Magyar nyelven a szerzőnek eddig egyetlen könyve jelent meg 2006-ban, 100 hieroglifa – A világ egyiptomi szemmel címen, s most egyik legfrissebb írása, Az egyiptomi Halottak Könyve láthatott napvilágot, az előzőhöz hasonlóan a Corvina Kiadó gondozásában.

A magyar olvasó egy remek vallástörténeti művet vehet kézbe, amely rövidsége ellenére (csupán 114 oldal a jegyzetapparátus nélkül) részletes összefoglalást nyújt az óegyiptomiak túlvilághoz kötődő vallási felfogásáról. A tömörség mégsem nehezíti meg az olvasói befogadást. A könnyed hangnemnek köszönhetően az olvasmány nem válik száraz, tudományoskodó hangvételűvé. A tanulmányt nemcsak az egyiptológia tudományában jártas szakember találhatja izgalmasnak, de mint célközönség, az egyiptomi kultúrával ismerkedő olvasó is élvezettel forgathatja.

Kemp könyvének felütésekor az olvasó A múmia című film témához kapcsolódó aspektusával találkozik. Az efféle megközelítés érthető, hiszen az egyiptomi kultúra részét képező Halottak Könyve, az egyiptomiakról kialakított kép inspirálta a film készítőit, s a hétköznapi ember számára közvetített részben valós, részben kiszínezett, fantasztikus elképzeléseket az egyiptomi ember és a túlvilág kapcsolatáról. A leglényegesebb elem, amit a film is kidomborított: az egyiptomi ember aggodalma a túlvilági sorsa felől, amely azonban nem a halál utáni feltámadásban ölt testet, hanem a túlvilági újjászületésben. Az egyiptomi túlvilágfelfogás sokban különbözött mind a görög, mind a római, mind pedig a keresztény ideológiától. Itt még a halott megdicsőülése sem hoz nyugodalmat a lelkének. Az elhunyt alvilági utazását veszélyekkel teli vidék, vérszomjas démonok, istenek és különböző akadályok nehezítik. A Halottak Könyve éppen ezért íródott: egy olyan szöveggyűjtemény, mely varázsigéket tartalmazott – túlvilágon leselkedő veszélyek elhárítására, az alvilág különböző vidékein történő biztonságos átjutásra, és a halott lélek megistenülésének segítésére.

A könyv bevezetője a Halottak Könyve történetéhez, elnevezéséhez, kialakulásához, kutatásához szolgál adalékokkal, a fejezet utolsó oldalain pedig útmutatást talál az olvasó a könyv értelmezéséhez. Mivel a túlvilágon az egyiptomi felfogás szerint egyedül kellett boldogulni, nagyon fontos szempont a szövegek személyessége: a narratíva gyakran egyes szám első személyű, mintha csak az elhunyt mondaná, vagy éppen őrá vonatkozna. A mai fordítások általában kihagyják az egykori halott nevét (N); ezzel szemben Barry Kemp könyvében az „olvasó” betoldást javasolja mindezeken a helyeken, hogy így tegye számunkra még személyesebbé, még jobban átélhetővé az óegyiptomi ember szerepében a túlvilági utazást. El kell ismerni, módszere valóban a legcélravezetőbb, hiszen az olvasó betekintést nyerhet az egyiptomi ember és a túlvilág kapcsolatába, méghozzá úgy, hogy a túlvilági próbatételek előtt ő maga áll.

A mai ember számára egyiptológiai előképzettség nélkül ezek a szövegek érthetetlenek maradnának. Itt azonban a mesterien fordított, tematikusan szerkesztett szövegeket minden esetben kimerítő kommentár kíséri. A magyarázó szövegek egyben az egyiptomi kultúra, irodalom, varázslás és mágia kérdéseivel is foglalkoznak.

Kemp szóban forgó kötetében azokat a mondásokat emeli ki, melyek a szöveggyűjtemény mondanivalójának ívét adhatják. 10 fejezet 63 mondást taglal. Mind Kemp fordításai, mind pedig ezek magyar nyelvre átültetett változatai hűen tükrözik az egyiptomi verziót. Ami viszont tovább növeli a szövegek jelentőségét az az, hogy míg a laikus szemlélő a papirusztekercsen csak folyamatos, írásjel nélküli szövegeket lát, Kemp kifejező módon képes elrendezni a szövegeket, így azok gondolatmenete is jól nyomon követhető.

Első fejezetét tulajdonképpen két lényeges problémacsoport köré szervezi. Egyrészről abból a feltételezésből indul ki, hogy a szöveggyűjtemény egyes mondásait a hétköznapokon is alkalmazták a „rosszakaratú természetfeletti erők” ellen. Sajnálatos, hogy régészeti leletek nem támasztják alá ezt a feltételezését. Ugyanakkor nézzük a szövegek tartamát, például a 17-es fejezetét, mely így szól: „Ha elmondja e szavakat… Ha felolvassa naponta saját hasznára, ép lesz a földön. Előjön minden tűzből, és semmilyen gonoszság nem érheti.” (20. o.). Másrészről a szöveg a név fontosságáról is beszél. Arról már szó esett, hogy a túlvilág bizonyos vidékeit démonok, istenek vigyázzák, amelyek a halott lélek útját keresztezik: legyőzésükhöz ismerni kell e lények nevét. „Az ember valamiképpen alárendelhette őket magának, ha néven tudta nevezni őket. A név az irányítás kulcsa.” (25.o.). Visszatértünk a mindennapos használat problémaköréhez. A varázsigék használata (a nevek megtanulása) segíthet a túlvilági ellenségek legyőzésében.

Kemp kötetének második fejezete a Halottak Könyve 175. fejezetéből táplálkozik, melynek címe: „A második halál ellen”. Mindaddig, míg egy halottnak éltek leszármazottai és megemlékeztek róla, túlvilági élete is biztosítva volt, miután azonban emléke generációról generációra elhalványult, esetleg kihalt a családja, a holt lelket is a teljes megsemmisülés fenyegette. A varázsige célja éppen ennek elkerülése volt. Ennek módja, hogy az elhunyt az alvilág legfőbb istenével, Ozirisszal azonosult, aki meghalt kegyetlen testvére, Széth kezétől és újjászületett felesége Ízisz segítségével. Széthet, a trónbitorlót, Ozirisz fia, Hórusz győzte le, és kapta örökül atyja trónját – adja tudtul az egyik legismertebb óegyiptomi mítosz. A Halottak Könyve szerint már az istenek nevének említése is elég volt ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök életet.

A harmadik könyv a túlvilág topográfiájával foglalkozik. Az alapszöveget a 17. és a 108. fejezet alkotja. Az egyes leírások az alvilágot hegyekkel övezett régiónak mutatják be, melynek felszínét mezők, barlangok, dombok, kapuk tarkítják. Kemp Egyiptom földrajzát látja viszont a túlvilág leírásában. A Sásmező, ahol az elhunyt a földi körülmények szerint élhet, hű mása a Nílus-delta gazdag vidékének, a hegyek az egyiptomi tájat meghatározó kelet és nyugat sziklafalai, melyek közé a Nílus széles folyama ékelődik. Nem véletlen, hogy a Nap is bárkában utazik a túlvilágon. A Nap legfőbb ellensége, az Apep kígyó, hogy akadályozza a Nap útját, felszívja a bárka elől a vizet, tekintetével pedig megbénítja a Napistent és bárkáját. Egyedül a jóságosnak ábrázolt Széth képes rá, hogy halálos sebet ejtsen dárdájával az ártalmas alvilági kígyón, így téve lehetővé a napbárka további útját (43. o.).

A negyedik fejezetben az elhunyt létformájáról esik szó: báról, az emberfejű-madártestű lényről, az ember személyiségéről, mely hordozza az ember lelkiismeretét is, és a halál után szabadon közlekedhet a túlvilág és az evilág között, ám ehhez természetesen ismernie kell az alvilág őreinek valamennyi nevét. Ez a lélekforma szabadon vehet fel bármilyen létformát, ugyanakkor félelmetes lényként esténként kárt is okozhat, ezért védekezni kell ellene.

Az ötödik fejezet a Halottak Könyve legtöbbet idézett, 125. fejezetével foglalkozik. Az „Ítélet Csarnokában” Ozirisz jelenlétében mérlegre kerül az elhunyt szíve, mely megmérettetik az igazság és rend úrnője, Maat istennő által. Ha az elkövetett bűnök súlyosabbnak bizonyulnak az igazság szimbólumaként megjelenő tollnál, az elhunyttal azon nyomban egy rémséges szörny végez. Természetesen egy mondás ebben a helyzetben is az elhunyt szolgálatára áll. Sajátos módon azonban akkor, ha az elhunyt letagadja az elkövetett bűnöket, azok meg nem történtekké válhatnak.

A hatodik fejezetben az olvasó a mumifikálással és a sír kialakításával ismerkedik meg.

A hetedik fejezet a Halottak Könyve utasításait értelmezi. Némelyik mondást az egyiptomiak szó szerint értelmezték, és azok utasításait igyekeztek megtartani, illetve elvégezni. A szöveggyűjteményben számos fejezet írja le az amulettek szerepét, melyeket a múmia felületén különböző helyekre kell elhelyezni. Ilyen például az az amulett, amelyet a szívre kell tenni, a 30. fejezet szövegével rávésve – éppen ettől várták azt, hogy az előző résznél ismertetett ítélethozatalnál a szív nem fog tulajdonosa ellen vallani.

A nyolcadik és a kilencedik fejezet azokat a passzusokat gyűjti egybe, ahol az elhunyt hatalmáról esik szó, mely az istenekével lesz egyenlő, ha végül bekövetkezik a halott megistenülése, ekkor tagjai egy-egy istenség jellemző testrészévé lényegülnek át. A lélek így a túlvilágon a megfelelő részektől függően lesz maga Ozirisz vagy a Napisten, Ré. Mivel a Halottak Könyve nem tesz említést semmiféle társadalmi rendszerről, valamennyi ember számára lehetőség adódik arra, hogy megistenülhessen. (Természetesen idővel a fáraók újabb halotti szövegeket kezdtek használni, mely megkülönböztette őket a köznéptől – Amduat könyve, Barlangok könyve, Kapuk könyve, Föld könyve… –, s ezekben a szövegekben bekövetkezett a társadalmi hierarchizálódás is.)

A tizedik, egyben utolsó fejezet annak a bizonytalanságnak ad hangot, hogy még a megistenült halott sem élvez teljes biztonságot „odaát”, hiszen átlényegülésekor az isten ellenségeire is szert tesz (például az Apep kígyóéra), így félelmei a megsemmisülés miatt örök időkön át fennmaradnak.

A könyv általános bemutatása közben mindazokat a részeket igyekeztem kiemelni, melyek véleményem szerint az írásmű szerkezetét jellemzik. A Halottak Könyvének megjelentetésével egy olyan mű áll most az olvasóközönség rendelkezésére, mely az egyiptológia határain túlmutató, ám lényegretörő összefoglalást ad az egyiptomi túlvilági szemléletről. Csak remélni tudom, hogy a kiadó folytatja a megkezdett hagyományt és hamarosan a szerző további művei is elérhetőek lesznek magyar nyelven.

Barry Kemp: Az egyiptomi Halottak Könyve, Bevezetés. Corvina Kiadó, 2007., 128 oldal, 1600 Ft