. Egy hajszállal lassabb tempó talán megoldotta volna ezeket a kis kapkodásokat is. A harangozás utáni nyugodt zárórészben pedig a PFZ egy egészen másik arcát ismerhettük meg: olyan finom, értelemmel telített pianót tudtak kieszközölni, amilyet csak igazán ritkán lehet hallani. 

A színpad gyors átrendezése után következett Beethoven Hármasversenye három neves szólistával: Baráti Kristóf hegedűn, Várdai István gordonkán, Várjon Dénes pedig zongorán működött közre. Mindhármójuk játékában ugyanaz a nyugodt elegancia érvényesült, mint a zenekaréban. Végig precízen, de cseppet sem motorikusan, végig érzékenyen, de cseppet sem érzelgősen zenéltek, végig irigylésre méltó összhangban egymással.

Hármójuk közül Baráti Kristófot emelném ki, akinek előadásában hallottam életem eddigi legjobb Beethoven Hegedűversenyét, és aki most is bebizonyította, hogy kiválóan érzi Beethoven zenéjét. Ilyen szépen, tisztán (zongorista szlenggel élve) billenteni én még hegedűst nem hallottam.



A szünet után Várdai István jutott főszerephez Dvorak csellóra és zenekarra hangszerelt rövidke darabjában. Az Éj a kopár hegyen befejezése és a Hármasverseny szintén nagyon szépre sikerült II. tétele miatt úgy gondoltam, ez a kis Dvorak-mű fogja jelenteni az est csúcspontját. A zenekar ugyanis úgy tűnt, a visszafogottabb, csendesebb részekben érzi leginkább elemében magát, és ha egy ilyen alapra tevődik rá Várdai méltóságteljesen érzelmes játéka, az csakis jól sülhet el. Nem kellett csalódnom: az est során először ekkor sikerült az írás feladata miatt amúgy folyton a fejemben kószáló jelzőket teljesen elhallgattatni.
 
Abban viszont nem lett igazam, hogy ez lesz egyben a koncert csúcspontja is. A zenekar ugyanis az utolsó darabra, Sztravinszkij Tűzmadarára is tartogatott meglepetéseket. Ami eddig tetszett játékukban - az összeszedettség, a pontosság és az értelemteli halk részek -, az mind megvolt itt is, viszont ebben a darabban a dinamikai skála sokkal szélesebb spektrumát be tudták járni, mint az előzőekben. Csattanó fortissimóktól zizegő pianissimókig minden volt, és ami még fontosabb, egyik árnyalat sem volt elfuserálva.

A teljesen megérdemelt vastapsot egy rövid ráadás követte, az oroszoknál maradva Csajkovszkij Hattyúk tava című balletjéből a Magyar táncot játszotta el a zenekar. Itt ismét az volt az érzésem, hogy egy kicsit hajtják a tempót, a pontosság viszont ennek ellenére itt is végig megmaradt. A vidám tánc pedig egészen találó lezárása volt egy kiemelkedően jó koncertnek, amelynek legfőbb erénye az volt, hogy a rá aggatott címre rácáfolva egyáltalán nem volt "tűzvörös".

A nagyon különböző karakterű darabokat nem egy semmitmondó cím, hanem a PFZ kitűnő, pontos és elegáns, de ugyanakkor fölöttébb érzékeny előadásmódja tartotta össze.

A műsoron:

Öt szín: tűzvörös
Pannon Filharmonikusok

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2014. április 11.

Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen
Beethoven: Hármasverseny, op. 56
 
Dvořák: Csendes erdők (Klid), op. 68, No. 5
Stravinsky: A tűzmadár - szvit (1919-es változat)

Pannon Filharmonikusok
vezényel: Vass András
közreműködik:

Baráti Kristóf - hegedű
Várdai István - gonrdonka
Várjon Dénes - zongora