A probléma a koncertteremben kezdődött. Sajnos nem helyjegy volt, hanem mindenki érkezési sorrendben foglalta el a székét. Nekem sikerült – szokásomhoz híven – majdnem az utolsó pillanatban beesnem, így csak a szélére és viszonylag hátra ülnöm, ahol mintegy fél óra múlva éreztem is, hogy fázom: ami nem másnak, mint az alulról jövő, rácsokon keresztül átszűrődő hideg levegőnek (légkondi?) köszönhető. Hogy miért kell márciusban hideg levegőt fújni, az rejtély maradt számomra. Az már szinte mellékes, hogy hangja is volt ennek a fújókának...



Hát, Mendelssohn Esz-dúr oktettje közben sem melegedtem ki (igaz, nem is rázott a hideg). Legalábbis ami az oktett első tételét illeti. Kicsit vérszegénynek éreztem a kezdést, annak ellenére, hogy nyolc vonós hangszer – legtöbbször egyszerre – szólalt meg a darabban: olyan volt, mintha a zenekar tagjai közül néhányan le lennének injekciózva, talán féltek, hogy nehogy a másiknál hangosabbak legyenek.

A tétel vége felé felhagytak ezzel a félénkséggel és – ha jól sejtem – megmutatták igazi arcukat. Az Andanté-ban aztán újra visszavettek az elevenségből, és a III. tétel kissé enervált volt – attól, hogy lassú a tempó, nem feltétlenül kellene, de mégis. A IV. Presto tempójú tétel elején a második gordonka elvette az első hegedűtől a főszerepet, ami a mű (est) egyik színfoltja is volt egyben.

Most nem a megszokott felállásban (2 nő, 2 férfi) láthattuk a Kvartettet, mert Kokas Dóra helyett Takács Ákos "ugrott be" csellózni, a pluszokat pedig Kelemen Hanna (Kelemen Barnabás és Kokas Katalin gyermeke), Jonathan Cohen brit művész és a Nyári Kvartett adta.



Respighi Il tramontója esetében kvartettet hallhattuk, ám a vonósoknak most tényleg vissza kellett fogniuk magukat, mert egy lenyűgöző szoprán került előtérbe: Vörös Szilvia. A Shelley-versre komponált zenemű a szerelemről és halálról szól (miről másról is szólna egy romantikus vers), Respighi pedig egy ehhez méltó melankolikus, kiugrásokban nem túl gazdag dalt komponált.

Vörös Szilvia interpretálása kifejező és affektálásmentes volt. Negatívumként az artikulációt kell felhoznom: szinte fel sem lehetett ismerni, hogy olaszul énekel. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy érzelmileg helyénvaló volt az előadása, értelmileg már kevésbé...



A szünetben kicsit elmentem lépcsőzni, hogy felmelegedjek.

A szünet után a "nehéz esetek" közé egy könnyed, rövid, játékos darabot is illesztettek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a család legifjabb zenésze is belekóstolhasson a siker édes ízébe. Haydn concertinója erre igazán alkalmas volt, a 11 esztendős Kelemen Hanna pedig kifogástalanul véghezvitte a nagyok akaratát. Talán még élvezte is a tapsot.

Mondjuk e színpadi jelenségről akaratlanul is rokokó festmények jutottak eszembe, ahol kisgyerekek zenélnek, a család pedig áhítattal és büszkeséggel hallgatja őket. Egyébként semmi baj nem volt ezzel, tényleg oldotta a komoly légkört.



Számomra egyértelműen a Schubert-vonósötös volt az est fénypontja: e csodával határos művet nagyon magas színvonalú előadásban hallhattuk. Kelemen Barnabás dominanciája ebben a darabban mutatkozott meg leginkább, nemcsak az első hegedű, hanem amolyan karmester-szerepben is tetszelgett.

Rendkívül összeszedettek, együttműködőek, mondhatnám a zenében létezőek voltak a Kelemen kvartett tagjai, kiegészülve Jonathan Cohen csellójátékával. Az Adagióban éppen az ő "pittyegései" (szakszóval "pizzicato pengetései") hallhatóak, de nemcsak neki köszönhető az Adagio szép, puha, érzékeny, sőt érzéki előadása, hanem az egész kvintettnek. Szinte érezni véltem Schubert (?) fájdalmát, végső kiáltásait. Halála előtt 2 hónappal készült el a darab...



A III. és IV. Scherzo és Allegretto tempójú tételeknél (utóbbi "magyarosként" is ismeretes) minden kijött, ami eddig bennmaradt: energia és erő áradt a zenekarból. Ugyanakkor egy percig sem éreztem, hogy túlzásba vinnék a dolgot. Bár Kelemen Barnabás biztosan nem fázott a koncert végén (sem), mégsem céltalan hajlongásnak és hadonászásnak tűnt hegedűjátéka, hanem olyan művészének, aki rendkívül érti és átérzi a darabot, annak lényegét vagy azt a bizonyos je ne sais quoi-ját.

Azt gondolom, a kamarazenélés nem tartozik a legkönnyebben előadható műfajok közé, amit egy rossz zenekar játéka állandóan eszembe is juttatna. Azonban egy olyan színvonalas együttes koncertje esetében, mint amilyen a Kelemen kvartett és "csatolmányai", ez nem történt meg.

Műsoron:

Mendelssohn: Esz-dúr oktett
Respighi: Il tramonto - kantáta mezzoszopránra és vonósnégyesre
Haydn: C-dúr concertino (II-III. tétel)
Schubert: C-dúr vonósötös

Kelemen Kvartett tagjai: Kelemen Barnabás, Kokas Katalin - hegedű, Homoki Gábor - brácsa, Takács Ákos (helyettes) - cselló.

Közreműködött:

Jonathan Cohen - cselló
Vörös Szilvia - ének
Kelemen Hanna - zongora

Nyári Kvartett (Nyári László, Szajkó Géza - hegedű, Tóth Dávid - brácsa, Balázs István - cselló).