PRAE.HU: Mit jelent pontosan a Berlinale delegáltjának lenni?
 
A Berlinalénak egy nagyon világos delegáló struktúrája van. A világot földrajzilag felosztottuk, számos kollégámmal pedig, mint egyfajta felderítők, az a feladatunk, hogy egy válogatást állítsunk össze azoknak az országoknak a produkcióiból, amelyekért felelősek vagyunk. Én Közép- és Kelet-Európáért, Közép-Ázsiáért, a Kaukázusért és Finnországért vagyok felelős, 31 országért. Köztük nagy és termékeny országokkal, mint Oroszország vagy Lengyelország, de akadnak természetesen olyanok is, ahol nem készül sok film, mint Litvánia vagy Kirgizisztán. A munkám részben abból áll, hogy ezeknek az országoknak különböző fesztiváljaira utazom, vagy olyan speciális mustrákra, amelyeket külön nekünk rendeznek, előválogatom a filmeket, de nem vagyok a döntőbizottság tagja. Ajánlásokat teszek arról, hogy mely szekciókban tudnának egyes filmek futni. Minden szekciónak van egy igazgatója, illetve egy válogatóbizottsága. A versenyszekcióban a fesztivál igazgatója, Dieter Kosslick egy tanácsadó válogatóbizottsággal dolgozik. Ha én látok egy filmet Budapesten, és ajánlom, akkor Dieter és a bizottság megnézik ezt a filmet, és döntenek mellette vagy ellene. Hasonlóan működik ez a Panorama, Forum, Generation esetében is. Tanácsadóként azonban a Talents nevű programunkat vagy a Co-Produktion Marketet is segítem, amennyiben egy projektnek az általam képviselt országok egyikéhez köze van. Emellett az is a munkámhoz tartozik, hogy előkészítem Dieter, illetve a szekcióvezetők találkozóit, ha ők valamelyik országba utaznak. Tulajdonképpen egy követ vagyok a fesztivál és az országok között. Ismernem kell a produkciós cégeket és a rendezőket, kapcsolatban kell lennem a filmügynökségekkel, a kulturális minisztériumokkal, és folyton naprakésznek kell lennem, hogy éppen mely filmek, mely országokból érkeznek, és megfelelnek-e a kritériumainknak. A versenyszekcióban a világpremiereket részesítjük előnyben, a Panorama és a Forum számára elfogadjuk a nemzetközi és részben az európai premiereket is. Ez azt jelenti, hogyha például egy magyar film már mozikba került Latin-Amerikában vagy Ázsiában, még bekerülhet a Berlinale programjába. A világpremierek a legfontosabbak, és ez az, amire oda kell figyelnem. Időben kell látnom az "izgalmas" filmeket, és figyelmeztetnem kell a rendezőiket, producereiket: ha hozzánk akarjátok hozni a filmet, nem futhat korábban máshol.
 
PRAE.HU: Lehetőség van arra, hogy még el nem készült filmeket ajánlj, ha a rendező korábbi művei alapján azt mondod, mindenképp szükség van az újra?
 
Persze! Olyan rendezők projektjeinek esetében, mint Tarr Béla vagy Fliegauf Bence, nagyon korán cselekednünk kell. Van egy nagyon jól működő hálózatunk. Egy film gyakran már akkor ismert, mielőtt leforgatták volna. Egy úgynevezett A-fesztiválnak, mint a Berlinale, muszáj a filmeket elsőként látnia, hogy fel tudja őket venni a programjába. Ahogy a híres német fociedző, Sepp Herberger mondta: "Nach dem Spiel ist vor dem Spiel." ("A játék után a játék előtt.") Ez tényleg úgy néz ki, hogy már a fesztivál alatt a következő fesztivál filmjeiről beszélgetek. Bizonyos projektekről már három-négy évvel korábban lehet tudni. Mindegy, hogy hol vagyok, rajta tartom a szemem az izgalmas filmeken, és keresem az új tehetségeket a Talents szekciónkhoz.
 
PRAE.HU: Hogyan néz ki az előválogatás például Magyarország esetében? Filmfesztiválokra jársz?
 
Jártunk a Magyar Filmszemlére is, ameddig létezett. De főleg azokra a különleges vetítésekre, melyeket éveken át decemberben rendezetek meg nekünk. Ezeket az eseményeket akkoriban a csodálatos Vezér Éva és nagyszerű csapata szervezte. Éva mindannyiunknak hiányzik, korai halála nagy veszteség a magyar és európai filmiparnak. Ilyenkor Budapestre utaztunk, és megnéztünk minden filmet, amely időben elkészült. Ezek az úgynevezett szemleutak. A kollégáimmal a helyszínen végignézzük a követelményeinknek megfelelő teljes, aktuális felhozatalt (játékfilmeket, rövidfilmeket, dokumentumfilmeket). Utána pedig kiválogatjuk azokat a filmeket, amelyek érdekesnek tűnnek a fesztivál számára. Magunkkal visszük őket, hogy a kollégák is megtekinthessék. Fontos tudni, hogy egy film meghívása, vagy éppen nem-meghívása mindig kurátori döntés, és nem azt jelenti, hogy a film jó vagy rossz. És természetesen vannak olyan filmek is, amelyek egyszerűen nem passzolnak a programba. Az a feladatunk, hogy filmeket fedezzünk fel, és megmutassuk őket egy szélesebb publikumnak, olyan filmeket, melyeknek különben nem lenne erre esélye.

PRAE.HU: Hogyan lehet a filmeket különböző szekciókba sorolni? Mik a kritériumai ezeknek a szekcióknak?
 
Ez egy jó és gyakran feltett kérdés, amelyet nehéz általánosságban megválaszolni, és amelyre nem is szeretnék választ adni. Mint producer vagy rendező ismernie kell az embernek a fesztivál profilját, és természetesen azt is tudni kell, mit akar az ember a filmmel elérni. Azáltal, hogy már egy évtizede a Berlinalénak dolgozom, abból is áll a feladatom, hogy megsaccoljam, az egyes filmek profiljuk szerint hova passzolnak. Megint csak szeretném hangsúlyozni, hogy a fesztiválmunka kurátori munka. Természetesen megvan a saját ízlésünk, és a fesztiválnak is van saját arca, mint minden másik fesztiválnak is. Ez nem egy minőségi ítélet, mi a művészet világában tevékenykedünk, én soha nem mondanám, hogy egy film jó vagy rossz. Nincs egy abszolút szubjektív mércénk az értékelés számára. Vannak filmek, melyek egyszerűen jobban illenek egy meghatározott szekcióhoz, mint más filmek. És bizonyos filmek nagyon jól passzolnak a fesztiválunk profiljához. Ha valaki megnézi, hogy az elmúlt években milyen filmek futottak a versenyprogramban Magyarországról, képet kaphat arról, hogy milyen filmek iránt érdeklődünk: Tarr Béla és Fliegauf Bence.
 
PRAE.HU: Tudnád jellemezni a Berlinale profilját? Van egy elképzelésem arról, hogy milyen arculatot céloz meg a fesztivál...
 
Mondd el te!
 
PRAE.HU: Ahogy láttam, a Berlinalénak fontos a realizmus, amelyről Dieter Kosslick beszél újra és újra: a nyitottság az emberek iránt, hogyan élnek ők a mai világban. Ez a nézőpont pedig nemcsak a filmek témaválasztására vonatkozik, hanem a stílusukra is. Ezért volt érdekes számomra, hogy a nyitófilm A Grand Budapest Hotel volt, mely nem ezt az irányt tükrözi.
 
Világosan meg tudjuk határozni a politikai helyzetünket, amit a Berlinale történetén keresztül szépen el lehet mesélni. A fesztivált 1951-ben alapították, az akkoriban kettéosztott Berlinben az volt az amerikai filmügyi megbízott elsőszámú kívánsága, hogy Berlint újból a németországi és európai vérkeringés részévé tegyék, és helyreállítsák kapcsolatát az Egyesült Államokkal. Tulajdonképpen egy kirakat volt az amerikai film számára, de szervezői egy percre sem felejtették, milyen tradíciót őriznek. A hidegháború és a fal ideje alatt a Berlinale volt a kapu Kelet felé. Jó volt tavaly látni, hogy az egykori kommunista országok hogyan járultak hozzá öt filmmel a versenyprogramhoz és ahhoz, hogy a térség a mozival nyisson a világ felé. A személyes véleményem az, hogy a politikus mozi nem feltétlen olyan mozi, amely valamilyen politikai konfliktusra reflektál, hanem akkor jön létre, amikor a szerző egy bizonyos pozíciót foglal el. Minden művészi kijelentés a priori politikus. Azokban az országokban, amelyekért én vagyok felelős, minden a kommunista múlthoz kötődik. Ez az értéktöbblet teszi a mozit izgalmassá. Hogy egy film képes egy olyan országról mesélni, amelyet mi nem ismerünk. De emellett az is fontos, hogy a művek nemzetközileg is érthetőek legyenek. Arra is figyelnem kell, hogy lehet, hogy én ezeket az országokat ismerem, de a fesztiválon látni fogja a filmeket kétezer ember, akik egyáltalán nincsenek tisztában a háttérrel. Ennek ellenére egy filmnek művészi alkotásként is működnie kell, és bizonyos értelemben szórakoztatónak is kell lennie. Gyakran elhangzik a kérdés filmkészítők részéről, hogy milyennek kell lennie egy filmnek ahhoz, hogy a Berlinalén fusson és sikere legyen. Vonakodom attól, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, mert nincs olyan minta, amely szerint mindez működik. A munkám egy bizonyos értelemben ellentmondásos, mert az ember egyszerre akarja a már ismertet viszontlátni, hiszen tudja, hogy arra jól reagál a közönség, ezzel egyidőben pedig valami újat is szeretne látni. A hagyományra akar építeni, miközben le is akarja rombolni ezt a hagyományt, és helyette valami újat teremteni.
 
PRAE.HU: Ezek a kritériumok nagyon különbözőek, és könnyen konfliktusba kerülhetnek egymással, hogyan tudjátok ezeket a konfliktusokat feloldani?
 
Nagyon sok munkával, visszajelzéssel és beszélgetéssel. Hozzá kell tenni, hogy a versenyfilmek válogatása nagyon hosszú folyamat, mely során állandóak a megbeszélések. Van egy vezérfonalunk, hiszen az a cél, hogy ezek a filmek egymással összhangban legyenek, dialógusba léphessenek egymással. Fesztiválszervezőként vagy kurátorként attól is függ a munkánk, hogy milyen filmek elérhetőek egyáltalán. Semmilyen geopolitikus kvóta, vagy olyan nyomás, hogy ennek és ennek az országnak mindenképpen képviseltetnie kell magát, nincsen. Csak a filmek minősége számít. Német filmek mindig jelen vannak, de számuk változik, ha az én területemet nézzük, az utóbbi tíz év során egy és három között ingadoziknak, tavaly hirtelen öt lett, idén sajnos egy sem került a versenyprogramba, de nyolc csodálatos munka futott a Forum szekcíóban, kettő pedig a Panoramában, köztük a Viharsarok. Nagyon sok követelmény játszik szerepet. Nincs egyszerű válasz, és nincs bevált útvonal, éppen ez teszi izgalmassá. És mindehhez hozzájárul még a személyes ízlés is.
 
PRAE.HU: 2013-ban indult egy új projekted, a SOFA – School of Film Agents. Mi volt a célotok ezzel a kezdeményezéssel?
 
A SOFA egy új kezdeményezés, egy újfajta Workshop, amelyet tavaly indítottunk útjára Breslauban, Lengyelországban. Szerencsére legalább a következő három évben szintén ott rendezzük meg. Film Agents alatt nem csupán Sales Agent-öket értünk, hanem olyan embereket, akik bármilyen létező formában foglalkoznak a filmmel, mint kultúrkinccsel: nemzeti filmarchívumot hoznak létre, fesztivált rendeznek egy olyan régióban, amelyben eddig még nem volt ilyen, regionális vagy nemzeti filmtámogatási rendszert hoznak létre, a hazai filmtermést promotálják. A filmszakmában nagyon fontos egy lehetőség szerint jó struktúra kiépítése. Egy rendező lehet nagyon tehetséges, akkor is szüksége van egy csapatra maga körül, szüksége van egy jó operatőrre, egy jó hangmérnökre, stb., de mindenekelőtt pénzre és struktúrákra. A projekt Közép- és Kelet-Európa, Közép-Ázsia és a Kaukázus országaira koncentrál, mert a posztkommunista országokban a Nyugaton már jól működő struktúráknak nem volt lehetőségük kiépülni. Sok ember, akik a saját hazájukban egyedülálló elképzeléseket igyekeznek megvalósítani, a közvetlen környezetükben nem találnak senkit, akit meg tudnának kérdezni, hogy is kellene mindezt csinálni. A SOFA alapötlete az volt, hogy ezeket az embereket összehozzuk. Első kiadásunkban tavaly augusztusban egy nagyszerű résztvevőnk volt Böszörményi Gábor személyében, nemrég pedig Budapesten jártam, kutatóúton a SOFA számára, és több potenciális résztvevővel, izgalmas ötletekkel találkoztam. Működő módszereket, különböző területekről jövő tapasztalt szakembereket nyújtunk nekik, valamint mentorokat, akik aztán egy-egy projekttel törődnek majd. Véleményem szerint az is nagyon fontos, hogy a különböző szakmai csoportok egy célzott képzésben részesülhessenek. Tavaly több projektünk is volt ezzel kapcsolatban, idén is körülnézünk olyan programok irányába, melyek konkrétan a filmképzéssel foglalkoznak, mert azt hiszem, hogy a jelenünk egyik legnagyobb kihívása az, hogy miként lehet a mozit, mint élményt a fiatalság számára megtapasztalhatóvá tenni. Ha hamarosan nem sikerül nekünk ezeket a gyerekeket és fiatalokat visszacsábítani a mozikba, méghozzá egészen fiatal korban, akkor el fogjuk őket veszíteni az iPhone-ok, iPad-ek, vagy akárhogy is hívják őket, világában. Számos kezdeményezés próbálja meg a világ minden pontján a mozit mint tananyagot létrehozni. Hisz közölünk kicsoda ne emlékezne a sokszor hallott kérdésre: Melyik volt az első film, amit gyerekként láttál?