Az első kötetes délvidéki szerző, Szakmány György esetében az Apu nem megy sehová is efféle történetfolyamnak látszik. A fiatal író 12 novellát tartalmazó széppróza-gyűjteményében kaleidoszkópszerűen vetíti egymásra főszereplőjének, Futrinka Balázsnak és a rokonszenves hős közvetlen környezetének jobbára derűs, máskor keserű, sokszor nosztalgikus vagy éppen hétköznapi kalandjait; miközben olybá tűnik, hogy a töredékes narratíva ellenére (vagy éppen amiatt) minden egyes írás ugyanannak az (élet)történetnek a variánsa.

A sokszor szélsőségesen eltérő terjedelmű írások sorrendjükben szándékoltan nélkülözik a szó szoros értelmében vett időrendet: míg a címadó novellában a narrátor-főhős öniróniától sem mentes kamaszkori tudatán átszűrve szemlélhetjük a szegény vajdasági család tragikomikussá színezett (lét)drámáját, a soron következő történet már ugyanazon főszereplő egyetemi éveiről tudósít, hogy azután ismét a gyerekkort, vagy éppen a katonaságot idézze fel.

A látszólag „mindentudó” narrátori hang a magabiztosság illúziójával kalauzolja az olvasót a történelmi-politikai kérdésektől sem mentes novellavilágban, ahol egyaránt helyet kap a harctéren érzett halálfélelem és a családi ebédek leírása, s ahol az egyszeri, néhány órás nyári biciklizés éppen olyan releváns életmozzanattá lényegül, akár az egyetemen eltöltött évek.

A fejlett önreflexióval szemlélődő elbeszélő E/1 személyű történetmondásából is adódó magabiztosságát azonban időről időre családi anekdoták E/3 személyű elbeszélésmódja függeszti fel: a konkrét élmény elbeszéléséből legenda; a szórakoztató, tét nélkülinek tetsző sztorizgatásból hirtelen valódi mesélés, múltfeltárás és emléknyomozás lesz.

Nem csalódik tehát az sem, aki regényre számít: Szakmány György „szépprózája” ugyanis valahol félúton helyezkedik el a novellafüzér és a regény között. Úgy siklik ki a hagyományos értelmezői kategóriák szorításából, hogy közben nem negligálja, sokkal inkább ötvözi azokat. A kötetben szereplő írások műfaja, akárcsak az epizodikus pillanatképek egymáshoz való viszonya, és e viszonyok történetszervező ereje, illetve az olvashatóságra gyakorolt hatásának mértéke valójában behatárolhatatlan: az Apu nem megy sehová darabjait egyaránt olvashatjuk novellákként és regényfejezetekként is. Az egyes emlékdarabkák, élettöredékek érzelmes, humoros, (ön)ironikus sorjázása a spontán mesélés narrátori póza ellenére a lehető legkomolyabb intellektuális írói kísérlet részei, egy végtelen történet továbbgondolhatóságának és továbbírhatóságának nyugtalanító kérdései mentén.

A tét nem más, mint a válaszkeresés: vajon meddig bővíthető egy ilyesféle gyűjtemény anélkül, hogy a téma és a szereplők unalmassá válnának? Hol az a pont, amelynél az olvasói érdeklődés ébren tartására irányuló elbeszélői stratégiák észrevétlenül a túlírásba billentik át a történetet? Mi módon hagyható abba, ha egyáltalán abbahagyható a szerzői érdeklődést alapjaiban meghatározó narratíva?

Mert a látszólag az ügyes, „variációk egy témára” struktúrát követő könyv a saját témán való túllépés igényének dokumentuma is. A szöveg önmozgása a narrátori nézőpontok és beszédpozíciók elmozdulásával párhuzamosan ténylegesen is életre hívja, és központi jelentőségűvé emeli a fejezetcímekben is vissza-visszatérő távozás-maradás táguló és egyre bizonytalanodó dimenzióit.

Ahogyan a történetek – a kisebbségi lét láthatatlan bélyegétől szabadulni akaró – szereplői először a Magyarországra, később pedig az Ausztráliába való távozásban remélik megtalálni a szabadabb és emberhez méltóbb életkörülményeket (mialatt egy külső szemlélő számára megmagyarázhatatlan és érthetetlen okokból mégis kötődnek az emlékeiket jelentő szülőföldhöz), úgy a kezdetben csupán a Futrinka-család ügyes-bajos dolgairól tudósító egyedi történetek is fokozatosan a 90-es évek egész Szerbiába szakadt magyarságának megrendítő krónikájává, látleletévé válnak.

A szereplőit és helyszíneit gyakran naturalista részletességgel, máskor impresszionista elnagyoltsággal jellemző-leíró – ám mindvégig diszkréten háttérben maradó – szerző első pillantásra egységesnek és koherensnek tűnő történeteibe azonban időről-időre idegen elemeket csempész. Futrinka Balázs, az elbeszélői hang folyamatosságát szavatoló és magától értetődőnek tetsző ön-narrációja mellett E/3 személyű elbeszélői formák jelennek meg. A családi hétköznapok és az iskolás évek problémákkal teli, ám mégis biztonságot jelentő, belterjes világába egyre jobban beszüremlik a Balkán-háborúk reménytelen és nyomasztó atmoszférája. A katonaélet állandó fenyegetését némiképpen tompítja ugyan a humor, az embertelenség közepette is tovább élő emberiesség, ám a történet végére kissé megkopik a korábbi önirónia mindenen túllendítő ereje. A kezdetben változékony, sokszínű alaptónus megfakul és elkomorul.

A fejezetek közti szándékoltan kibillentett egyensúlyi állapot azonban mindig visszaáll, az időleges hangulat– vagy narrációbeli szakadás soha nem válik végleges töréssé: ha éppen nem Balázs beszél, akkor róla, helyette vagy vele együtt beszélnek; a történetmondó szólama elmozdul ugyan, de a szüzsé ismerős. Vagy ellenkezőleg: előfordul, hogy a helyszín, a szereplők idegenek, ám Futrinka Balázs figurája és sajátos stílusa biztos pontként szolgál az olvasó számára. Nincs szükség szerzői kiszólásokra ahhoz, hogy a főhős segítségével még a legtávolibb helyszíneken is otthon érezzük magunkat.

A szerző mintha csak játszana; tapogatózna, feszegetné az egységes elbeszélés határait. Provokál, minduntalan megbontja és újra helyreállítja az egyensúlyt; próbára teszi az olvasót és saját magát. Elindul – hogy azután újra visszatérhessen, vagy készülődést imitál, csakhogy maradhasson.

A címekben is többször felbukkanó, emblematikus maradás így tehát kettős értelmet nyer: motivikus jelentőségre tesz szert a szó szerinti történet, s szimbolikus tartalomra a szerzői kíséretezés szintjén. A „végtelen történet” az első megközelítésben kimerül, körbeér, hiszen az egyes fejezetek ugyanannak a (lét)tapasztalatnak a különböző időpillanatbeli lenyomatai: Futrinka Balázs eleinte csak édesapjának a házukhoz való ésszerűtlen ragaszkodásával azonosítja a maradást, ám végül ő maga sem „megy sehová”. Noha hosszabb időt tölt külföldön, mégis visszatér: „Futrinka a folyón át a fák közé megy”, de a hős képzeletbeli végszavában ennek ellenére a korábban értelmetlennek tartott magatartással való részleges azonosulás fejeződik ki: „Soha többé Ausztrália”.

A narráció, a nézőpontok és a szerzői kísérletezés szintjén azonban az elindulás és maradás kettőssége, az egységesítő tendencia és a szöveg folyamatos ön-kibillentése a lineáris cselekményvezetés megtörése miatt korántsem vezet ilyen konkrét eredményre. Ha a narrátori szólam marad, a történet lép előtérbe. Ha viszont a szüzsé ismerős, az elbeszélő személye változik meg, s irányítja önmagára a figyelmünket.

A képzeletbeli körvonal itt nem ér össze, nem zárul önmagába, ebben a történetben nincs végső értelem, nincs eredmény, nincsenek egyértelmű következtetések. A kezdeti kérdés nyitva marad, spirálisan bomlik ki, fejlődik, árnyaltabbá válik. Semmi sem vész el, csak átalakul, az egyensúly újra helyreáll, visszatér – de egyre ingatagabb.

Szakmány György könyve ígéretes gyűjtemény, az a fajta írás, amely kíváncsivá, egyszersmind kritikussá teszi az olvasót, hiszen az epizódfolyam éppen jókor szakad meg. Abban a szerencsés pillanatban, mielőtt kimerülhetne, monotonná válna. Ugyanakkor felmerül a kérdés: lezárható-e így ez a történet? Lezárta-e egyáltalán a szerző, felhagyott-e a kísérlettel, hogy kilépjen a saját történetéből? És ha igen, hová fog tovább lépni? Hiszen az, hogy sikerülhet neki, szinte biztos. Mert ez az a pillanat, ahol meg lehet állni, ahonnan most már körül lehet nézni. És ez az a pillanat, amelyben többé nem lehet maradni.

Szakmány György: Apu nem megy sehová. Széppróza, Palatinus Kiadó, Bp., 2007. 332 oldal, 2400 Ft.