Babinda az emberek által nem érzékelhető, burokban levő miniatűr állam, amelyben babszem méretű és formájú, ám minden másban az emberekre jellemző képességekkel és tulajdonságokkal felruházott emberek élnek. Leszámítva, hogy a babok "egy kicsit jobbak" nálunk – ez bizony elhamarkodott kijelentés a mese elején, jobb lett volna az olvasóra bízni a morális értékelést, ugyanis zavaró, hogy pár oldallal később kiderül, hogy vannak kifejezetten számító és gonosz babok. Velük gyűlik meg a főhősök baja, erre épül a konfliktus, ugyanis a könyv fülszövege romantikus akciómeseként határozza meg a szöveg műfaját. Akció tényleg van bőven, erre nem lehet panaszunk, romantika egyelőre nem sok: a történet elején egy feszült és frusztrált egyedülálló anyuka teker haza hiperaktív és követelőző lányaival. Nem véletlenül fogalmazok ennyire nyersen, ugyanis ez az egyik ok, amiért lehet szeretni a könyvet: többé-kevésbé hitelesen és humorral ábrázolja egy család mindennapjait, de a várható olvasók életkorának megfelelően.



A mesére jellemző egyfajta szatirikus látásmód, amely az emberek és a babok világának összevetéséből adódik. A legjobb példa erre az a rész, amikor a babok szaporodási és ivadékgondozási szokásairól esik szó: amikor a főhősnő, Joli megtudja, hogy mifelénk ez eleinte sehogy sem megy férfi és nő együttes jelenléte nélkül, elkerekedik a szeme, majd úgy reagál, a babok szaporodása sokkal jobb. Az emberi társadalom torz tükörképében a könyv a Gulliver utazásaira emlékeztet – nem csodálkoznék, ha a további kötetekben a babok kikötnének az emberek között.

A legtöbb probléma, konfliktus is az emberek világából, azon belül is főként a felnőtt létből származik; tipikus példa Joli puffogása a szőke nők ellen, amikor feltűnik a színen a jóképű nyomozó; a szereplők Iggy Popot és Deep Purple-t dúdolnak, ami azért furcsa, mert lehet, hogy rosszul emlékszem, de én személy szerint nyolcévesen ezeknek még a létezéséről sem tudtam (egyébként ezt nem tartom hibának, hallgassanak csak azok a lurkók jó zenét minél hamarabb, legfeljebb nem fogják még értékelni). Ebbe az irányba mutat a babok politikai berendezkedése is. A babindaiság idilli volta már a történet elején megkérdőjeleződik: nagyon gyorsan kiderül, hogy az aranyos pici babok gyakorlatilag diktatúrában élnek, ami persze nem volt mindig így. A miniszterelnöküknek mondhatni teljhatalma lett, mindenhol rendvédelmi ügynökök fürkészik a békés babokat, egyszóval mintha Orwell betette volna a lábát Tündérországba. Mindezt viszont egyszerű, a gyerekek számára is emészthető stílusban tálalja a szerző, és a mesei elemek is az ő javukra billentik a mérleget.

A karakterek kissé sematikusak lettek: vannak jók meg rosszak, a rosszak kergetik a jókat, a jók menekülnek. A központi figurák közül az egyik kislányt csak különleges képessége különbözteti meg a másik gyerektől, Joli, ha nem is keresi lázasan a jövendőbelijét, akkor is a frusztrált egyedülálló nő mintapéldánya, mellesleg vannak olyan sejtéseim, hogy a nevelőapa megtalálását és a romantikus összeborulást sem ússza meg – vannak erre utaló jelek a műfajmegjelölésen kívül. A rosszak közül az egyik csúnya, a másik manipulatív, de persze ez a későbbiekben még árnyalódhat, ugyanis A macska és a babszemek csak a sorozat első része. A cselekmény fordulatai is klisések néha, de összességében dinamikus és szerethető a könyv, és bár a babdiktatúra egy picit morbidnak tűnhet, semmiképpen sem rémisztő, és ügyes eszköz a címszereplő cukisága feletti áradozás ellensúlyozására.