Azt is élveztem, hogy két-három méteres távolságban lehettem a művészektől, akiknek jól is állt ez a közelség, nem tűntek távolságtartóknak. A szopránhangot Szutrély Katalin szolgáltatta, aki megjelenésével (közelről is) kellemes benyomást keltett, a fortepianónál pedig a Zeneakadémia Régizene Tanszékének professzora, az amerikai származású Malcolm Bilson ült. A közel 80 éves művész sem játékában, sem mozgásában, sem életkedve alapján sem árulta el korát. Állandó mosolygásával, kedves humorával, tört magyarságával szerintem mindenkit levett a lábáról.

Tanári mivoltát viszont nem tudta eltitkolni, kicsit olyan érzésem volt, mintha egyik óráján ülnék (annak ellenére, hogy soha nem vettem részt egy szemináriumán sem). A koncert elején leszögezte, hogy bár a műsorismertetőben a Schubert-szonáták mellett az szerepel, hogy "befejezetlen, kiegészített Malcolm Bilson", ez nem azt jelenti, hogy ő valami sajátos véget komponált a szonátáknak, hanem "azt csinálta, amit Schubert is csinált volna". Gyakorlatilag csak a tétel ismétlését dolgozta ki. A tanórai légkört – és a hangulatot – az is fokozta, hogy amikor az "ő része" jött, biccentett fejével, jelezve, vége a Schubert által leírt hangjegyeknek (ahogy ő fogalmazott mindezt azért tette, "nehogy nyugtalanok legyünk"). Azt gondolom ez egy meglepő, egyedi jelenség a "piacon", igazán szerencsésnek mondhatta magát az, aki ezen a rendhagyó koncerten részt vehetett.

Már majdnem elfelejtettem a harmadik szereplőt; a fortepianót. Malcolm Bilson Nikolaus Harnoncourt és John Eliot Gardiner mellett a historikus előadásmód elhivatott képviselője, ezen belül pedig a méltatlanul elfeledett – épp neki köszönhetően divatba jövő – fortepiano megszólaltatásának legavatottabb magyarországi művésze (forrás: ITT). Bilsontól megtudtuk, hogy a Lotz Teremben hallható hangszer eredetije 1810-ben, Bécsben készült. Az amerikai Paul McNulty Csehországban készítette el ennek másolatát, melyet ezen az estén is megcsodálhattunk.

Ez a koncert talán más előadásoknál is aktuálisabban feszegeti azt az érdekes zeneesztétikai problémát, miszerint fontos-e úgy játszani a darabokat, ahogy annak idején játszották, azokkal a zenei utasításokkal és ami ezen az estén még aktuálisabbnak tűnt, ugyanazokkal a hangszerekkel. Aki mellette érvel, az a régi zene "valódi arcát, belső mélységét" akarja megismerni, aki ellene, az pedig nevetségesnek véli a zenét meghagyni a múzeum konzerváló közegében. A zongora (pianoforte) és fortepiano közti hangzásbeli különbség jóval csekélyebb egyébként, mint a csembaló és zongora között: a fortepianónál a hang hamarabb elhal fiatalabb társának hosszú tónusánál. Ha zongorával játszunk Schubertet (Schumannt vagy Beethovent), romantizáljuk őket. Ugyanakkor az expresszivitás nem veszik el a fortepianónál, sőt, ezek után az ember csak ezen a hangszeren szeretne zongoraszonátákat hallani...



Az érzelmeket tehát nem a hangszer, hanem Szutrély Katalin szopránja biztosította. A dalok közül Du liebst mich nicht (Nem szeretsz) kezdetű dalt emelném ki a sorból: az énekesnő szemet és fület gyönyörködtetően énekelte a dalt, melyet egyértelműen nem a poétikai magasságai miatt kedvelhetünk, hanem eklatáns példája annak, amit  a romantikusok el akartak érni, és Szutrély Katalin is bemutatott nekünk: a zene az emberi érzelmeket a lehető legmagasabb fokon képes kifejezni (Schubertnél és Schumannál ez a tetőfokára hágott). Katalin minden egyes szónak megadta az értelmét, mindezt természetességgel, profizmussal vitte végbe, nem amolyan "most nagyon érzelmes akarok lenni" módon, gondolván úgyis minden benne van a dalban, a zenében, nem szükséges erre még egy lapáttal rátenni.



Bilson egyébként ritkán hallható kíséretként. Előttem van a kép ahogy ez a két végtelenül kedves ember próbált a koncertre, szerintem nagyon hamar egymásra hangolódtak, az előadáson legalábbis teljes harmónia látszott kettejük között.

Mivel eredeti nyelven, tehát németül szólaltak meg a dalok, jó ötletnek tartottam, hogy a jegyátvételkor a német és a mellette lévő magyar szöveget is megkaphatta a kíváncsi hallgató. Persze ekkor meg az történhet (részemről történt is), hogy az ember túlságosan belemerül a papírjába, inkább a szöveggel, kevésbé a zenével lesz elfoglalva. Viszont ha már a régi dolgoknál tartunk, a 19. századig az emberek úgy hallgattak operát, hogy közben követték a partitúrát is.



A Schubert-darabok mellett Beethoven Hét bagatellje és Schumann Asszonyszerelem, asszonysors című Chamisso verseire komponált ciklus dalai is felcsendültek. Míg a Schubert-dalokat férfiak is elő szokták adni, addig Schumann ezeket a dalokat – címéből is következően – női előadóknak szánta. Minden elismerésem Szutrély Kataliné, aki ezeket az érzelmi kilengésekben nem túl gazdag ciklus karakterét – a dalok közti megszakításokkal együtt – teljes átéléssel hozta. Azt gondolom, – éppen ezért – egy operaénekes számára kevésbé szórakoztató ilyen Liedek (német romantikus dalok) előadása, mint egy komplett operaszerep megformálása. Persze zeneileg sem olyan nagy kihívás, mint egy operaszerep.

Az est tehát családias, könnyed, jó hangulatban telt. A koncert végeztével bárki odamehetett és beszélgethetett az előadókkal, akik a színpadi viselkedésüket nem meghazudtolva, közvetlenül fordultak a hallgatósághoz. 

Műsoron:

Schubert: C-dúr szonáta – IV. Allegretto (befejezetlen, kiegészítette Malcolm Bilson)
Schubert: Fisz-moll szonáta – I. Allegro moderato (befejezetlen, kiegészítette Malcolm Bilson)
Schubert: Im Frühlung, Du Liebst mich nicht, Schlaflied, Die Forelle, Ganymed
Beethove: Hét bagatell
Schumann: Frauenliebe und -leben (Asszonyszerelem, asszonysors)

Közreműködött: Malcolm Bilson – pianoforte, Szutrély Katalin –szoprán