Vajon a gondolatváltoztatás, a megfordulás, az átalakulás, a korrekció vagy a megtérés kertje képződik meg a kiállításon? A címbe került görög "metanoia" szó ugyanis e jelentéskör valamelyik árnyalatára utal, a Magyar Katolikus Lexikon szerint pl. a kárhozat felé tartó ember megfordulását, jó, ill. jobb útra térését jelenti. De vajon lehet-e értelme valamiféle megtérésként értelmezni egy vizuális költészeti kiállítást?
Valójában kérdésünk magában is foglalja a választ, hiszen a vizuális költemények lényegüknél fogva a líra és a képzőművészet közti elválaszthatatlanságot hangsúlyozzák, ilyen értelemben leszámolnak a – tisztán elkülöníthetőnek vélt – művészi kifejezésformák versengésére építő, paragone vita típusú megközelítésekkel, ez pedig annak belátásával jár együtt, hogy a médiumok szükségszerűen egymásba ágyazódva képezik meg a nekik tulajdonítható jelentéslehetőségeket.

Magolcsay Nagy Gábor zenész költőként elsődlegesen szövegeivel, Pántya Bea animátorként pedig koherenciateremtő vizuális tartalmakkal, a képi elemek kidolgozásával járult hozzá ennek a különleges kiállításnak a megvalósulásához. E két dimenzió elválaszthatatlanná válik a munkákban, s talán éppen ez az alapállás, a képi és szöveges aspektusok lényegi egybetartozásának belátása vezethet el bennünket bizonyos alkotói mechanizmusok jobb megértéséhez, a mű transzcendens és transzgresszív erejében való részesüléshez, egyfajta meditációhoz. Hiszen a vizuális költészet egyben elidőzésre késztető metaművészet is, minthogy nem csak a líra, de a képzőművészet belső összefüggéseire is képes reflektálni – azzal, ahogy nyíltan multimediális műfajként nyilvánul meg.
A Metanoia Parkban találunk térben szétterített, figurált szövegkonstrukciót Téli tárlat címen; az itt Papp Tibor által elterjesztett logo-mandala műfaját továbbgondoló animált, interaktív munkákat a Triptichon digitális képkereteiben; a kiállított művek többsége mégis inkább a kétdimenziós, statikus szövegreprezentációra épít. A dinamikát nekünk kell megteremtenünk a döntések sorozataként összeálló betűsorok törvényszerűen egyéni megképzésével, hiszen pl. a kör alakú, központozott és szimmetrikus logo-mandalák a tengelyük mentén szinte mindig megfordíthatók, szavaik pedig gyakran visszafelé szintén olvashatóak, így abban is szabad kezünk – vagy inkább szabad szemünk – van, hogy hol lépünk be a kép- és szövegtér szemantikai mezejének feltárásába, s mikor adjuk fel a lehetséges olvasatok sorra vételét.
A Metanoia Park a megtérés kertje, amely átmenetet képez – ezúttal nem pusztán az ember alkotta mesterséges tér és az uralmunkon kívül eső táj létmódja közt, mint a kert, hanem – a vizuális érzékelés eredendően feldaraboló, idő- és tértörésekre koncentráló volta és az olvasás kultúrája által kitermelt betűrendszerek statikája között.

Ez a park, a szavak parkja, képekkel van kikövezve. Vagy éppen fordítva: ez a park, a képek parkja, amely szavakkal van kikövezve. A megfordítás, a visszafelé olvasás, a kombinatorikusság szinte valamennyi műtárgy lényegéhez tartozik. Példaképp a tárlat egyik legizgalmasabb és kicsit mégis külön életet élő darabját szeretném most valamivel hosszabban is elemezni, hiszen ennek a parknak elhalálozott állata is van...
A Kuvasz című munkán egy kibelezett kutya artériái, belei rajzolódnak ki az összevarrt textildarabokból, amelyek ráadásul szöveges elemek, mégpedig visszafelé is értelmes szavakat képező betűk hordozóivá válnak – tehát nem szigorú értelemben vett palindrómákról van szó. A balról jobbra kibetűzhető "Szavuk TŐR vason ima létirány" szósor elsőre kissé összefüggéstelennek látszik, viszont nagyon is sűrű, a textilből képzett hús eredetére utaló szavak ezek: a "Szavuk TŐR" ruhadarabokból álló szópár metafora, egyben viszont mintegy a kibelezés nyelvi megképzéseként is értelmezhető, és különös hangsúlyt kap a kézírásszerű formátumot váltó nagybetűk miatt. A "vason ima" szintagma pedig egyrészt a műtárgy anyagszerűségére utal, hiszen gyakorlatilag fémvázra szőtt textilszavakról beszélünk, melyek ebben a kvázi emlékműben a kuvaszért szóló gyászimává válnak. A "létirány" az "ima" szóhoz kapcsolódva pedig metafizikai távlatot teremt, de önreflexíven a szavak és így a létezés megfordíthatóságára vagy körkörösségére is utal.
A munkán szereplő szavak sorrendjének felcserélésével, visszafelé olvasva a "nyári tél aminosav RŐT kuvaSz" szósort kapjuk. Az α-aminosavak a fehérjemolekulák  építőköveiként kiemelkedő jelentőségűek az élővilág számára, sok fehérjetípus valamely biokémiai folyamat katalizátoraként segíti elő a sejt életben maradását, épp ezért különös, hogy ebben a második olvasatban a fehérrel írt, halálon túliságra utaló "nyári tél" paradoxont követi az "aminosav" kémiai vegyület említése, amely a "kuvasz" szótól való elválasztottságában mutatkozik meg. Közéjük a vörös színű, nagybetűs "RŐT" betűsor ékelődik, s ez a gesztus – az ábrázolt belső szervek és a cím fényében – mintegy a vég, a halál jelölőjévé is válik.
Ha már a Kuvasz szövege értelmezhető imaként, szeretném felhívni a figyelmet a Lengő imák című stop motion-re is, amely animációs fázisrajzokon ábrázolja, hogyan képződik meg szénporkupacból egy különös szöveghálózat, s aztán az információk felsokszorozódásával miképp veszíti el a lap fehér felületeit és ezzel együtt jelentéshordozó erejét is. A Márcidus című munka különlegessége pedig az, hogy a rajta szereplő szövegek hologramszerűen az elrejtés-megmutatás kettősével játszanak: a vágott fólián más és más motívumok villannak elő és halványodnak el, ahogy elhaladunk a mű előtt, s ez a szöveg jelentésrétegeivel, tehát a tél utáni tavaszi kivirágzás képzetkörét líraian kiforgató metaforákkal összhangban történik.
A Metanoia Park egyébként is az évszakok közötti átmenetek helye, a Férfihang II. című vizuális költemény például a tavasz logo-mandalája, a Horizont pedig a fák leveleinek lehullásával visszanyert kilátásra utal, miközben a lapra került levelek "előtüremkedő hátteret" vagyis "háttérbe húzódó előteret" képeznek a képmező telet előjelező, fehéren hagyott szövegének. A Fátum és a Teknő diptichonja már egyértelműen a tél gondolatköréhez kapcsolódik, nem csak színeivel, hanem a logo-mandalaszerűen szerveződő szövegekből kiolvasható, abortuszra utaló, negatív tónusú jelentésekkel is, melyeknek különös nyomatékot ad a vászonnal habkarton lapra felfeszített babaforma kitüremkedése és a statikus, kikezdhetetlen betonlap között képződő termékeny feszültség. A nem felejthető és a megmásíthatatlan kettőse kap itt formát az emlékek kertjébe helyezve. Talán maga a "metanoia" ez, ha a megvalósított alkotás a feltárásban való megfordítás. Súly, melyet az olvasáskor nekünk is viselni kell.