A könyvbemutatót Rába Roland felolvasása nyitja meg, egy krematórium és az ott zajló munka tárul elénk. Már az első pillanatban világossá válik számunkra, hogy a témaválasztás és annak kidolgozása is rendkívül szokatlan és groteszk a hagyományos, kanonikus irodalmi tradícióhoz képest, viszont hasonló ahhoz az irányhoz, ami az utóbbi években kezdett kibontakozni a magyar prózában, s amelynek képviselői között érdemes megemlíteni Bartók Imre A patkány éve című művét vagy akár Centauri Jégvágóját.

Miután a szerzőtől megtudjuk, hogy igazi krematóriumhoz “még nem volt szerencséje", ennek hiteles képét különféle írásos és vizuális források segítségével jelenítette meg, Farkas elmondja azt is, hogy mindenképpen olyan regényt akart írni, ami nagyobb látószögben közelít a társadalom fontos kérdéseihez, ő sok szerzővel ellentétben nem akart belemerülni a magyar mocsárba, hiszen szerinte a jelenről és főleg a jövőről csak úgy lehet hitelesen beszélni, ha elhagyjuk a mikrokörnyezetet, a hazát, az otthont és megpróbálunk egy nagyobb területet átfogni a tekintetünkkel (mindeközben nagyon szereti az országot, ahol él, mondja).

Dunajcsik Mátyás, Farkas Tiborc és Bartók Imre

Farkas főhősét ennek értelmében nem a helyspecifikus problémák érdeklik, Budapest és a vidék ellentmondásos helyzete vagy az ország kettéosztottsága, ezek helyett az emberiség és a civilizáció, amelyek érdeklődésére számot tartanak. A regényben folyamatosan elő-előtör a főhős, Tom konkrétumokkal bíbelődő mániája: antropológiai szempontok segítségével igyekszik rábukkanni a nagy rasszok sajátos jellemzőire az egyes emberben, az individuumban. A szerző azonban kiemeli, hogy a főszereplő nem rasszista, csupán rettentő szenvedély hajtja a kulturális antropológia alkalmazása felé. Dunajcsik Mátyás, a könyv szerkesztője is úgy látja, hogy Tom kényszeresen igyekszik felállítani egy minimális taxonómiát, ez a tevékenység ugyanakkor kudarcra van ítélve. Bartók Imre szerint a főszereplőnél a nagy rasszok jegyeinek kutatása csupán pótcselekvés, leginkább az a feladata ennek a tevékenységének, hogy saját identitását megrajzolja.

Farkas Tiborc és Bartók Imre

A Vadidegenben az önazonosság problémája is nagy hangsúllyal jelenik meg: az egyén mindig a másokhoz fűződő viszonyában definiálja önmagát, mindig másokhoz képest vagyunk azok, akik. Az identitás feltalása egy mikrokörnyezetben feltételezhetően egyszerűbb, Farkas arra is rámutat ezzel a szöveggel, hogy ha kitágítjuk a perspektívákat, akkor önmagunk definiálása is végtelenül bonyolulttá válhat, hiszen sokkal több viszony és kapcsolat az, ami árnyalhatja az önképet. Bartók Imre hozzáteszi, a nagyváros decentralizáltsága és állandó zsúfoltsága is megnehezíti az egyén önmeghatározását: a regény fiktív metropoliszban, multikulturális környezetben játszódik (lehet az akár a jövőbeli Budapest is, ha úgy tetszik), így a főhős önazonossága folyamatosan meginog és újrateremtődik.

Dunajcsik Mátyás

Farkas elmondja, a nagyvárosi környezet lehetővé teszi, hogy az emberi civilizáció hanyatlása egészében megragadhatóvá váljon.

Ars poeticája: nem ír a vidéki vagy a magyar problémákról, persze azok is számos izgalmat rejtenek magukban, de számára érvényüket vesztették. Az a fajta kortárs művészet, ami a honnan jöttünk? kik vagyunk? hová tartunk? hármasára keresi a választ, csakis nagy látszögű objektívvel közelíthet tárgyához. Bartók Imre jól látja, hogy idehaza elitista gyanakvással közelítenek még ezekhez a művekhez, de az ilyenfajta regények már burjánzásnak indultak és ki tudja: talán nem is oly sokára periferiális helyzetüket elhagyva bekerülhetnek a centrumba...

Fotó: Bach Máté