gyerek
2014. 04. 15.
Víziók és valóságok
Mesebeszéd 2., Pipitér Bisztró, 2014. április 10.
A Mesebeszéd 2. a két és fél éve megrendezett első Mesebeszéd hagyományait kívánta továbbvinni a gyerekirodalmi szakmai életet felpezsdítő kerekasztal-beszélgetésekkel. Szekeres Nikoletta szerkesztő szervezésének köszönhetően újra találkozhatott egymással irodalmár, pedagógus, kritikus. A három fő téma: kötelező irodalom, intézményesülés és gyerekirodalmi kritika három egymást követő szekcióban került terítékre. Informatív s csak alig-alig panaszos beszélgetéseket hallhattunk, ami persze örvendetes, de bizonyos témafelvetések kapcsán azért az is megállapítható, hogy elégedetten hátradőlni még nincs okunk.
A tanárok
Az első kerekasztalon a közoktatás egyik neuralgikus pontja, a kötelező irodalmak témája szerepelt. Varga Betti, az Arany János Gimnázium tanára, Hartai László, az ELTE médiaoktatója, Gombos Péter olvasáskutató és Bacsó Péter, az Eötvös József Gimnázium tanára a prae.hu irodalmi szerkesztőjének, Benedek Annának finoman terelgető moderálása közben arra kereste a választ, hogyan lehet, hogy ugyanaz a kötelezőolvasmány-lista jelenik meg az általános és középiskolákban, mint harminc-ötven évvel ezelőtt; mi az oka annak, hogy a friss irodalom olyan nehezen tud beszivárogni a tantermek falai közé, s hogyan tudnak tanárként ezen segíteni.
Hartai László, némiképp a kívülálló jogán tett fel provokatív kérdéseket: Miért nem lehet rossz irodalmat feladni? Hogyan tudják meg a tanulók, hogy milyen a jó és a rossz irodalom közötti különbség, ha az iskolában nem mutatjuk meg nekik? És miért mondják azt a jelenlevők, hogy "megtanítom"? A műveltség és a kreativitás miért nem járhatna együtt?
Szembeszökő volt az ellentét Hartai László (mint szülő) irodalomoktatási elvárása és a gyakorló irodalomtanárok tapasztalata között. Hartai az irodalomoktatástól kreativitást, gondolkodásra ösztönzést, a természetes kíváncsiság fenntartását várná el (s valószínű, hogy ez az elvárása sok szülőével azonos), a gyakorlati beszámolók alapján azonban egészen más kép alakult ki az oktatás lehetőségeiről. Varga Betti történetei a kiszámítható rendszerben gondolkodó, az ahhoz szinte hisztérikusan ragaszkodó középiskolásokról, a magyart csupán pontvivő tárgynak tekintő továbbtanulni szándékozókról, a másfajta szülői elvárásokról szóltak, és hogy mennyire nehéz az alapszintű érettségi minimumkövetelményéig eljuttatni a kevésbé kreatív tanulókat, illetve arról az egyeztetési nehézségről, hogy az érettségi, mint elvárt műveltségi alap lényegében azonos viszonyítási pontokat tartalmazzon országszerte.
Gombos Péter ehhez tette hozzá, hogy valóban vannak kreatív és kevésbé kreatív gyerekek, és például sok tankönyvreform azon bukik meg, hogy ha hiperlink szerepel egy tankönyvben vagy nincs kövérrel szedett betű – maguk az egyébként internetvilágban felnövő gyerekek sem fogadják el "igazi" tankönyvként. (Ehhez kapcsolódik az a Bacsó Péter által is említett és több helyről is származó példa, hogy ha egy gyereket megkérnek, nevezzen meg egy élő írót, elcsodálkozik, hiszen egy író eleve halott.)
Szükség van-e kötelezőkre? – tette fel Benedek Anna a következő kérdést. Gombos Péter határozottan a kötelezők mellett foglalt állást, sőt szerinte a mostani átlagnál több, tanévente 6-8 könyv, és változó listák kellenének. Ő egyébként a kötelező irodalom helyett a "közös olvasmány" kifejezést preferálja, az osztályukban is vannak olyan könyvek, amelyeket a gyerekek ajánljanak egymásnak. Bacsó Péter fontosnak tartaná, hogy ezek a kötelező listák iskolánként különbözhessenek, ne egy országos sztenderd lista forogjon körbe. Jó tudni, hogy a tanárok számára teljes a szabadság ma Magyarországon a tekintetben, hogy mit olvastassanak, nincsenek kőbe vésett illetve rendeletekben rögzített listák, amiket tanítani kell. A kötelező irodalom azonban még mindig nehezen frissül, és ennek okairól a második szekció is említést tett.
Képzők képzői
A második szekciót Pompor Zoltán azzal a provokatív kérdéssel kezdte, hogy vendégei (Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, Merényi Hajnalka, az ELTE TÓK Kortárs Gyermekirodalmi Kutatóműhelyének vezetője, Thimár Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának docense, Visy Beatrix, a Szent István Egyetem adjunktusa) felsőfokú tanulmányaik során találkoztak-e gyermekirodalommal foglalkozó kurzusokkal. Az általános válasz "természetesen" a nem volt, de mindezzel a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán ősszel induló Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szakot harangozták be. A kerekasztal lényegében a szak indulását, létjogosultságát és vázlatos jövőképét firtatta.
A kérdésre, hogy ha eddig nem volt ilyen képzés, miért van rá szükség éppen most, Hermann Zoltán hangsúlyozta: a gyerekirodalom mára annyira önállóvá vált, hogy szükség lett rendszerező intézményi háttérre, és az új képzéssel amúgy is egy régi hiányt próbálnak bepótolni. Céljuk egyrészt a szakemberképzés, másrészt a pedagógusok számára a friss kiadványok megismertetése, továbbá, mivel kreatív írással is foglalkoznának, friss szemléletű gyermekirodalmi szerzők kinevelése, fejlesztése. (A továbbképzési szakra egyébként a jelentkezési határidő 2014. május 31.)
Hermann Zoltánnak vannak félelmei. Mindannyian tudtak példát mondani arra, hogy felkészült, kortárs irodalomban jártas tanítók és tanárok milyen akadályokba ütköznek, ha friss szemléletüket megpróbálják átültetni a gyakorlatba. Ha az iskola falai közé kerülnek, valahogyan mintha "elfelejtenék", hogy mit tanultak, vagy egész egyszerűen nincs rá lehetőségük, hogy Varró Danit vagy Tóth Krisztát tanítsanak a klasszikusok mellett/helyett. Ezért is lenne szükség arra, hogy – mint egy hozzászólásban egy tanító szakos végzős hallgató is felvetette – ilyen szakképzés elvégzése után a pedagógus a továbbiakban is folyamatosan tájékozódhasson, továbbképezze magát, informálódjon. A szokásos finn példa (a tanító erősen motivált, hogy képezze magát, kövesse a kortárs irodalmat stb.) sajnos itthon még csak álom. Merényi Hajnalka említette, ha nincs meg náluk a kari könyvtárban az adott könyv, a hallgatóit a könyvesboltba küldi, s volt már rá példa, hogy ott olvasták ki az adott primér irodalmat. Hermann Zoltán nagy sóhajjal hozzátette: kezdeményezésük afféle óvatos kánonalakítás, és nagyon reméli, hogy máshol is fognak indulni ilyen képzések vagy szakok.
Hermann Zoltán hozzátette: olyan csúcsszervet is vizionál, amelyik a gyermekirodalmi képzés akadémiája lehetne, kutatóműhelyekkel, szakemberbázissal, hosszú távú tervekkel, kánonalakító erővel, a kritikai nyelv kidolgozásának és fejlesztésének igényével.
Thimár Attila felvetette, hogy ilyen intézményt először online is létre lehetne hozni, és miért ne lehetne például bázisa a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése egy ilyen intézmény létrehozásának.
Feladat tehát lenne bőven, de sajnos nem volt idő a problémák minden aspektusból való vizsgálatára, mert elkövetkezett a harmadik szekció, a gyerekirodalom-kritika asztala.
A kritikusok
A résztvevők (Szathmáry István illusztrátor, kulturális újságíró, Keresztesi József irodalomkritikus, Lovász Andrea kritikus és mesekutató, valamint Tóth Patrícia gyerekirodalom-kritikus) a szervező, Szekeres Nikoletta vezetésével azt járták körül, változott-e, s ha igen, mennyiben a gyerekirodalom-kritika megjelenése, helyzete az előző Mesebeszéd óta. Akkor az volt a panasz, hogy a minőségi kritika kevés helyen, jobbára online felületeken jelenik meg a papíron történő, rendszeres megjelenés inkább eseményszámba megy.
Szathmáry szerint pozitív változás, hogy míg korábban elképzelhetetlen volt napilapnál gyerekkönyves eseménnyel címoldalra kerülni, ma már erre is van példa. A gyerekkönyvpiac pedig kiváltságos helyzetben van, ő csak attól fél, hogy ha egy kritikai nyelvet erőltetünk rá a reflexív szövegekre, akkor abból szakmai klikkesedés lesz. Lovász Andrea csak üdvözölné, ha továbbra is szigetekként tevékenykednének az egyes kritikai és olvasáskutatási műhelyek. Boldizsár Ildikó, Bálint Péter mesekutatási munkássága sok más műhely mellett szerinte nagyobb siker lehet, mint egy intézményesített, központosított szakemberképzés.
Mindannyian trendként fogalmazták meg, hogy a kiadók szerencsére ma már bátrabban fognak hozzá akár kényes témákat is érintő könyvekhez, és jó, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg ma már magyar szerzőktől is minőségi ifjúsági könyvek. Gyerekirodalommal foglalkozó kedvenc kritikai portálokként felsorolták a Csodaceruza, a Meseutca és a Pagony weboldalát, kedvenc kiadók felsorolásánál megemlítették a Csimota, a Cerkabella, a Kolibri nevét (Keresztesi József nem kiadó alapján szeret válogatni, inkább a könyveket nézi); az utóbbi idők legkedvesebb olvasmányai köréből pedig a Dobozváros, a Kék hajú lány, A kőmajmok háza és a Rico, Oskar és a nagy nyomozás című könyveket emelték ki a kritikusok.
Az első kerekasztalon a közoktatás egyik neuralgikus pontja, a kötelező irodalmak témája szerepelt. Varga Betti, az Arany János Gimnázium tanára, Hartai László, az ELTE médiaoktatója, Gombos Péter olvasáskutató és Bacsó Péter, az Eötvös József Gimnázium tanára a prae.hu irodalmi szerkesztőjének, Benedek Annának finoman terelgető moderálása közben arra kereste a választ, hogyan lehet, hogy ugyanaz a kötelezőolvasmány-lista jelenik meg az általános és középiskolákban, mint harminc-ötven évvel ezelőtt; mi az oka annak, hogy a friss irodalom olyan nehezen tud beszivárogni a tantermek falai közé, s hogyan tudnak tanárként ezen segíteni.
Varga Betti, Hartai László, Benedek Anna, Gombos Péter, Bacsó Péter
Hartai László, némiképp a kívülálló jogán tett fel provokatív kérdéseket: Miért nem lehet rossz irodalmat feladni? Hogyan tudják meg a tanulók, hogy milyen a jó és a rossz irodalom közötti különbség, ha az iskolában nem mutatjuk meg nekik? És miért mondják azt a jelenlevők, hogy "megtanítom"? A műveltség és a kreativitás miért nem járhatna együtt?
Szembeszökő volt az ellentét Hartai László (mint szülő) irodalomoktatási elvárása és a gyakorló irodalomtanárok tapasztalata között. Hartai az irodalomoktatástól kreativitást, gondolkodásra ösztönzést, a természetes kíváncsiság fenntartását várná el (s valószínű, hogy ez az elvárása sok szülőével azonos), a gyakorlati beszámolók alapján azonban egészen más kép alakult ki az oktatás lehetőségeiről. Varga Betti történetei a kiszámítható rendszerben gondolkodó, az ahhoz szinte hisztérikusan ragaszkodó középiskolásokról, a magyart csupán pontvivő tárgynak tekintő továbbtanulni szándékozókról, a másfajta szülői elvárásokról szóltak, és hogy mennyire nehéz az alapszintű érettségi minimumkövetelményéig eljuttatni a kevésbé kreatív tanulókat, illetve arról az egyeztetési nehézségről, hogy az érettségi, mint elvárt műveltségi alap lényegében azonos viszonyítási pontokat tartalmazzon országszerte.
Varga Betti, Hartai László, Benedek Anna
Gombos Péter ehhez tette hozzá, hogy valóban vannak kreatív és kevésbé kreatív gyerekek, és például sok tankönyvreform azon bukik meg, hogy ha hiperlink szerepel egy tankönyvben vagy nincs kövérrel szedett betű – maguk az egyébként internetvilágban felnövő gyerekek sem fogadják el "igazi" tankönyvként. (Ehhez kapcsolódik az a Bacsó Péter által is említett és több helyről is származó példa, hogy ha egy gyereket megkérnek, nevezzen meg egy élő írót, elcsodálkozik, hiszen egy író eleve halott.)
Szükség van-e kötelezőkre? – tette fel Benedek Anna a következő kérdést. Gombos Péter határozottan a kötelezők mellett foglalt állást, sőt szerinte a mostani átlagnál több, tanévente 6-8 könyv, és változó listák kellenének. Ő egyébként a kötelező irodalom helyett a "közös olvasmány" kifejezést preferálja, az osztályukban is vannak olyan könyvek, amelyeket a gyerekek ajánljanak egymásnak. Bacsó Péter fontosnak tartaná, hogy ezek a kötelező listák iskolánként különbözhessenek, ne egy országos sztenderd lista forogjon körbe. Jó tudni, hogy a tanárok számára teljes a szabadság ma Magyarországon a tekintetben, hogy mit olvastassanak, nincsenek kőbe vésett illetve rendeletekben rögzített listák, amiket tanítani kell. A kötelező irodalom azonban még mindig nehezen frissül, és ennek okairól a második szekció is említést tett.
Gombos Péter, Bacsó Péter
Képzők képzői
A második szekciót Pompor Zoltán azzal a provokatív kérdéssel kezdte, hogy vendégei (Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, Merényi Hajnalka, az ELTE TÓK Kortárs Gyermekirodalmi Kutatóműhelyének vezetője, Thimár Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának docense, Visy Beatrix, a Szent István Egyetem adjunktusa) felsőfokú tanulmányaik során találkoztak-e gyermekirodalommal foglalkozó kurzusokkal. Az általános válasz "természetesen" a nem volt, de mindezzel a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán ősszel induló Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szakot harangozták be. A kerekasztal lényegében a szak indulását, létjogosultságát és vázlatos jövőképét firtatta.
Merényi Hajnalka, Pompor Zoltán, Thimár Attila
A kérdésre, hogy ha eddig nem volt ilyen képzés, miért van rá szükség éppen most, Hermann Zoltán hangsúlyozta: a gyerekirodalom mára annyira önállóvá vált, hogy szükség lett rendszerező intézményi háttérre, és az új képzéssel amúgy is egy régi hiányt próbálnak bepótolni. Céljuk egyrészt a szakemberképzés, másrészt a pedagógusok számára a friss kiadványok megismertetése, továbbá, mivel kreatív írással is foglalkoznának, friss szemléletű gyermekirodalmi szerzők kinevelése, fejlesztése. (A továbbképzési szakra egyébként a jelentkezési határidő 2014. május 31.)
Hermann Zoltán
Hermann Zoltánnak vannak félelmei. Mindannyian tudtak példát mondani arra, hogy felkészült, kortárs irodalomban jártas tanítók és tanárok milyen akadályokba ütköznek, ha friss szemléletüket megpróbálják átültetni a gyakorlatba. Ha az iskola falai közé kerülnek, valahogyan mintha "elfelejtenék", hogy mit tanultak, vagy egész egyszerűen nincs rá lehetőségük, hogy Varró Danit vagy Tóth Krisztát tanítsanak a klasszikusok mellett/helyett. Ezért is lenne szükség arra, hogy – mint egy hozzászólásban egy tanító szakos végzős hallgató is felvetette – ilyen szakképzés elvégzése után a pedagógus a továbbiakban is folyamatosan tájékozódhasson, továbbképezze magát, informálódjon. A szokásos finn példa (a tanító erősen motivált, hogy képezze magát, kövesse a kortárs irodalmat stb.) sajnos itthon még csak álom. Merényi Hajnalka említette, ha nincs meg náluk a kari könyvtárban az adott könyv, a hallgatóit a könyvesboltba küldi, s volt már rá példa, hogy ott olvasták ki az adott primér irodalmat. Hermann Zoltán nagy sóhajjal hozzátette: kezdeményezésük afféle óvatos kánonalakítás, és nagyon reméli, hogy máshol is fognak indulni ilyen képzések vagy szakok.
Visy Beatrix
Hermann Zoltán hozzátette: olyan csúcsszervet is vizionál, amelyik a gyermekirodalmi képzés akadémiája lehetne, kutatóműhelyekkel, szakemberbázissal, hosszú távú tervekkel, kánonalakító erővel, a kritikai nyelv kidolgozásának és fejlesztésének igényével.
Thimár Attila felvetette, hogy ilyen intézményt először online is létre lehetne hozni, és miért ne lehetne például bázisa a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése egy ilyen intézmény létrehozásának.
Feladat tehát lenne bőven, de sajnos nem volt idő a problémák minden aspektusból való vizsgálatára, mert elkövetkezett a harmadik szekció, a gyerekirodalom-kritika asztala.
A kritikusok
A résztvevők (Szathmáry István illusztrátor, kulturális újságíró, Keresztesi József irodalomkritikus, Lovász Andrea kritikus és mesekutató, valamint Tóth Patrícia gyerekirodalom-kritikus) a szervező, Szekeres Nikoletta vezetésével azt járták körül, változott-e, s ha igen, mennyiben a gyerekirodalom-kritika megjelenése, helyzete az előző Mesebeszéd óta. Akkor az volt a panasz, hogy a minőségi kritika kevés helyen, jobbára online felületeken jelenik meg a papíron történő, rendszeres megjelenés inkább eseményszámba megy.
Szathmáry István, Lovász Andrea, Szekeres Nikoletta, Tóth Patrícia, Keresztesi József
Szathmáry szerint pozitív változás, hogy míg korábban elképzelhetetlen volt napilapnál gyerekkönyves eseménnyel címoldalra kerülni, ma már erre is van példa. A gyerekkönyvpiac pedig kiváltságos helyzetben van, ő csak attól fél, hogy ha egy kritikai nyelvet erőltetünk rá a reflexív szövegekre, akkor abból szakmai klikkesedés lesz. Lovász Andrea csak üdvözölné, ha továbbra is szigetekként tevékenykednének az egyes kritikai és olvasáskutatási műhelyek. Boldizsár Ildikó, Bálint Péter mesekutatási munkássága sok más műhely mellett szerinte nagyobb siker lehet, mint egy intézményesített, központosított szakemberképzés.
Szathmáry István, Lovász Andrea
Mindannyian trendként fogalmazták meg, hogy a kiadók szerencsére ma már bátrabban fognak hozzá akár kényes témákat is érintő könyvekhez, és jó, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg ma már magyar szerzőktől is minőségi ifjúsági könyvek. Gyerekirodalommal foglalkozó kedvenc kritikai portálokként felsorolták a Csodaceruza, a Meseutca és a Pagony weboldalát, kedvenc kiadók felsorolásánál megemlítették a Csimota, a Cerkabella, a Kolibri nevét (Keresztesi József nem kiadó alapján szeret válogatni, inkább a könyveket nézi); az utóbbi idők legkedvesebb olvasmányai köréből pedig a Dobozváros, a Kék hajú lány, A kőmajmok háza és a Rico, Oskar és a nagy nyomozás című könyveket emelték ki a kritikusok.
Keresztesi József
Fotó: Bach Máté
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Besze Barbara --
További írások a rovatból
gyerek
Mit jelent az ifjúsági irodalom ma? – kerekasztal-beszélgetés
gyerek
Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat
