gyerek
2014. 04. 08.
Focizunk is, varrunk is...
Interjú Szekeres Nikivel, a Mesebeszéd 2. szervezőjével
Április 10-én Mesebeszéd 2. címmel gyerekirodalmi szimpóziumot tart a Fiatal Írók Szövetsége a Pipitér bisztróban. A három évvel ezelőtti első Mesebeszédnek köszönhetően talán már jobban tudjuk, mi az a gyerekirodalom, és mire jó a gyerekirodalmi kritika, de számos akkori izgalmas felvetésre még csak most keressük a választ: Intézményesülni? Nem intézményesülni? Fájdalmas-e, ami kötelező? Illeszkedjünk, vagy indítsunk trendeket? Szekeres Nikivel, a rendezvény szervezőjével (portálunk gyakori szerzőjével) beszélgettünk.
PRAE.HU: A szimpózium három beszélgetése a kötelező olvasmányokról, gyerekirodalmi trendekről és az intézményesülésről folyik majd. Ez a három téma a legfontosabb most a gyerekirodalom területén?
Szekeres Niki: Az első Mesebeszéd témája a kritika volt. Az egyik nagy problémát az jelentette, hogy kevés gyerekkönyv-kritika jelent meg, de nem is volt gyerekkönyv-kritikai orgánum, illetve a nagy orgánumokban sem kapott igazán helyet. Ma már a KönyvesBlogon, a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban, az origo.hu-n, a prae.hu-n, a bárka online-on és a HVG-ben is olvashatunk kritikákat gyerekkönyvekről. Jelenleg az önálló gyerekkönyv-kritikai orgánumokkal kapcsolatban érzek problémát és hiányt. Valamiért nem tud egy olyan műhely összeállni, ami emelné a kritika rangját. Az elmúlt három év alatt beindultak bizonyos folyamatok, de korántsem mondhatjuk azt, hogy elszakadtunk volna a már bevált, gyakran rosszul értelmezett stratégiáktól, értelmezésektől. Körökhöz való tartozás, kiadóktól való elszakadni nem tudás és még sorolhatnám. Ezek sok esetben olyan visszahúzó tényezők, melyek még most sem engedik ezt a területet igazán komollyá válni. A komolyba nekem az is beletartozik, hogy progresszív, vagány, és időnként vállalhatóan kemény. Amíg a kiadók vagy alkotók egy-egy cikk megjelenése után sértődve hívják fel a sajtót, hogy úristen, mit írtak róluk, addig tényleg csak nevetségessé tehetjük magunkat. Sok olyan beszélgetésre lenne szükség, amikor kritikusként megtehetjük azt, hogy leülünk a kiadóval és közösen szedjük darabokra a könyvét. Ez a három téma alapvetően összefügg, és egymást tudja segíteni a gyerekirodalom minőségének emelésében, hogy olyan szakterületté válhasson, ami nem egy lesajnált, periférikus dolog.
A felkért moderátorok esetében azt is figyelembe vettem, hogy ne csak a témakörükben tudjanak hozzászólni a gyerekirodalomhoz, hanem a munkájuk valamely/több szegmense is kösse őket ahhoz. Benedek Anna (a prae.hu irodalmi rovatvezetője - a szerk.) a kötelező olvasmányos szekció vezetője, esetében még egy személyes ok is hozzájárult ahhoz, hogy őt kértem fel. A gyerekeink egy iskolába járnak, és rettentően szenvedünk attól, hogy milyen irodalom- és nyelvtantanításban részesülnek, sokat beszélgettünk erről. Emellett Anna irodalmár, és szervez egy, az Y-generációval kapcsolatos beszélgetéssorozatot is a PIM-ben. Pompor Zoltán gyerekirodalmi szakértő, emellett tanít, és az OFI-ban végzett munkája is bizonyos fokig kapcsolódik ehhez a területhez. A kritikai szekció moderálását azért mertem magamra osztani, mert a Mesebeszédből kinövő kritikai beszélgetésekből majd mindet én moderáltam, illetve egyértelmű volt számomra, hogy mit szeretnék ettől a beszélgetéstől, kíváncsi vagyok, az engem izgató kérdésekről mit gondolnak a meghívottak.
PRAE.HU: Mit vársz ezektől a beszélgetésektől?
Amit semmiképpen sem szeretnék, hogy néhány korábbi beszélgetéshez hasonlóan panaszkodásba fulladjunk.
Amit szeretnék, hogy lépjünk tovább a nincs pénz, nincs lehetőség szintről. Erre egyaránt okot adnak megtörtént és meg nem történő dolgok. Arról beszéljünk, hogy mit lehet csinálni, hogy mit érdemes csinálni! Ezekre az intézményesülés szekció biztosan ad majd válaszokat. Megalakult a Károlin – ahonnan Hermann Zoltán érkezik – a gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szak. A másik meghívott, Merényi Hajnalka pedig az ELTE Tanítóképzőjéről jön, ahol egy kortárs gyerekirodalmi kurzust működik évek óta. Itt állunk a kapujában annak, hogy elkezdődjön a komolyabb műhelymunka az egyetemeken, esetleg – ahogy páran vizionáljuk –, szak is létrejöhet, illetve a gyerekirodalmi intézet kérdéskörét is érdemes lenne átgondolni.
A kötelezőkkel kapcsolatban mit mondhatnék? Mindannyian tudjuk, hogy a tankönyvekben a gyerekek olyan elavult szövegekkel találkoznak, melyekkel nehezen tudnak mit kezdeni (ezt főleg alsóban és a felső tagozat elején érzem iszonyatos problémának, hiszen pont ott lehetne szabadabban élvezetes/értő olvasást tanítani), közben pedig azért nem szeretné senki, hogy kimaradjon Arany vagy Balassi. Hogyan oldható ez meg, és hogyan rakható még mellé kortárs szöveg? Azt is megkockáztatnám, persze, hogy egyáltalán ilyen formában szükség van-e kötelező olvasmányokra. Talán más eszközöket kellene keresni arra, hogy olvassanak a gyerekek, és egészen új felbontásokba helyezni bizonyos megkövült struktúrákat. Így került képbe Hartai László is, mint médiával, médiatanítással foglalkozó szakember.
A harmadik téma a kritika, amin belül arról is szeretnék beszélgetni, hogy milyen lehetőségei vannak a gyerekirodalom-tudománynak és -elméletnek, milyen nyelven szóljanak ezek a kritikák. A gyerekirodalom a felnőttirodalom része, nem kell izolálni, mint egy beteg képződményt. Viszont a róla szóló értelmezésnek meg kell találnia saját nyelvét az irodalmi diskurzuson belül, de más olyan tudományágak segítségül hívásával, melyek szükségesek egy gyerekkönyv elemzése esetében.
Szeretném, ha beszélnénk az itthoni és a külföldi trendekről. Nem egyszerű jó könyveket találni – és ezt a mondatot nem feltétlenül a szerzőknek és az illusztrátoroknak szánom. A kiadók sokszor kényszerítik nehéz helyzetbe az alkotókat, és sem azt a szerkesztői, sem azt a reklámhátteret nem biztosítják, ami szükséges lenne. Tudom, hogy milyen szerződések köttetnek illusztrátorokkal, tudom, hogy milyen fordítások, szerkesztések után jönnek ki könyvek extra gyorsan az ún. időhiánynak köszönhetően. Ennek a folyamatnak valahol ellen kellene állniuk azoknak a cégeknek, melyek jó, minőségi gyerekkönyvek kiadójaként definiálják magukat. Természetesen van legalább 4-5 olyan kiadó, amely ezt megteszi, de azért ez elég kevés.
És jó lenne még egy számvetés arról, hogy mi történt az elmúlt három évben a gyerekirodalomban.
PRAE.HU: Tehát a kritikai szekció viszi tovább az előző Mesebeszéd hagyományát és a másik kettő az, ami újdonságként megjelenik?
A kötelező olvasmányos is némileg visszautal, mert az első Mesebeszéd szimpóziumon a szerkesztők szekciójában is szóba került az iskolásítás – nem iskolásítás témakör.
PRAE.HU: A gyerekirodalom és a kritika kapcsán ezek a jelzők jutottak eszembe: túlérzékeny, bátortalan, ugyanakkor provokatív, progresszív. A Mesebeszéd 2 plakátján is színes, szellős, hívogató a szöveg, ami mellett egy letépett, plüss macifej látható. Ennyire nagy kettősséget hordoz ez a terület? A szöveg és a kritika között létezik ez az ellentét, vagy mind a szöveg, mind a kritika területén találhatunk újító és kevésbé merész írásokat is?
Amit mondasz, az is azt jelzi, hogy nem ott vagyunk, ahol voltunk 3 éve, hiszen most már születnek olyan kritikák, amik vállalják a bíráló véleményt is. A gyerekirodalom ugyanakkor nagyon nehezen válik el a fogyasztástól, vagyis attól, hogy elsősorban játékcikként tekintenek a gyerekkönyvre. Egy nemrég megjelent interjúban Hermann Zoltán is elmondta, hogy már a 19. században is az volt a gyerekirodalom indulásának célja, hogy a kiadók pénzt csináljanak. Persze, ami a gyereknek kell, azon nem spórolunk, vagy rajta spórolunk utoljára, ez ma is így van. A gyerekkönyv még a válságban is növekvő eladási tendenciát mutatott minden máshoz képest. Eközben viszont megjelenik az a progresszív vonal, ami kritikailag fejlődik. Azt látom, hogy az úgynevezett – általam annyira nem szeretett megfogalmazásban – felnövő gyerekirodalomnak jót tesznek ezek a beszélgetések, mindenki egyre inkább megengedi magának a kritikai hangot, de ez még nekem (és nemcsak nekem) kevés. A Csimota kiadó Tündérbodár című könyvéről folytatott beszélgetés, mint már említettem, teljesen plasztikussá tette a kérdésedet. Azt a könyvet, amiről csak pozitív kritika született, mi ott a nyílt színen szétszedtük. Természetesen nem csak rosszat mondtunk, hiszen a kritika térjen ki mindenre egy könyv esetében, és vegye észre a jót is, a Bartos Erika-könyvek üres ócsárlástól ugyanúgy feláll a hátamon a szőr, mint a negédes vállveregetéstől. Persze az is igaz, hogy rajtaragadt a gyerekirodalmon a cukiság. A gyerekkönyv tud is cuki lenni, sőt bizonyos korszakhoz hozzá is tartozik a cukiság. És akkor még nem mentünk bele abba, hogy csak giccses ne legyen stb., amellett hogy szerintem a giccses is tud borzasztóan izgalmas lenni.
PRAE.HU: Kiket vártok az eseményre?
Mindenkit, akiket érdekelnek a beszélgetések. Olvasókat, szerzőket, illusztrátorokat, kiadókat, szakértőket, hallgatókat, barátokat. Jó lenne új embereket is látni. Jó lenne, ha a beszélgetések és a rendezvény után kialakulna párbeszéd. Jó lenne, ha mindenki, aki eljön, jól érezné magát.
PRAE.HU: Érdekes a szimpózium címe: Mesebeszéd, ami ugye azt jelenti, hogy alaptalan pletyka vagy egy félreértésen alapuló dolog. A három szekció közül melyik lehet az, ami erre a címre egy kicsit reflektál? Vannak-e ilyen félreértések, tisztázandó ügyek a gyerekirodalomban?
Talán a harmadik szekció lesz az, ami erre hivatott. Amikor a sorozat elindult, nem szerettem annyira ezt nevet, de most már megszoktam, mert az általad is említett ironikus volta nagyon hasznos. Mindegyik Mesebeszéden érvényesült ez a hangvétel, a címek sokszor talán nem véletlenül emlékeztetnek egy orvosi beavatkozás egyszerre szükséges, mégis abszurd kellékeire, mondjuk most kihagytam a boncasztalt, de lett helyette leszakadt fejű maci.
Amióta gyerekirodalommal foglalkozom, látok egy elég jól kirajzolódó folyamatot. Ez egy most alakuló, ezáltal képlékeny képződmény, és szükség van arra, hogy akár a kritikusok, akár az alkotók, olvasók nyirbálják, szétszedjék. De ez a képlékenység adja egyben a vele való foglalkozás izgalmát is.
PRAE.HU: A művek, írók és a kritika viszonyáról szól Kertész Edina "A gyerekirodalmi kritika hétfejű sárkánya: a szöveg" című írása, amit a fészbúkos Mesebeszéd 2 eseményhez is hozzáadtál. Ez egy másik nézőpontról, egy olyan témáról szól, amit érdemes tisztázni a szimpóziumon? Tehát, hogy mire való a kritika és mire nem való, hogy vajon figyelembe kell-e vennie az íróknak azt, hogy mit mond a kritika? Vagy ez egy tévút?
Én visszakérdeznék azzal, hogy vajon kell-e figyelnie a kritikusnak az ilyen fajta írói véleményekre? Szerintem a kritikus elsősorban a szöveget figyeli. Lehet persze azt gondolni, hogy minek van a kritika, és akkor élhetünk egy sematikus létben, egy kritika nélküli szöveghagyományban, amely talán egyre jobban meg is felelne a mai trendnek. De azért nem véletlen az, hogy léteznek olyan tipikus és egyben elhasznált, mégis működő irodalmi fogalmak, amelyek elengedhetetlen feltételei az irodalmi fejlődésnek. Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nincsenek a kritikának objektív kitételei, sajnos el kell árulnom, hogy vannak. Annak ellenére, hogy azt állítom, a kritika szubjektív műfaj, ettől függetlenül bizonyos objektív kritériumnak mégis meg kell felelnie. Csakúgy, mint a jó irodalomnak és a jó illusztrációnak is. Emellett talán a szerzőknek is szüksége van korrekt visszajelzésre, és nemcsak rajongói levelekre.
PRAE.HU: És mi lesz a maci fejével a plakátról? Focizni fogtok vele vagy visszavarrjátok?
Érzem, hogy ezt a macifejet muszáj megmagyaráznom, megvédenem. Egy emlékből indult az egész. Egy tavaszi napon vagány srácok a Szent István park környékéről berohantak a Pagonyba. Volt ott egy hatalmas maci a közismert odvas fa alatt. Az odúba mindig bebújtak a gyerekek, ölelgették a nagy, öreg macit. A suhancok viszont elkezdték rángatni, és a helyzet kezelhetetlenné vált. A maci kikerült az utcára, ahol húzták, vonták, szaggatták, és végül a maci feje levált a testéről, mi meg, akik néhányan néztük, először elképedtünk, aztán röhögőgörcsöt kaptunk. A csodás tavaszi napsütésben a finom szél vitte a maci vattapamacsait, mint máskor az ördögszekereket - ez a kép így megmaradt, hát innen az ötlet. Az a maci sajnos a kukában landolt, de Boribont például összevarrják. Reményeim szerint a legjobb esetben focizunk is, meg varrunk is...
Az esemény facebook oldala itt érhető el.
Szekeres Niki: Az első Mesebeszéd témája a kritika volt. Az egyik nagy problémát az jelentette, hogy kevés gyerekkönyv-kritika jelent meg, de nem is volt gyerekkönyv-kritikai orgánum, illetve a nagy orgánumokban sem kapott igazán helyet. Ma már a KönyvesBlogon, a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban, az origo.hu-n, a prae.hu-n, a bárka online-on és a HVG-ben is olvashatunk kritikákat gyerekkönyvekről. Jelenleg az önálló gyerekkönyv-kritikai orgánumokkal kapcsolatban érzek problémát és hiányt. Valamiért nem tud egy olyan műhely összeállni, ami emelné a kritika rangját. Az elmúlt három év alatt beindultak bizonyos folyamatok, de korántsem mondhatjuk azt, hogy elszakadtunk volna a már bevált, gyakran rosszul értelmezett stratégiáktól, értelmezésektől. Körökhöz való tartozás, kiadóktól való elszakadni nem tudás és még sorolhatnám. Ezek sok esetben olyan visszahúzó tényezők, melyek még most sem engedik ezt a területet igazán komollyá válni. A komolyba nekem az is beletartozik, hogy progresszív, vagány, és időnként vállalhatóan kemény. Amíg a kiadók vagy alkotók egy-egy cikk megjelenése után sértődve hívják fel a sajtót, hogy úristen, mit írtak róluk, addig tényleg csak nevetségessé tehetjük magunkat. Sok olyan beszélgetésre lenne szükség, amikor kritikusként megtehetjük azt, hogy leülünk a kiadóval és közösen szedjük darabokra a könyvét. Ez a három téma alapvetően összefügg, és egymást tudja segíteni a gyerekirodalom minőségének emelésében, hogy olyan szakterületté válhasson, ami nem egy lesajnált, periférikus dolog.
Az első Mesebeszéd a Szatyor Bárban
A felkért moderátorok esetében azt is figyelembe vettem, hogy ne csak a témakörükben tudjanak hozzászólni a gyerekirodalomhoz, hanem a munkájuk valamely/több szegmense is kösse őket ahhoz. Benedek Anna (a prae.hu irodalmi rovatvezetője - a szerk.) a kötelező olvasmányos szekció vezetője, esetében még egy személyes ok is hozzájárult ahhoz, hogy őt kértem fel. A gyerekeink egy iskolába járnak, és rettentően szenvedünk attól, hogy milyen irodalom- és nyelvtantanításban részesülnek, sokat beszélgettünk erről. Emellett Anna irodalmár, és szervez egy, az Y-generációval kapcsolatos beszélgetéssorozatot is a PIM-ben. Pompor Zoltán gyerekirodalmi szakértő, emellett tanít, és az OFI-ban végzett munkája is bizonyos fokig kapcsolódik ehhez a területhez. A kritikai szekció moderálását azért mertem magamra osztani, mert a Mesebeszédből kinövő kritikai beszélgetésekből majd mindet én moderáltam, illetve egyértelmű volt számomra, hogy mit szeretnék ettől a beszélgetéstől, kíváncsi vagyok, az engem izgató kérdésekről mit gondolnak a meghívottak.
PRAE.HU: Mit vársz ezektől a beszélgetésektől?
Amit semmiképpen sem szeretnék, hogy néhány korábbi beszélgetéshez hasonlóan panaszkodásba fulladjunk.
Amit szeretnék, hogy lépjünk tovább a nincs pénz, nincs lehetőség szintről. Erre egyaránt okot adnak megtörtént és meg nem történő dolgok. Arról beszéljünk, hogy mit lehet csinálni, hogy mit érdemes csinálni! Ezekre az intézményesülés szekció biztosan ad majd válaszokat. Megalakult a Károlin – ahonnan Hermann Zoltán érkezik – a gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szak. A másik meghívott, Merényi Hajnalka pedig az ELTE Tanítóképzőjéről jön, ahol egy kortárs gyerekirodalmi kurzust működik évek óta. Itt állunk a kapujában annak, hogy elkezdődjön a komolyabb műhelymunka az egyetemeken, esetleg – ahogy páran vizionáljuk –, szak is létrejöhet, illetve a gyerekirodalmi intézet kérdéskörét is érdemes lenne átgondolni.
A kötelezőkkel kapcsolatban mit mondhatnék? Mindannyian tudjuk, hogy a tankönyvekben a gyerekek olyan elavult szövegekkel találkoznak, melyekkel nehezen tudnak mit kezdeni (ezt főleg alsóban és a felső tagozat elején érzem iszonyatos problémának, hiszen pont ott lehetne szabadabban élvezetes/értő olvasást tanítani), közben pedig azért nem szeretné senki, hogy kimaradjon Arany vagy Balassi. Hogyan oldható ez meg, és hogyan rakható még mellé kortárs szöveg? Azt is megkockáztatnám, persze, hogy egyáltalán ilyen formában szükség van-e kötelező olvasmányokra. Talán más eszközöket kellene keresni arra, hogy olvassanak a gyerekek, és egészen új felbontásokba helyezni bizonyos megkövült struktúrákat. Így került képbe Hartai László is, mint médiával, médiatanítással foglalkozó szakember.
A harmadik téma a kritika, amin belül arról is szeretnék beszélgetni, hogy milyen lehetőségei vannak a gyerekirodalom-tudománynak és -elméletnek, milyen nyelven szóljanak ezek a kritikák. A gyerekirodalom a felnőttirodalom része, nem kell izolálni, mint egy beteg képződményt. Viszont a róla szóló értelmezésnek meg kell találnia saját nyelvét az irodalmi diskurzuson belül, de más olyan tudományágak segítségül hívásával, melyek szükségesek egy gyerekkönyv elemzése esetében.
Szeretném, ha beszélnénk az itthoni és a külföldi trendekről. Nem egyszerű jó könyveket találni – és ezt a mondatot nem feltétlenül a szerzőknek és az illusztrátoroknak szánom. A kiadók sokszor kényszerítik nehéz helyzetbe az alkotókat, és sem azt a szerkesztői, sem azt a reklámhátteret nem biztosítják, ami szükséges lenne. Tudom, hogy milyen szerződések köttetnek illusztrátorokkal, tudom, hogy milyen fordítások, szerkesztések után jönnek ki könyvek extra gyorsan az ún. időhiánynak köszönhetően. Ennek a folyamatnak valahol ellen kellene állniuk azoknak a cégeknek, melyek jó, minőségi gyerekkönyvek kiadójaként definiálják magukat. Természetesen van legalább 4-5 olyan kiadó, amely ezt megteszi, de azért ez elég kevés.
És jó lenne még egy számvetés arról, hogy mi történt az elmúlt három évben a gyerekirodalomban.
PRAE.HU: Tehát a kritikai szekció viszi tovább az előző Mesebeszéd hagyományát és a másik kettő az, ami újdonságként megjelenik?
A kötelező olvasmányos is némileg visszautal, mert az első Mesebeszéd szimpóziumon a szerkesztők szekciójában is szóba került az iskolásítás – nem iskolásítás témakör.
PRAE.HU: A gyerekirodalom és a kritika kapcsán ezek a jelzők jutottak eszembe: túlérzékeny, bátortalan, ugyanakkor provokatív, progresszív. A Mesebeszéd 2 plakátján is színes, szellős, hívogató a szöveg, ami mellett egy letépett, plüss macifej látható. Ennyire nagy kettősséget hordoz ez a terület? A szöveg és a kritika között létezik ez az ellentét, vagy mind a szöveg, mind a kritika területén találhatunk újító és kevésbé merész írásokat is?
Amit mondasz, az is azt jelzi, hogy nem ott vagyunk, ahol voltunk 3 éve, hiszen most már születnek olyan kritikák, amik vállalják a bíráló véleményt is. A gyerekirodalom ugyanakkor nagyon nehezen válik el a fogyasztástól, vagyis attól, hogy elsősorban játékcikként tekintenek a gyerekkönyvre. Egy nemrég megjelent interjúban Hermann Zoltán is elmondta, hogy már a 19. században is az volt a gyerekirodalom indulásának célja, hogy a kiadók pénzt csináljanak. Persze, ami a gyereknek kell, azon nem spórolunk, vagy rajta spórolunk utoljára, ez ma is így van. A gyerekkönyv még a válságban is növekvő eladási tendenciát mutatott minden máshoz képest. Eközben viszont megjelenik az a progresszív vonal, ami kritikailag fejlődik. Azt látom, hogy az úgynevezett – általam annyira nem szeretett megfogalmazásban – felnövő gyerekirodalomnak jót tesznek ezek a beszélgetések, mindenki egyre inkább megengedi magának a kritikai hangot, de ez még nekem (és nemcsak nekem) kevés. A Csimota kiadó Tündérbodár című könyvéről folytatott beszélgetés, mint már említettem, teljesen plasztikussá tette a kérdésedet. Azt a könyvet, amiről csak pozitív kritika született, mi ott a nyílt színen szétszedtük. Természetesen nem csak rosszat mondtunk, hiszen a kritika térjen ki mindenre egy könyv esetében, és vegye észre a jót is, a Bartos Erika-könyvek üres ócsárlástól ugyanúgy feláll a hátamon a szőr, mint a negédes vállveregetéstől. Persze az is igaz, hogy rajtaragadt a gyerekirodalmon a cukiság. A gyerekkönyv tud is cuki lenni, sőt bizonyos korszakhoz hozzá is tartozik a cukiság. És akkor még nem mentünk bele abba, hogy csak giccses ne legyen stb., amellett hogy szerintem a giccses is tud borzasztóan izgalmas lenni.
PRAE.HU: Kiket vártok az eseményre?
Mindenkit, akiket érdekelnek a beszélgetések. Olvasókat, szerzőket, illusztrátorokat, kiadókat, szakértőket, hallgatókat, barátokat. Jó lenne új embereket is látni. Jó lenne, ha a beszélgetések és a rendezvény után kialakulna párbeszéd. Jó lenne, ha mindenki, aki eljön, jól érezné magát.
PRAE.HU: Érdekes a szimpózium címe: Mesebeszéd, ami ugye azt jelenti, hogy alaptalan pletyka vagy egy félreértésen alapuló dolog. A három szekció közül melyik lehet az, ami erre a címre egy kicsit reflektál? Vannak-e ilyen félreértések, tisztázandó ügyek a gyerekirodalomban?
Talán a harmadik szekció lesz az, ami erre hivatott. Amikor a sorozat elindult, nem szerettem annyira ezt nevet, de most már megszoktam, mert az általad is említett ironikus volta nagyon hasznos. Mindegyik Mesebeszéden érvényesült ez a hangvétel, a címek sokszor talán nem véletlenül emlékeztetnek egy orvosi beavatkozás egyszerre szükséges, mégis abszurd kellékeire, mondjuk most kihagytam a boncasztalt, de lett helyette leszakadt fejű maci.
Amióta gyerekirodalommal foglalkozom, látok egy elég jól kirajzolódó folyamatot. Ez egy most alakuló, ezáltal képlékeny képződmény, és szükség van arra, hogy akár a kritikusok, akár az alkotók, olvasók nyirbálják, szétszedjék. De ez a képlékenység adja egyben a vele való foglalkozás izgalmát is.
PRAE.HU: A művek, írók és a kritika viszonyáról szól Kertész Edina "A gyerekirodalmi kritika hétfejű sárkánya: a szöveg" című írása, amit a fészbúkos Mesebeszéd 2 eseményhez is hozzáadtál. Ez egy másik nézőpontról, egy olyan témáról szól, amit érdemes tisztázni a szimpóziumon? Tehát, hogy mire való a kritika és mire nem való, hogy vajon figyelembe kell-e vennie az íróknak azt, hogy mit mond a kritika? Vagy ez egy tévút?
Én visszakérdeznék azzal, hogy vajon kell-e figyelnie a kritikusnak az ilyen fajta írói véleményekre? Szerintem a kritikus elsősorban a szöveget figyeli. Lehet persze azt gondolni, hogy minek van a kritika, és akkor élhetünk egy sematikus létben, egy kritika nélküli szöveghagyományban, amely talán egyre jobban meg is felelne a mai trendnek. De azért nem véletlen az, hogy léteznek olyan tipikus és egyben elhasznált, mégis működő irodalmi fogalmak, amelyek elengedhetetlen feltételei az irodalmi fejlődésnek. Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nincsenek a kritikának objektív kitételei, sajnos el kell árulnom, hogy vannak. Annak ellenére, hogy azt állítom, a kritika szubjektív műfaj, ettől függetlenül bizonyos objektív kritériumnak mégis meg kell felelnie. Csakúgy, mint a jó irodalomnak és a jó illusztrációnak is. Emellett talán a szerzőknek is szüksége van korrekt visszajelzésre, és nemcsak rajongói levelekre.
PRAE.HU: És mi lesz a maci fejével a plakátról? Focizni fogtok vele vagy visszavarrjátok?
Érzem, hogy ezt a macifejet muszáj megmagyaráznom, megvédenem. Egy emlékből indult az egész. Egy tavaszi napon vagány srácok a Szent István park környékéről berohantak a Pagonyba. Volt ott egy hatalmas maci a közismert odvas fa alatt. Az odúba mindig bebújtak a gyerekek, ölelgették a nagy, öreg macit. A suhancok viszont elkezdték rángatni, és a helyzet kezelhetetlenné vált. A maci kikerült az utcára, ahol húzták, vonták, szaggatták, és végül a maci feje levált a testéről, mi meg, akik néhányan néztük, először elképedtünk, aztán röhögőgörcsöt kaptunk. A csodás tavaszi napsütésben a finom szél vitte a maci vattapamacsait, mint máskor az ördögszekereket - ez a kép így megmaradt, hát innen az ötlet. Az a maci sajnos a kukában landolt, de Boribont például összevarrják. Reményeim szerint a legjobb esetben focizunk is, meg varrunk is...
Az esemény facebook oldala itt érhető el.
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Farkas Judit --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Tudósítás a "Szaporodnak a jelek" című Esterházy-konferencia első napjáról
